A világ tánclépésekben (Pál Sándor Attila: Rokonok)
Pál Sándor Attila: Rokonok. Magvető Kiadó, Bp., 2021
Pál Sándor Attilát eddig lírikusként ismertük, most azonban novellistaként is bemutatkozott, Rokonok című kötete mintegy száz oldalon tizenöt írást tartalmaz. Meghökkentő, érdekes, hullámzó színvonalú írások: néhány kifejezetten jól megformált novella mellett kissé gyengébbre sikerültek is bekerültek a kötetbe.
A kötetcím, Rokonok, nyilvánvalóan előhívja Móricz regényét, hogy azután kiderüljön, a két műnek semmi köze egymáshoz, illetve ha mindenképpen valamilyen kapcsolatot keresünk, akkor az az Alföld mint prózai tér lehet.
A Rokonok történetei a rendszerváltást követő években játszódnak. Igazából a kötet legfőbb erőssége ennek az időszaknak a rendkívül érzékeny bemutatása. A novellákon végighullámzó hangulat hitelesen idézi fel az 1990-es évek kilátástalanságát, reménytelenségét, szürkeségét. Az elbeszélt események hol a hétköznapi emberek mindennapjait villantják fel, hol pedig elmozdulnak a fantasztikum vagy a groteszk irányába. A távolból mintha Karinthy és Örkény alakja sejlene fel. Az írói viszonyulás meglehetősen változatos: a távolságtartó attitűd és az azonosulás, a történet részévé válás két szélső pólusa között ingadozik. Ennek megfelelően jelen van az egyes szám harmadik és első személyű narráció is. A novellatípusok messze állnak a klasszikus szerkezetű elbeszélésektől. A hagyományos, történetelvű, esetleg metaforikus vagy retorikus alapszerkezetű novellákat hiába keressük, csak egyes elemeiket találjuk. Pál Sándor Attila egyszerűen akar elmondani valamit egy korról, amely mára múltunkká vált, de – mint ilyen – magyarázattal szolgál jelenünkre is. Elképzelhető, hogy egy szigorúbb formájú elbeszélőmód komoly többletet eredményezett volna.
De Pál Sándor Attila szereti a bonyolultabb feladványokat, s azért ilyenekből is bőségesen akad a kötetében. A korábbi kritikák is kiemelik mint legfőbb motívumot, műszervező elvet a népi táncot. És valóban, a népi tánc tematikához kötődő elbeszélések (Béke, A dohányos, Haladás) a kötet legjobb darabjai.
A Béke című novella mesteri tömörséggel vázolja egy kiskunsági település 90-es évekbeli atmoszféráját egy kocsma történetén keresztül. A tömörítés mint elbeszéléstechnikai eszköz definíciószerű pontossággal jeleníti meg a mikrokörnyezeten át a társadalom vertikumát. A kocsma eredetileg a Béke nevet viselte, s mint ilyen, egyértelműen a múlt, a Kádár-rendszer itt maradt relikviája. A 70-es évek dizájnja, részben legalábbis, megőrződött az új érában is, ahol a kocsma a Székely söröző nevet kapta, valószínűsíthetően az új tulajdonosok erdélyi származása okán. A korábbi ornamentika a Nagy-Magyarország-térképpel, Székely himnusszal dúsult, hű lenyomataként a történelmi időnek. Az így összezsúfolt történetfragmentumok az értelmezési lehetőségeket erőteljesen kitágítják. Én csak a legkézenfekvőbbet említeném. A kocsma, mint a történelem metaforája („Én túllépek e mai kocsmán, / az értelemig és tovább!” – József Attila), sűrítve mesél korunkról, az összetorlódott időről: menekülés Romániából, rendszerváltás, MIÉP, Csíksomlyó – mind-mind hívószavak, amelyek egyéni és társadalmi szinten is komplett történelmi eseményeket konstruálhatnak. És mindezt a tulajdonosok fia, Ferike által elindított népi tánc, táncházi események sora teszi teljessé. Elképesztően pontos látlelet. A kocsma a tánc miatt a fiatalok kedvenc helye lesz, virágzik a hagyomány (s vele együtt a forgalom), látszólag újraéled, amit rég eltűntnek gondoltunk. Pál Sándor Attila direkt módon nem számol le az illúzióval, ehelyett egy újabb történetszálat indít, egy ismeretlen, ám mesteri módon táncoló férfiét. Rövid betoldás: az idő múlásával elhal a kocsmai táncház (mindennapi történet, a fiatalok elmennek), vége mindennek. S egy váratlan befejezés. A narrátor, aki maga is táncos, véletlenszerűen szembesül egy felvétellel, amelyen az ismeretlen táncát látja Bogártelkén. Itt összeérnek a történet szálai, beazonosítja a táncost, s röviden közli halálának évét. A befejezés teljesen nyílttá teszi a novellát, hiszen ez egy újabb történet kezdete lehetne, Bálint József bányamérnöké.
A tematika második novellája A dohányos, véleményem szerint a kötet legjobb darabja. A narráció személyes jellegű, egyes szám első személyű. A műfaji besorolás nem egyszerű, lehet riport, lehet vallomás vagy mindkettő egyszerre. A narrátor, egy vidéki „matektanár” fia, belesodródott a népitánc-mozgalomba, professzionális táncos lett, a tánc lett a megélhetési forrása. Az elbeszélő nézőpontjából, belülről láthatjuk a mozgalmat, s szembesülhetünk annak üzleti jellegével. A tánc ebben a kontextusban elveszítette eredeti hivatását. Hagyományosan a mindennapok része volt, megvolt a helye az emberi élet éves ciklusában. Mozgalomként „sporttá” vált, vagyis elveszítette eredeti, közösségformáló szerepét, kitűzhető címkévé vált, belesimult, bár az ellen indult, a konzumkultúrába. Az elbeszélő megdöbbentő pontossággal, lépésről lépésre tárja fel a folyamat szociológiai hátterét. Azt várnánk, hogy pontot téve a folyamat végére, levonja a végső konklúziót, vagyis hogy mindennek vége, színjáték az egész, s ma már csak a pálinkáról és a csajokról szól. De nem, ez valami több: „Amikor a zenekar húzni kezdi, arra felpezseg a vér, az nem tud elmúlni. Belecsap a prímás, utána csatlakozik a brácsás meg a bőgő, libabőr…” A zene és a tánc túlmutat a kor reménytelenségén, a hétköznapok szürkeségén. Ez a kultúra a mindennapok metafizikája. A novella zárlatában a kötet legszebb mondatai vannak: „Nótám? Öregapámnak volt utoljára. Nem, csak hülyéskedek, értem, mire gondolsz, persze, van. Kalotaszegi hajnali, biztosan ismered, Arra kérem az én Jóistenemet, gyógyítsa meg az én árva szívemet, majd meggyógyít a koporsó deszkája, mikor a föld suhogva omlik rája. Ismered? Ismered.” Minden itt van: élet halál, fájdalom, szenvedés, elmúlás, az egész élet. Tökéletes a novella.
A tánc motívumával összefüggő harmadik novella, a Haladás, már a fantasztikum, az utópia világába vezet. Egy elképzelt jövőben, egy elképzelt(?) diktatúrában a nemzeti hagyomány, benne a tánc is, hatalomtechnikai eszközzé válik. A mozgalom vezéralakjai az aktuális hatalom eszközeivé válnak, Zsiráf, a legtekintélyesebb vezető készségesen hajtja végre a sokszor ki sem mondott elvárásokat. (Egyén és hatalom dilemmája.) A társadalom már az informatika „igen-nem” digitális rabságában vergődik, ebbe akarják belekényszeríteni a szabadságot entitásként hordozó népi táncot is. Ha emberekkel nem megy, akkor androidokkal. Ehhez persze meg kell hamisítani mindent, ami múlt, ami hagyomány, s egy központilag kitalált, soha nem létező tradíciót kell teremteni. Ebben a világban már nincs is szükség emberekre, az ember leváltható minőség. Félelmetes távlatok. Van még remény? „Beszélik azt is, hogy apró, elhanyagolt, málló vakolatú, salétromos falusi művelődési házakban, budapesti és megyeszékhelyi, kisvárosi pincehelyiségekben, itt-ott, tanyákon, csűrökben, ahol akkoriban már egy lélek sem élt vagy járt, az elsivatagosodott Alföldön erre-arra, Erdély mélyén, illegalitásban működtek még zenészekkel, prímással, brácsással, bőgőssel, netán cimbalmossal, valamilyen fúvóssal, férfi-nő párokkal, saját szórakoztatásra, szabadon, megkötések nélkül, különböző rendeket végigtáncoló, magukat jól érző, színpadra nem is gondoló, táncot élvező földalatti szerveződések.”
Még egyszer, utoljára a táncról. A tánc az élet, a létezés és a lét metaforája. Nem itt és most, hanem ősidők óta. A keresztény apokrif irodalom gyöngyszeme a Jézus tánca, mely a teremtés misztériumát állítja középpontba. De gondolhatunk Arany Jánosra is (Kertben), „az élet / Egy összezsúfolt táncterem”, vagy Adyra (Lédával a bálban). A tánc mindenhol élet, halál, teremtés, pusztítás. Pál Sándor Attila fenti novellái ehhez a tematikához kapcsolódnak, s hol kivételes erővel, hol pedig kissé halványabban ezt a világszemléletet követik.
A kötet más tematikájú novellái közül Az öreget gondolom a legjobbnak. Pattogó, szikár mondatok, naturalisztikus részletek, magány, egyedüllét, majd az egész feloldódik egy érzelmes, jó értelemben vett érzelmes befejezésben.
A záró darab, a Rokonok, a gyengébb darabok közül való. Utolsó elbeszélésként s címadó darabként jóval erőteljesebbnek kellene lennie. Tökéletesen közvetíti a kiüresedett világ felszínes kapcsolatrendszerét, rokonok hamis összetartozásán alapuló világát, a párbeszédei teljesen életszerűek, sőt túlságosan is azok, de mégsem az igazi. A „táncnovellák” többlete hiányzik belőle.
Összességében Pál Sándor Attila első novelláskötete ígéretes, folytatható történetei, motívumai vannak, amelyek közül néhány esetleg egy nagyobb epikai forma alapja is lehet.
Vissza a tetejére