Az érdektelen történetek varázslata (Reke Balázs: Panelprogram)
Reke Balázs: Panelprogram. Napkút Kiadó, Bp., 2024
A novella mint epikus műfaj nagyjából fél évezredes múltra nyúlik vissza. Mint általában az epikus művek, a novella is történetelvű. A 20. századig a novella (lehetőleg minél színesebb és bonyolultabb) történet nélkül elképzelhetetlen volt. A cselekmény vezette az olvasót, mintegy belerántva az elbeszélés fiktív, de mégis valóságosnak érzett világába. A novella 20. századi átalakulása egy másféle olvasást feltételezett, arra kényszerítve az olvasót, hogy adja fel mindazt a tudást, amit eddig egyedülinek és természetesnek gondolt. Nyilvánvaló, hogy a háttérben a világkép s evvel összefüggésben a tudomány átalakulása, teljes fordulata áll. Ma szinte elképzelhetetlen, hogy a művészet hogyan próbált asszimilálódni a modern (posztmodern) természettudományokhoz, illetve hogyan próbálta asszimilálni a tudományt, maga is hozzájárulva az új világkép megteremtéséhez. Michio Kaku, a világhírű amerikai fizikus, Hipertér című művében konkrét példákat is hoz a művészet és tudomány kapcsolatára: „A magasabb dimenziók iránti érdeklődés 1870 és 1920 között ért tetőfokára, amikor a »negyedik dimenzió« (térbeli dimenzió, amely nem azonos az általunk negyediknek tudott időbelivel) megragadta a szélesebb közönség képzelőerejét, és minden művészeti ágat és tudományterületet megtermékenyített bizonyos fokig, és furcsa és misztikus elképzelések metaforájává vált. A negyedik dimenzió megjelent Oscar Wilde, Fjodor Dosztojevszkij, Marcel Proust, H. G. Wells és Joseph Konrad irodalmi munkáiban.”
A fenti megállapítások a posztmodern irodalomra érvényesek, napjainkban azonban, ha jól gondolom, már a posztmodernen is túl vagyunk. Nyilván belső ellentmondás, túl lenni valamin, ami maga is „poszt”, mégis úgy vélem, hogy a mai irodalom lényegileg más, mint a posztmodern gyűjtőfogalom alá tartozó művek. Reke Balázs novellisztikája is ebbe a sodorba tartozik. Egyszerre hagyományelvű, illetve kísérletező jellegű. Reke nem tartozik iskolákhoz, nem modern és posztmodern, de egyértelműen nem is klasszikus elbeszélő. Született novellista, aki nemcsak szeret, de tud is mesélni. Legfrissebb kötete, a Panelprogram című, huszonegy rövidebb-hosszabb elbeszélést tartalmaz. A kisprózákban a közelmúlt (90-es évek, 2000-es évek eleje) világa jelenik meg kisszerű történesekben és a szereplők mindennapjaiban.
A novellák hősei az esetlegesség (kontingencia) világában mozognak. A kontingencia mint filozófiai fogalom az egzisztencializmusban, elsősorban Sartre filozófiájában vált alapfogalommá, az Undor című regényében pedig regényszervező elvvé. A Panelprogram mottójaként szereplő Palahniuk-idézet ezt az egzisztencialista alapállást erősíti: „Egyszerűen vagyunk. Egyszerűen vagyunk, és minden csak megesik velünk.” A novellák hősei ebben az ontológiai helyzetben mozognak, „megesnek velük a dolgok”. Tipikusan ilyen szereplő a Mosoda főhőse, Egér, aki nem tud kilépni a bűnözés világából, vagy Szúnyog, a bokszoló. Egér a börtönből szabadulva új életet akar kezdeni, szakítana régi, bűnöző világával, de mindhiába, a múlt visszarántja, tehetetlenül hull vissza a börtönlétbe. Szúnyog, a kiöregedett ökölvívó, megnyeri utolsó meccsét, de hiába szeretne tovább versenyezni, a szövetség visszavonja engedélyét, így kénytelen belesüppedni a fatelepen unalmas, gépies munkájába.
Bár a kötet történetei akár érdektelenek is lehetnének, hiszen igazából olyan mindennapi események, melyek a szemünk előtt játszódnak, valójában ettől válnak mégis érdekessé. Ráismerünk a minket körülvevő világra, azt érezzük, hogy ezekkel az emberekkel mi is bármikor találkozhatunk, sőt már találkoztunk is, az eseményeknek pedig mi is részesei lehetnénk, vagy akár vagyunk is. Az olvasót beszippantják a történetek, ő maga is átéli a kiszolgáltatottság, esetlegesség élményét. Részesévé válik a közös sorsnak. Milyen eszközökkel éri ezt el Reke? Elsőként kiemelném a novellák erősen líraizált stílusát. Varázslatosan realista, költői leírások emelik az írásokat a hétköznapiság fölé. „Úgy tippelte, hogy a törzse szélesebb, mint amilyen magas ő, és az oldalán úgy tekeregtek a kéreg mintázatai, mintha ráncok lennének.” (Szúnyog) „A szél hosszú fekete kakastollakat táncoltatott a tyúkudvar porában, a fehér, gyönge pihetollakat a kerítés lécei közé feszítette.” (Keverék)
A líraiság mellett, vagy inkább avval együtt, az esztétikum megteremtésében meghatározó szerepe van a plaszticitásnak. A láttatás, az elhitetés Reke írásainak legfontosabb stilisztikai eszköze. A történetek írója rendkívül jó megfigyelő, olyan alkotó, aki nemcsak nézi a világot, látja is. Ismeri történeteinek tárgyát, az olvasónak olyan érzése van, hogy az író éppen ott áll az eseményeknél, s mint egy kamera, pontosan rögzít mindent. A kötet egyik legjobb novellája, A nap, amikor Sanyika eldobta a kapáját, bőven kínál erre példákat. „A napkorong alig félórája bújt ki a fák mögül, a mezőn mégis érezhető volt a forróság. Vaskos repedések kúsztak végig a földön, néhol már árkoknak látszottak, le lehetett rajtuk látni a mező gyomrába. Ahogy Sanyika meg az apja végigcsörtettek a sorok között, a szöcskék úgy pattogzottak, mintha valaki sorozatlövővel szórta volna ki őket, felrepültek, kinyitották szárnyaikat, majd hangos koppanással érkeztek meg a fokhagyma szárára.” „A kapa élét úgy vágta bele a kérges földbe, mintha az valami halálos ellenség lenne, a kórók repkedtek oldalra, és a fiút vaskos porköteg ölelte körbe. Közben érezte, ahogy a veríték beborítja a hátát, végigcsorog az arcán, sáros patakokat vágva a rárakódott porrétegbe, a markában növekvő, kerek vízhólyagról már nem is beszélve.” A novellának egyébként semmitmondó a története. Az apja kivitte magával Sanyikát kapálni (bár hatéves kisgyerekekkel ilyen munkát még a múltban sem végeztettek), a kisfiú a munkát megunva dühösen eldobta a kapáját. Apja nem kényszerítette a munka folytatására, de meg kellett várnia, míg apja végez a kapálással. Sanyika azt érezte, hogy nem szeretik, ezért úgy döntött, elhagyja otthonát, de indulás előtt elaludt. Felébredve a szülői gondoskodás jeleként vizes kendőt talált leégett nyakában, majd megérezte kedvenc ételének, a palacsintának az illatát. „A férfi felé nyúlt, megsimogatta a kézfejét. – Egyél csak, Sanyika – mondta a férfi –, édesanyád neked sütötte, a kedvenced, nem?” Lényegében semmi más nem történik, Sanyika elkezdi enni a palacsintát, apja pedig elégedetten hátradől a székében. És mégis. Aki ennyire pontosan képes a gyermeki lélek modellezésére, az pontosan emlékszik még saját gyermekkorára, abban ott él most is az egykor volt gyermek. Másrészt a novella, bár kimondatlanul, a szülői gyengédség és szeretet tökéletes megjelenítője. (Ahogy Móricz Tragédiájában a szülői önzés jelenik meg egy utolérhetetlen jelenetben: Kis Jánosnak fia kiviszi a mezőre a szegényes ebédet, de hiába nézi vágyakozó tekintettel apját, az kíméletlenül kikanalazza a fazékból az utolsó falat ételt is.)
A már említett sajátosságokon túl mindenképpen meg kell említeni a novellák szerkezetét meghatározó filmszerűséget. A novellák szinte kivétel nélkül kitűnő filmalapanyagok lehetnének. A Kard története különösképpen bővelkedik „filmes” részletekben. Reke először látja, majd rögzíti a történeteket, s mindezt a kamera objektivitásával, pontosságával teszi. A főhős, Ádám, a 90-es évek (esetleg 2000-es évek elejének) önmagával semmit kezdeni nem tudó figurája. Alszik, eszik, dohányzik, kocsmázik, klubokban tölti idejét. Olyannyira ingerszegény az élete, hogy még a szamurájkardos gyilkosság sem érinti meg érzelmileg, pusztán érdekességként könyveli el az eseményt. Anyjával annyi kapcsolata van, hogy „odavakkant” neki. Egyébként életének nincsenek céljai, „minden csak megesik vele”, szabadon idézve a kötet mottóját. A lassú kameramozgás kockáról kockára nagyítja a filmet: „Kikönyökölt az ablakba. Kilenc emelet alatta, a lassan sötétségbe boruló ég felette, balra a kanális húzódott, ami a különösen forró augusztus alatt felfordult, vaskos békanyál lepte el a tetejét, és a rothadt víz szaga beköltözött a panelok alagsorába.” A reménytelenség, kilátástalanság képei.
Ez a céltalanság, ide-oda hányódás a kötet címadó elbeszélésének, a Panelprogramnak alapélménye. A lakótelepek posztszocialista világa a maga sivárságával, szürkeségével az elbeszélés keretét adja. A három főhős, az egyes szám első személyű elbeszélő, valamint Dávid és Jocó a helyüket keresik ebben a világban. Alkalmi munkák, szórakozás, beszélgetések a presszóban: ennyi az életük. A kitörési vágy mindhármójukban megfogalmazódik. Az egyik törzsvendég által emlegetett panelprogram metaforikusan a megújulás lehetőségét szólaltatja meg. A novella keserű tanulsága, hogy a lakótelepek valósága ugyanaz a szürkevalóság marad a jövőben is, ezért így vagy úgy el kell hagyni. Dávid a halálba távozik, Jocó Londonba, legtovább az elbeszélő tart ki. Végül ő is a londoni életet választja, a biztos, de kiszámítható rossz helyett az ismeretlent.
A Panelprogram novellái, a legtöbb esetben, mesteri módon megírt novellák. A látszólagos „nem történések” mögött rejtett feszültségek, teljes emberi sorsok húzódnak. Az egyedi élettörténetekben azonban mindenki ráismerhet önmagára, illetve erre az egyre szürkébb és céltalanabb világra. Ez a novellák varázsának titka.
Vissza a tetejére