Fekete Vince

2020/4 - Halálgyakorlatok2019/3 - Ólom; Partitúra2019/1 - Exterritórium2018/1 - A hasznos hívás; Útravaló a huszonegyedik századba; Ez a nap2017/1 - Vargaváros (Erdőmező; P.E.; Pánik)2015/4 - Márton; Édes Erdély A, B, C2012/1 - Vargaváros2009/4 - Angyal suhan át2004/2 - Szász Tommyék, Miért is nem kell nekünk az ipari alpinista?, Fenyő a sivatagba’, Diszkont, Café Balcan

Márton; Édes Erdély A, B, C

 

Márton

                    Ádám Gyula fotói alá

 

1.

Nem az üres madárfészkek, a lengedező ökörnyál,

dérlepte mezőkön a kikericsek lila virágai,

a tél szaga a falvak, városok fölött, a vándormadarak,

a fecskék, gólyák, bíbicek, szárcsák, gémek, darvak,

nem a vadlibák, vadkacsák, akik már rég elhúztak

melegebb vidékekre,

nem az északról helyükbe megérkezett csonttollúak,

pirókok, gatyás ölyvek,

vagy hogy megszakad a fű gyökere, eljön október,

a jószágot meg az autókat be kell terelni az istállókba

meg a garázsokba,

hogy beköszönt a makk érésének kezdőnapja,

elindulnak a nagy kocsik meg az utánfutós autók

káposztával gazdagon megrakva messzibb vidékekre,

a közeli hegyekből lejönnek a nyájak, átveszik a

gazdák a juhaikat, kiszámolják a bért s a természetbeni

járandóságot a pásztorokkal, öregbojtárokkal, számadókkal,

a kapuk előtti padokon üldögélő öregek pedig már sejtik,

érzik, hogy lassan az ő idejük is lejár, hogy a gyümölcspirító,

paradicsomérlelő, szőlőédesítő, selymes, bársonyos napsugárból,

ami végigsimít a még sárgálló tarlók között, már hiányzik az

augusztusi fickós lobogás, beköszöntenek a kora őszi fagyok,

megjelenik az első dér, az első havazás… Nem, nem, nem az alma-,

nem a füge-, a csipkebogyó-, a feketeribizli-,

nem a meggybor, nem a cukorból, porból készült Muscatol,

Muscatin vagy Vin de masă (Porból lettél, s borrá válasz!), hanem

a pityókáért elcserélt szőlő, s az ebből a szőlőből – csakis az

itteniek által – készített isteni nedű: a pityókabor.

 

2.

Piacok lármás standjait járják, tereken, sarkokon kutat

a szemük. Az aranyló venyigék duzzadó fürtjeit

nem szőlőhegyek lankáin, nem présházak ölén, hanem

nejlonzsákokban, ládákban, dobozokban, moldvai, regáti autók

platóin lelik föl. Nem Szilágy dombjainak, Maros mente teraszos

lankáinak leve, hanem Drăgăşani, Cotnari, Valea Călugărească

furmintja, királyleánykája, muskotálya kerül ötvenes ballonjaiba,

cserébe a raschelzsákjaiban szunnyadó, gondosan válogatott piros

vagy fehér pityókáért.

 

3.

Ezt a szőlőt nem kell ültetni, metszeni, oltani, kötözni.

Nem kell figyelni holdtöltére, holdújságra, Illés vagy

Magdolna napjára. Balázskor nem kell „megvarázsolni”,

nem kell féltegetni, hogy kikezdik a madarak a szemeket,

nem kell melegért imádkozni, nem kell megünnepelni a

patrónusokat, Bacchus utódait, Orbánt, Dónátot, Vincét,

Balázst, hogy kegyesek, adakozók legyenek. Nem kell

betartani a regulákat sem, hogy Vencel, Jakab, Mihály

napja előtt, után mi hogy legyen. Ezeket akár el is lehet

felejteni. Mert ha esik, ha hó hull, az ókirályságiak akkor

is itt vannak, csak el kell cserélni a pityókát, a szőlőt aztán

le kell őrölni, ki kell préselni, és várni, várni legalább

Márton napjáig, amikor már meg lehet kóstolni, mustáros

kupába („mustárkristályba”) lehet tölteni az újbort.

 

4.

S ha finom, ha jól sikerült, akkor nem tolulnak baljósnál

baljósabb gondolatok az ember szeme elé, hogy jobb volna

a mai világban a halandóknak is, akár a növényeknek,

az egész háztartásukat leépíteni télire, s pihenni, aludni

téli álomban… Egész tavaszig.

 

 

Édes Erdély A, B, C

                    Ferenczes Istvánnak

 

A.  A kegytemplomtól kőhajításnyira, a vendéglő

teraszán

magyarországi turistacsoport. Férfiak

és nők

vegyesen.

Söröznek, kávéznak, üdítőznek.

És hangoskodnak. Ha románok

volnának, talán

halkabban beszélnének. Itt. Mert az ő országuk,

az ő hazájuk, de mégis, soha nem lehet tudni

ezekkel a helyiekkel. „Ők” viszont

„itthon” vannak. Ez az ország az övék is.

Volt...

Valamikor. Ők tehát ide hazajöttek,

visszajöttek. Az egész teraszon, de a terasz környékén is,

talán még a templom közelében is hallani lehet

az egymást túllicitáló, túlkiabáló, egymást túlhangoskodó

beszédeiket. Meglátogathatták a csíksomlyói Szűzanya

kegytemplomát, felmentek a falépcsőkön Mária lábához is,

imádkozhattak, zsebkendőikkel megtörülgették a Szűzanya

lábát, s mielőtt kigyalogolnának

a csíksomlyói nyeregbe, megpihentek,

erőt gyűjtöttek, egy-két sörrel, üdítővel felfrissítették

a testüket a kálváriára való kimászás előtt.

 

B.  Most éppen a fogyasztásukat számolják. Lejben,

hangosan, szinte kiabálva adják össze, hogy hány kávé,

hány sör, hány üdítő

volt. Egyik lelkesebb hölgy az

asztalon levő üvegeket futtatja meg, hogy annyit

fogyasztottak csak.

Nem talál, sehogy sem talál a számlán

levővel. Három sör árával ugyanis több van azon. Ki kell

hívni a pincérnőt, visítja egy női hang. Csak nem fizetünk

többet,

mint amennyit megittunk, mondja egy bariton; mások

helyeselnek, hát mi az isten. Valamelyik kihívja a

pincérnőt, és elkezdik tisztázni a dolgot. Hangosan,

kiabálva,

egymás szavába vágva, és együtt a vékony, megszeppent

pincérnőre támadva.

 

C.  Hogy van az, hogy ennyit ittunk meg, s hogy

itt

mégis ennyivel több szerepel? És az egyik hölgy még egyszer

megszámolja,

a pincérnő előtt, az asztalon levő üvegeket. Azért van kevesebb

ott hárommal,

mert a kolléganőm

korábban elvitte azt a három üres üveget. Ki kell

hívni a kolléganőt is,

visítja egy hang a csoportból. Kihívják a

kolléganőt is. Ő is

azt mondja, hogy korábban elvitte azt

a három üveget. Az nem lehet, kiáltják hátulról hárman is

a társaságból, innen nem vitt el senki semmit. S hogy ők azt

a három üveg sör árát,

mintegy ezerforintnyi összeget: nem

fizetik ki. Hát hogy képzelik ezt? A vékony, sírós hangú pincérnő

végül, a vitát

lezárva, azt

mondja, jól van, annyit fizessenek, amennyit akarnak, és

sírva bemegy a vendéglőbe.

 

A csoportban szedelőzködnek;

elégedettek, hiszen

győztek.

Otthagyják a pénzt, a pontos összeget, kivéve a három

sör árát, az asztalon, majd

nekiindulnak a Somlyó-hegy oldalának,

hogy kizarándokoljanak oda, arra a spirituális, az igazi feltöltődést

szolgáló helyre, „ahová minden magyarnak el kell jutni az életben

legalább egyszer”. Visszafelé majd

betérnek még egyszer a

kegytemplomba, hűsölni és egyet még imádkozni.

Vissza a tetejére