Más táj
„önmagának fest az égre földet”
Csiki László
Amikor otthon volt, szeretett hosszan reggelizni.
Gyógynövényeket tenni egy nagy bögre aljába, aztán
ráönteni a forró vizet, és várni, amíg a víz elszíneződik.
Kitölteni egy csészébe a gőzölgő teát, és elkezdeni
kevergetni egy kiskanállal lassan, körkörösen.
A tea barnájának legalább nyolcféle árnyalatát
látta ilyenkor. Ahol ült, az asztal jobb oldalánál
egyenesen kilátott az udvarra, a nyári konyhára,
a mögötte magasodó diófára és távolabbról
a település fölötti Kicsifenyőre. A kis erdő fölött
lassan megnyíló, szürkéskék ég, benne a diófa
csupasz ágaival. Mintha egy élénk lazúrú, furcsa
olajfestményt látott volna maga előtt, amelyen a
figurák hirtelen járni-kelni kezdenek, ott izegnek-
mozognak előtte a teája sokszínű árnyalatában.
És a barna, izgő-mozgó testek között egyetlen
ismerős színű is, ismert rá erre az ismeretlenek
közöttire, amelyek együtt, mint a pixelek, apró
részecskék, csillámló, kristályos sziporkák, alakzatok.
Boldog lélekkel időzött a látványban, az állapotban,
az időnek ebben az ajándék dimenziójában,
azzal a tájjal, azzal a vidékkel, azokkal a figurákkal
a higanyszínű ködben. Házak, templom, borvízforrás
és egy harangszó valahonnan. Nagyon messziről.
Vissza a tetejére