Várostörténeti fragmentumok (Benedek Szabolcs: Hídváros)
Benedek Szabolcs: Hídváros. Helikon Kiadó, Bp., 2025Benedek Szabolcs új regénye, a Hídváros, érdekes irodalmi kísérlet. A szerző Szolnok-regényként határozza meg művét, ami persze sok mindent jelenthet. Jelentheti, hogy a regény Szolnok történetét dolgozza fel. Ebben az esetben igazat kell adnunk Jenei Gyulának, aki novellafüzérként definiálja az egyébként valóban különálló történeteket. Viszont egészen más a helyzet, ha a mű főhőse maga a város, aki/ami egy-egy történeten keresztül nyilatkozik meg. Tehát folyamatosan létező entitás, amelynek sorsa van, s ez a sors az embereken, eseményeken keresztül nyilvánítja ki önmagát. Ebben az esetben a novellák, amelyek nyilván külön-külön is értelmezhető alkotások, egy más szempont szerint regénnyé szerveződnek. Ez utóbbi esetben, magam leginkább ezt az értelmezést érzem valószínűnek, a város meghatározását is újra kell gondolni. Manapság gazdasági-földrajzi-politikai-történelmi tényezők összességének tekintjük a várost. Van azonban egy másik szempont is, a szakralitás. Legősibb formájában a város elsődlegesen szakrális manifesztáció, amely égi akarat, beavatkozás során jön létre. Ennek legtisztább formái a legősibb, már írásbeliséggel rendelkező sumer városállamok. De említhetjük Róma történetét, amely Aeneas isteni küldetése eredményeként jött létre, s amely ezt a szentséget a mai napig őrzi.
Lehet, hogy Szolnok esetében a fenti analógiák túl merésznek tűnnek, de ne feledjük, hogy a település története, a régészeti leletek tanúsága szerint, az őskorig nyúlik vissza. A 950 év nyilván nagyon szép időtartam, de pusztán azt jelzi, hogy ennyi ideje említik írásos források a város nevét. Mindez akár azt is jelentheti, hogy Szolnok esetében is kitapintható egy szakrális mélyréteg. Benedek Szabolcs erre két visszatérő motívummal utal, a híddal (hídváros) és a pelikánnal (címerállat). A híd azon túl, hogy a folyó két partját összeköti, metaforikus jelentésrétegek sokaságával dúsul fel. A két part, élet-halál („Ki viszi át a szerelmet…”), ég-föld – a híd, ami mindezeket összeköti, átjárást biztosít egyikből a másikba. A pelikán szimbolikája talán nem ennyire magától értetődő. Az önmagát megsebző, fiókáit vérével tápláló madár az önfeláldozás jelképe. A népművészetben éppen olyan gyakori motívum, mint a kereszténységben. Ez utóbbiban hagyományos Krisztus-jelkép, s ebben az esetben az önfeláldozás teljesen magától értetődő.
Úgy tűnik, hogy a Szolnok-regény e két metaforikus jelentésmező keretrendszerében is értelmezhető. Szolnok, a „hídváros” világokat, életet-halált, múltat és jövendőt köt össze, másrészt elpusztíthatatlan, hiszen mint a pelikán, önfeláldozása révén újra és újra életet ad „gyermekeinek”. A történetek, melyek így, ebben az értelmezési tartományban valóban regénnyé állnak össze, a folyamatos újjászületést, az élni akarást, a feltámadást példázzák. A regény kezdőpontja Szolnok ispán története. Az események nem Szolnokról indulnak, hanem Budáról, a Duna mellől. Az ispán magas rangú főúr, aki a Szent István halálát követő zűrzavaros időszakban, az első pogánylázadás idején igyekszik megvédeni Gellért püspököt a lázadóktól, ám akaratán kívül ő maga is mártírrá válik. Az elbeszélés igazából ügyes történetkonstrukció, amelynek krónikás hitelessége is van, hiszen a történetben említett szereplők többségevalós személy, Gellért pedig valóban mártírhalált halt. A mű egésze szempontjából azért érdekes, mert megjelenik benne az alapkoncepció: átkelés egyik partról a másikra, illetve az áldozattá válás (Szolnok ispán halála pillanatában feltűnik a hullámok felett a pelikán). A második elbeszélés főhőse ugyancsak Szolnok ispán, a fiú. Ő is Szolnok ura, a történelmi események forgatagában próbál talpon maradni, Salamon és a hercegek viszályából nyereségesen szeretne kijönni, s ha ennek az ára az árulás, azt sem bánja. A mű egészében talán ez az egyik legsikerültebb elbeszélés. Szerelem, árulás, pénz, a legfontosabb motívumok, amelyek megteremtik a tragikus historikus keretet. A historizáló elbeszélésmód a későbbiekben is folytatódik, természetesen erősen átitatva a fikcionalitással. A megjelenő szereplők és események akár igazak is lehetnének, akár valóban lehetnének szolnoki történetek is. Mivel azonban az események gyaníthatóan történelmileg nem dokumentáltak, sokszor erőltetettnek tűnnek. A szerzőnek úgy kell Szolnok-regényt írnia, hogy a történelmi alapszövet erősen szakadozott, sőt igencsak hiányos. S itt bizony újból felmerül a már érintett műfaji kérdés. Tulajdonképpen mi a Hídváros? Történelmi regény imitációja, folyamatos várostörténetet teremtő elbeszélések füzére, amelyekben a koherenciát a visszatérő motívumok teremtik meg? Talán mindkettő lehet.
A továbbiakban nézzünk meg még néhány érdekesnek tűnő elbeszélést. A hódoltság idején játszódik a Sásvár balladája. Főhőse Sehszüvár bég, aki magyarnak, Sándornak született, szeretné kitörölni múltját, elfojtani emlékeit, álmait. Öccse, Baba, aki még felemlegeti egykori magyar életüket, hiába akarja emlékeztetni a gyermekkorra, Sehszüvár megátalkodottan tiltakozik ellene. Ő már törökké vált, amit úgy bizonyít, hogy kíméletlenebb és kegyetlenebb a magyarokkal, mint a született törökök. Ez a kíméletlenség emelte őt a szolnoki szandzsák élére. Titkos vágya, hogy budai pasa legyen. A történetben különös szerepe van az álomnak. Többször hallja anyja hangját felcsendülni, mely figyelmezteti egykori magyarságára. A hanggal együtt megjelenik a gyermekkor tája, a Tisza, a nádasok, a végtelen rét. Sehszüvár hírnevét a vallási fanatikus fekete ember, Karácsony György lázadásának leverésével szerezte meg. Itt megint csak valós történeti eseményekre épül az elbeszélés, hiszen Karácsony valóban létező személy volt, s seregét Balaszentmiklósnál (Törökszentmiklós) szórták szét a törökök. Sehszüvár – vagy ahogy a magyarok nevezték, Sásvár bég – utolsó vállalkozása kudarcba fulladt, Geszti Ferenc katonái rajtuk ütöttek, s ő maga is alig bírt elmenekülni öccsével. Megmenekülését múltjának köszönhette. Öccse gyermekkorából emlékezett a lápok világára, ismerte a jeleket, s ez mentette meg az életüket. Sehszüvárként menekült Geszti katonái elől, de mire visszatértek Szolnokra, újra Sándorrá vált.
Szolnok esetében megkerülhetetlen Verseghy Ferenc. Az író, költő, nyelvész, filozófus, teológus, zenész és zeneszerző korának egyik legismertebb értelmiségije volt. Költőként nem vethető össze a kortárs Berzsenyivel, de az átlagból azért tudatos formai megoldásával mégiscsak kiemelkedett. Verseghy nem annyira művészete, mint inkább a korszakot befolyásoló hatása miatt fontos. Benedek a Verseghy-történetben az anya-fiú kapcsolatból bontja ki az élettörténetet. Az elbeszélést indító fiktív párbeszéd vagy inkább visszaemlékezés a gyermekkortól az öregségig tekinti át Verseghy életét. Három nagyobb csomópontra épül a történet: szerelem, forradalmiság, egyház. Verseghy meglehetősen pajzán versei gazdag szerelmi életet sejtetnek, Benedek Szabolcs ezt igyekszik finomítani, stilizálni. Krisztina nővér (Herpi Krisztina klarissza apáca) és a költő kapcsolatát plátóinak igyekszik feltüntetni, nem tagadva, hogy más, beteljesedett szerelmek azért előfordultak Verseghy életében. (Bizonyosra veszem, hogy a Herpi Krisztinával történt szerelem sem plátói volt.) Verseghy fordította magyarra először a Marseillaise-t, így vélhetőleg a forradalmiság sem állt távol tőle. A konzervatív és mélyen vallásos anya átértelmezi fia szerepét, a „rossz társaságot” s a besúgó Martinovicsot hibáztatva mindenért. Végül az egyház, amely megbékült Verseghyvel, papjával. Sokkal inkább valószínű, hogy Verseghy volt az, akinél öregkorban lezajlott egy konzervatív fordulat, s visszatért az egyház hűségére. A történetben, ha innen közelíti meg a szerző, sokkal több rejlik, mint ami végül az elbeszélésben megvalósult. Itt valóban volt bűn, tragédia, dráma, gyötrelem, melyek egyenként és együtt is kiváló nyersanyagot adtak volna egy feszes szerkezetű novellához.
Benedek Szabolcs elmélyült kutatásokat folytatott a szabadkőművességről, a témáról született A szabadkőművesség eredete című kultúrtörténeti tanulmánya, de a Rózsakereszt című regénye is ide sorolható. A misztériumok, rejtélyek iránti mély érdeklődése az előző „Szolnok-regényben”, A kvarcóra hét dallamában is tetten érhető. A világosság fiai című elbeszélés valódi kuriózum, amely a szolnoki Alföld szabadkőműves-páholy alapítását, működését mutatja be. A történet szereplői, Nagy Ödön, Tóth Mór jeles szolnoki személyek. A mai Tiszaliget alapítója ez utóbbi volt, a liget eredeti neve – Móricliget – is őrá utalt. A világosság fiai, a szabadkőművesek mélyen hittek abban, hogy a világ jobbá tehető, ennek érdekében jótékonysági, egészségügyi, szociális intézményeket alapítottak, vagy támogatták működésüket. Mindemellett esendő emberek voltak, ők is látogatták „Julis néni házát”, miként ez megtörtént Weninger úrral is, aki végül emiatt lépett vissza a tagságtól. Az elbeszélés inkább témája miatt izgalmas, mint a megformálás miatt. Sokkal inkább egy leíró regényfejezet, mint elbeszélés, novella.
Végezetül néhány záró gondolat. A Hídváros láthatóan nagy ívű koncepció mentén íródott, sajnálatos módon azonban a regényszerűség nem valósult meg. A novellákat összekapcsolni hivatott motívumok folyamatos visszatérése erőltetett és túlságosan didaktikus. Néhány esetben az elbeszélések stílusa nehezen értelmezhető, az olvasó nem tudja, hogy esszét, értekezést, esetleg irodalmi alkotást olvas-e. Sajnos zavaró felületességek is vannak, például A hely szelleme című elbeszélésben a Zöldfa fogadósa hol Bede, hol pedig Bene úr.
Ezen kifogásokon túl azonban elmondható, hogy szórakoztató, jó könyv a Hídváros, mely méltó emléket állít a 950 éves városnak, s Szolnok irodalomtörténetében hosszú ideig meghatározó módon lesz jelen.
Vissza a tetejére