Keszthelyi Rezső: Öntalálkozó. Fekete Sas Kiadó, Bp., 2010

Különös könyvvel jelent meg a magyar irodalomban Keszthelyi Rezső. A különösség egyediséget, szokatlanságot takar, valami olyasfélét, amelynek irodalmunkban sem számottevő előzménye, sem hagyománya nincs. Szokatlan alkotás az Öntalálkozó műfaji és műnemi szempontból egyaránt. Líra? Epika? Is-is. A prózai szövegvázat lírai idézetek tagolják, de mindemellett az epikus szövegtömb is, egyes részeiben, erősen lírizált. Olykor mintha Krúdy vagy Kosztolányi finomságát, érzékenységét közvetítenék a szövegek. A legapróbb részletekig kimunkált textúrában a szecesszió és az impresszionizmus formai megoldásaira ismerhetünk.

Szóval líra vagy próza? „Lombokon fény himbálódzik, és néha-néha kavicsösvényre ejti foltját. Talmi benyomások, kellemesek, ám picit kínosak, gyengéden feszélyeznek a ringatózásban, ahogyan hintáztat lentről a szegfűgyökér, fentről meg lepkeraj lenget, verdesve pipacsok színén.” Próza.

                        „Lombokon fény himbálódzik,

                        és néha-néha
                        kavicsösvényre ejti

                        foltját.”
Líra. Tartalmában tökéletes haiku. A hétköznapi jelenség mögött felsejlik a másik lét, tárgyiasul a fény világa. Az epika és líra határán egyensúlyozó szöveg műfaji szempontból is érdekes kérdéseket vet fel. Az eddigi recenziók, ismertetések Platón dialógusaival állítják
párhuzamba Keszthelyi könyvét. Kétségkívül bölcseleti indíttatású mű az Öntalálkozó, de semmiképpen sem rokonítható a platóni dialógusokkal, illetve ha van rokonság, az nagyon távoli. A két szereplő, H. és Bosco Viennese dialógusa valójában a két férfi monológja,
melyeket a közös probléma, lét és létezés definiálási kísérletei kapcsolnak egymáshoz.

Összességében tehát műfajtalan mű az Öntalálkozó. A műfajtalanság azonban nem negatív meghatározás, mivel valójában műfajfelettiséget jelent.

Tovább haladva tegyünk még néhány külsődleges, ám mégis lényeges megállapítást a mű szerkezetével kapcsolatban. Előhang – Első rész – Második rész – Harmadik rész – Utóhang. Az Előhang a felvezetés, az Utóhang a lecsengés, az Első rész az Ősz, a Második rész a Tél, a Harmadik rész a Tavasz. A három rész helyszíne H. villája és a villa parkja. A három rész: három belépés. („Jelt adok, és várakozom a kapuban. Gonghangok / Gonghang ütések amonnan. Nyílik a zár, zizzenve.”) A megnyíló zár egy világot („amonnan”) nyit meg, egy másik világba enged belépni, valójában beavatódni. A park (a szerző szigligeti kertje a minta) a maga zegzugos útjaival, fáival, rózsalugasával az univerzum lenyomataként, vagyis archaikus, mitikus képzetként jelenik meg. A titokzatosság, a kanyargós ösvények mintegy leképezik, modellezik H. és Bosco Viennese gondolati tevékenységét. A kert és a ház bejárása, feltárása és megismerése egyúttal a lét és létezés esszenciájának a feltárása is lenne, ha ez lehetséges volna. A kert az önmegismerés, tehát az Öntalálkozó helyszíne is. („Itt azonban, ebben a parkban álló lakóházban, mintha egyszerre lennék a világon belül is, meg kívül is.”)
Időzzünk még egy kicsit a formai, stiláris, hangulati elemeknél! Az Öntalálkozó mélabús, melankolikus hangulata, mint korábban említettem, Krúdyt, Kosztolányit idézi. A pillanatnyi, tünékeny és az örökkévaló egymás melletti, vibráló jelenléte utánozhatatlanul egyedi atmoszférát teremt. A századforduló szecessziós díszletei a gondolattörténések helyszínét, a villát és a parkot, kiemelik a hétköznapiság világából. H. és társa az időtlenség lassú, méltóságteljes és ünnepélyes idilljében vallanak lét és létezés értelméről, értelmezhetetlenségéről.
A dialógusok keretét kirajzoló létszituáció, a szivar füstjével és a fénylőn cseppenő konyakkal, a rég eltűnt aranykort idézi. Az aranykor kifejezést felhasználva lépjünk most át a formai, szerkezeti dimenzióból a tartalmi elemek vizsgálatához, egészen konkrétan a beszélgetések témájához. A korábbi megállapítás, hogy tudniillik a lét és létezés alkotják a dialógusok magvát, túl általánosnak tűnik. A félreértések elkerülése érdekében ki kell jelenteni, hogy bár az Öntalálkozó a metafizika szinte minden kérdését érinti, nem filozófiai mű, hanem szépirodalmi alkotás. Ebből következően, noha kérdésfelvetései filozófiaiak, közelebbről metafizikaiak, nem kérhető rajta számon semmilyen tételes bölcselet. Minden megállapítás, kijelentés, közelítés, körülírás egyetlen kérdésre, az én mibenlétének kérdésére vezethető vissza. Bosco Viennese H. segítségével próbálja megfejteni az én (Én) rejtélyét, s evvel összefüggésben – az én (Én) relációjában – a szellem, a lélek, a természet, a világ, a mindenség végső alapját. Keszthelyi válaszai néhol a heideggeri filozófiára emlékeztetnek. A Lét és a létezés (egzisztálás) megkülönböztetése, az alany és tárgy dichotómiája (ontológiai differencia), a Semmi folytonos megjelenése minden bizonnyal hasonló meditációs tapasztalatból eredő rokon gondolatok.

Vannak azonban olyan gondolati konstrukciók, kérdésfelvetések, amelyek túl-, vagy inkább más irányba mutatnak. „Olybá tűnik, hogy amikor megtapasztaljuk alanyi létünk kiteljesedését, ennek a kiteljesedésnek az élménye távol esik felfogóképességünkön, mondhatjuk talán líraibban és egyszersmind továbbra is nyakatekerten: létezésünk ama felfoghatatlan fundamentumán nyugszik, akiről diskuráltunk eddig.” Vagy máshol: „születésem pillanatától kezdve a jelen minutumig nem vagyok egyéb, mint ábrándvilága valómnak”.
Az ilyen jellegű megközelítések nyilvánvalóan átnyúlnak az európai filozófiai hagyományon, s leginkább a keleti gondolkozásra, vagy az ún. metafizikai tradícióra vezethetők vissza. Az én-keresés, az Öntalálkozó célja a heideggeri értelemben vett autentikus lét megteremtése: „Az én elsajátításában lakozik a világ meglátása”.

Anélkül, hogy nagyon elmerülnénk a lételméleti és ismeretelméleti fejtegetésekben, mindenképpen megemlítendő, hogy a műben felmerülő alapkérdések elvezetnek a fentebb említett metafizikai tradícióhoz. Ennek ma legismertebb képviselője László András, aki műveiben a hagyomány szellemében tisztázza a „lét”, a „tudat”, az „alany”, a „személy” fogalmát. Nem tudom, Keszthelyi Rezső ismeri-e László András írásait, az azonban biztos, hogy megközelítési módja, egyes felvetései rokoníthatók azokkal. Az Öntalálkozó legfontosabb törekvése a tudat, az én, az én létének a megértése. Mert ez a „hazatalálás” az önazonosság előfeltétele, ez H. és Bosco Viennese létezésének a tétje. László Andrást idézve: „Aki nem ért a léthez, és nem ért a tudathoz, az hiába ért a buddhizmushoz – tulajdonképpen ahhoz sem ért. Hiába ért valamit, állandó nem-értésben van. Aki önmagát nem érti, aki önmaga folyamatait nem konsziderálja, az mit érthet egyáltalán?”
Az idézet akár zárszó is lehetne, de emeljünk ki még egy, hangsúlyosan jelenlévő elemet a műből: a művészet és a művész (dalnok) megjelenítését. A művész, a dalnok, a hamvasi értelembe vett poeta sacer, az a lény, aki realizálja a hiteles létezést: „Igen: a dalnoki én, aki létezése titkát kutatja, a többi létező között önnön alanyát, élők és élettelenek finom, áttetsző mozdulata rengetegében, ami pediglen szakadatlanul elhasonul, hogy ekképpen végezze fáradhatatlanul újólag teremtődését. És ebben a konstellációban árnyalatosan zengedezheti a lantos: én vagyok a mindmegannyi. Én vagyok a teremtő és a teremtés, az élet és a halál, a lét és a semmi. Az univerzum formája az én formám. A mindenség szíve az én szívem, tüdeje az én tüdőm, lélegzete az én lélegzetem.” Íme: a válasz a kérdésekre. A rózsalugas rózsái sziromról sziromra feltárják végső titkukat, a park ösvényei célhoz érnek, a villában (bent) önmagára talál az én. A dalnok-Orpheus eléri a végső állomást: csak az Én van, csak az Énnek van létezése, az Én a minden, ami rajta kívül van, puszta illúzió.

Valóban így van? Ki tudja. Egy biztos: a magyar irodalom gazdagabb lett egy kitűnő művel.