Fekete Vince

2020/4 - Halálgyakorlatok2019/3 - Ólom; Partitúra2019/1 - Exterritórium2018/1 - A hasznos hívás; Útravaló a huszonegyedik századba; Ez a nap2017/1 - Vargaváros (Erdőmező; P.E.; Pánik)2015/4 - Márton; Édes Erdély A, B, C2012/1 - Vargaváros2009/4 - Angyal suhan át2004/2 - Szász Tommyék, Miért is nem kell nekünk az ipari alpinista?, Fenyő a sivatagba’, Diszkont, Café Balcan

Szász Tommyék, Miért is nem kell nekünk az ipari alpinista?, Fenyő a sivatagba’, Diszkont, Café Balcan

Szász Tommyék

Ha esik, ha fúj, ha havaz, ha mínusz huszonöt fok van árnyékban, ha fiatalnak látszó svéd manökenekkel tömött Mercedes Cabriok potyognak az égből, nekik akkor is, minden reggel fél tíz és tíz óra között indul a nap. Ha virrad, ha nem. Ahogy itt, a végeken mondják sajátos hangsúllyal és hanglejtéssel.

Csupa hajtás, megfeszített munka, kitartó és következes meló az életük. Kutya egy élet, az biztos. Kiállni hajnali órán a tér sarkára s várni, csak várni, s közben kérdezősködni, érdeklődni az arra járóktól. Unatkozni, és megint csak unatkozni. Mialatt halálra nézik őket a járókelők.

Nem fehér embernek való, na.

Ők Tamási csavarintos eszű, mókás, humoros székely hőseinek a leszármazottai, akik most valutázással töltik mindennapjaikat, jobb napokon pedig dekódolt mobil- és használtautó-bizniszben utaznak. Összetételük általában: egy nagydarab, kopaszra nyírt, tagbaszakadt férfi, egy fülbevaló, bőrszerkó, az elmaradhatatlan cselulár, az elmaradhatatlan flegma, meg a „szakszavak”: „ne variájjá, bazeg!”, „mit variász, bazeg!”, „nehogymá!” stb., amelyek rendes időközökben kiszűrődnek fogaik kerítésén. Megjárták már Kelet- és Nyugat-Európát. Végigutazták a Balkánt. Hoztak kocsit, mobilt, aranyat, táncosnőket, vittek lóhámot, sátrat, zoknit, vécépapírt, kerámiát, régi bútort.

Nehezen kezdték, az biztos.

Alulról jöttek, mint itt annyian mások. Gyárakban dolgoztak tologatókként, lakatosokként, stb., s amikor megnyitották a határokat, fogták a hamuba sült pogácsás tarisznyát s - kezdetnek - elmentek kutyát sétáltatni a Rózsadombra, elmentek zsákolni vagy segédmunkásnak a kőművesekhez, ácsokhoz, kubikosokhoz, tyúkszart hordtak isten háta mögötti tanyákon, vagy képeslapokat árultak pesti bérházakban a mozgássérültek javára.

És láták, hogy ez így nem jó.

Mert meg lehet sokkal könnyebben is élni, csak egy kis elevenség, szemfülesség szükségeltetik, meg jó duma. És munka és munka és munka. Kilengés, kikapás egyelőre semmi. Nagy zabák, nagy piálások nuku. Szex nyet. Mert megette a fene a világ összes Esperoját, ha meló helyett óriási fatányérosok, kaviár és fürjtojás, Stellák meg viszkik és szolizott pipicombikák töltik ki dolgos mindennapjaik után mindenestéiket. Eljön majd ezeknek is az ideje. Csak egy kis türelem.

És eljött. És most itt állnak a Cabriotól pár méterre, hazai földön, a nyugati meg keleti tudás birtokosaiként, itt, szülővárosukban, ők, akik nem mentek ki végleg, akik hazajöttek, és befektetik mindazt a tudást, rutint és tapasztalatot, amelyre keserves gürcöléssel tettek szert. És ha hétvégén jut arra idejük, hogy hazaugorjanak a faterhez a szomszédos faluba, az öregben rövid időre mindig eláll a lélegzet, amikor újra és újra meglátja az eredményt (a külcsínt), hogy a szegény fiúból mi lett. De boldog, mert a fiában már semmi nyoma sincs annak a nagy ganédombnyi szerencsétlenségnek, amelyet otthonról, a kemence, a sublót meg jó öreganyja szoknyája mellől magával vitt. És boldog, mert a legény mégis ügyesebb volt, többre vitte, mint a szomszéd, tiszta szívű Magdók ükunokái, akik hetente keményen sportolnak Magyarba piacozni. Kávét, pelenkát, olcsó kínai fehérneműt, mosóport, müzlit, mindenfélét hordanak a rafiákban. Amikor aztán hóttfáradtan hazakerülnek, köszönés helyett rögtön a tizenegyedik parancsolattal kezdik: má’ megin iszol, hogy a rágó rágsúj... A homályos tekintetű férj pedig megilletődötten, bűnbánó tekintettel néz az asszony után, amint az vasárnapi gúnyában, jól kirittyentve gyorsan el is viharzik a délelőtti szentmisére.

És Szász Tommyéknak is (feltehetőleg), mint amúgy általában, a mozgalmas ifjúkor után, tevékeny öregkor következik majd. Belőlük lesznek aztán a legelszántabb egyháztanácsosok. Könnyes szemmel énekelik a Székely himnuszt éjfélkor a rokoni esküvőkben. Betéve fújják majd a Szózat első hét sorát és Petőfi műdallá vált költeményeit. Mert legnagyobb költőjük ő. A lángoszlop. Legkedvesebb verseik - itthonról - a Templomot és iskolát és a Maradj, ha tudsz. Ők a legkitartóbb tagok a Szervezetben és a helyi tanácsban. Zokognak, amikor az Az én jó apámnál nincs jobb a világon című gyomorkesergetőt küldi szerető stb. stb. nekik a rádióban, vagy amikor a helyi újság kimerítő interjút közöl velük X-edik születésnapjukon. És akkor elmondják majd - lelkük nyugodalmára - hogy milyen is volt. Hogy nem volt könnyű. Mert az elnyomás. És mert kisebbségben... És hogy ők csakis a közért, a népükért, a nemzetért. És remélik, hogy ha nekik nem is sikerült, de legalább gyermekeikben nagyra nőhetnek. És ezt hiszik. És ezt el is hiszik.

 

Miért is nem kell nekünk az ipari alpinista?

Először is mert minek? Másodszor pedig azért, hogy itt minek alpinistáskodjon? Ne alpinistáskodjon nekünk senki. Hagyjanak minket békén. Nem vagyunk mi kíváncsiak ezekre a hogyismondjákokra. Ipari nemtudommmifélékre. Persze, hogy tudjuk, hogy mik azok. Naná, hogy tudjuk. Má’ hogyne tudnók. Tisztában vagyunk mi ezekkel, ne féljen. Tudjuk, hogy ezeknél mettől meddig. Hogy hányadán is áll a dolog. Tudjuk, hogy mit várhatunk tőlük. Tisztában vagyunk mi, száz százalékig tisztában, ezer százalékig tisztában... Nekünk ne magyarázza senki. Láttuk mi őket nem is egyszer. De nekünk nincs szükségünk ilyen alakokra. Megvagyunk mi nagyon jól ezek nélkül is. Mi rendes, becsületes, tisztességes emberek vagyunk. Éjt nappá téve dolgozunk. Neveljük a gyerekeinket. Műveljük a földjeinket, kaszálunk, kapálunk a végkimerülésig. Hogy is jönnek nekünk, szegény, becsületes, tisztességes embereknek ilyesmivel. Tudjuk mi, tudjuk, hogy a múltkor is, és azelőtt is, és még azelőtt is... nagyon sokszor. Sőt még többször. Sőt, nagyon sokszor még többször. Nem vagyunk mi kíváncsiak az ilyenekre. Ez a tiszta, egyenes beszéd. Me’ ezt kívánja a tisztesség. Meg a békesség. Mert mi egyenesen megvetjük az ilyesféléket. Hogyhogy megvetjük, lenézzük, undorodunk tőlük, felháborodik a gyomrunk már a nevük említésétől is. Már a szaguktól végigborzong a hátunk. Már a gondolattól, amikor elképzeljük azokat a dolgokat, amire képesek lehetnek ezek, már attól feláll a szőr rajtunk. Mi nem engedjük be az ilyeneket, le is út, fel is út nálunk az efféléknek. Tőlünk mehetnek is, jöhetnek is, de hagyjanak nekünk békét. Mehetnek-jöhetnek, de nem itt, nem nálunk. Menjenek haza, ott jöjjenek-menjenek, ott flangáljanak, ott mutogassák magukat, ott gőgösködjenek, ott hepciáskodjanak. Ott alpinistáskodjanak. Természetesen csak akkor, ha ott majd megengedik nekik, mert mi biztos nem engedjük meg nekik. Van hazájuk, van országuk, biztos, van városuk, vannak erdeik, mezeik, hegyeik. Hagyják a mi erdeinket, hegyeinket, mezőinket. Ne kelljen nekik a miénk. Elégedjenek meg a magukéval, azzal, amit ők örököltek, kaptak apáiktól, nagyapáiktól. Ne áhítozzanak a miénkre, arra, amit mi kaptunk, szereztünk s megtartottunk hosszú véres és verejtékes évszázadokon keresztül. Ne kelljenek nekik a mi ünnepeink, ne kelljen nekik a mi múltunk, a mi történelmünk, a mi hősiességünk, tisztességességünk, a mi becsületességünk. Elégedjenek meg a saját magukéval. És hagyják az asszonyainkat, leányainkat. Érjék be a saját asszonyaikkal, a saját feleségeikkel, szeretőikkel, a saját nőikkel. Ne papoljanak nekünk itt mindenféle tisztátalan dologról, mert mi nem szeretjük a tisztátalanságot, nem szenvedhetjük a mocskos eszméket, a mocskos gondolatokat, a foltos, bűnöktől iszamos lelkeket. Nincs szükségünk nekünk a multilevöl kozmetikumjaikra, a szekondhend holmijaikra, sem a lelkisegély-szolgálataikra. Megvagyunk mi az ilyen lelki nyavalyák nélkül is nagyon jól, nagyon tisztességesen. Ne jöjjenek ide halainkat, állatainkat lebunkózni, ne jöjjenek ide erdeinket elhordani, vizeinket beszennyezni, tavainkat lecsapolni, hegyeinket letarolni. Hogy ezek tűzfalakon lógnak, reklámokat szerelnek, ablakokat tisztítanak? Persze, hogy tudtuk mi. Ismertük mi a dürgést. És annál rosszabb. Nem kellenek nekünk az ő reklámjaik, ne pucolják nekünk az ablakainkat. Megtisztítjuk mi, nem kell helyettünk senki csináljon semmit. Ne lógjanak nekünk a falainkon, hogy félköröket írva le a levegőben, egymásnak hordozzák a mi szerszámainkat. Ne röpködjenek ezek nálunk. Ne leskelődjenek, ne kukucskáljanak a mi életünkbe. Ne érdekelje őket, hogy mi mit csinálunk, hogy mi mit beszélünk a négy fal között. Ne érdekelje őket, hogy mikor eszünk, mikor alszunk, mikor szeretkezünk. Ne érdekelje, hogy mikor van rosszkedvünk, mikor örülünk, mikor vagyunk bánatosak, vagy mikor vagyunk boldogok. Foglalkozzanak a maguk dolgaival, a maguk életével. Ne akarják a mi életünket helyettünk leélni. Éljék csak a maguk hitvány kis életkéjét, csak maguknak, addig, amíg élhetik. Amíg megáll a Fennvaló csergőórája egyszer, egy utolsó kattanás lesz, és nem kattog, ketyeg, dohog többet, és valami súlyos, vakítóan kápráztató fehérség finom ujjaival szét nem feszíti a bordáik ketrecét.

 

Fenyő a sivatagba’

Hej, furcsa egy világ van odaki, tesvér, az eccer biztos. Nekem ne mongya senki, hogy ijen meg ojan rokonok vagyunk, tesvérek vagyunk, me nem állok jót magamétt. Tesvérek lehettünk valamikor, egy csecset es szophattunk hajdanában, rokonok es lehettünk ahajt, nagyon ahajt, de hogy ebből mára alig maratt valami, az héccencség. Me ha oda eccer kimentél, s beálltál a lóversenybe, ott osztán futni kell. Hajtanak, mind a kutyát, mind az állatot, s osztán miétt, a semmi pénzétt. Eleinte minden mocsok munkát veled végeztetnek, s még örvendesz es neki, hogy vetnek érte valamit, hogy nesze. Ott mondhatod, hogy így meg úgy, hogy ez meg az. Ilyen fasza fiú vagyok, olyan betyár leginy vótam. Nem érdekel ott senkit. Ha má eccer odamentél, akkor úgy jártál, mind a régi viccbe, hogy amikor éhesen, szomjason mejen a csórócska a sivatagba, s eccer csak szembejő vele egy oroszlány, gyorsan felfut a fenyőfára... Aszongya erre a komája, akinek ugye meséli a hapsi, hogy cseszd meg, hiszen a sivatagba nincs es fenyőfa. Reanéz a másik, ugye, tüzel a képe, s aszongya, ne, amikor meg vagy jedve, nem nézed, hogy van-e vaj nincs. Ez van, tesvér, ha van, ha nincs fenyőfa, neked akkor es fel kell mászni, ha eccer oda kimentél. Mosogacc, takarittasz, szart hánysz, ápolsz, feltörölsz, kitörölsz, mindent meg kell csinálni, s még nem es teccik nekik. Kötekednek, hogy így meg úgy. Cseszegetnek. Gübü egy világ, az osztán biztos. S gübü emberek, az es szent. Aszongya a mútkor a patrony nekem, egy bünagy, csemer állat pacák, úgy nézett ki, hogy es mondjam, olyan tedd el s elé se vedd itt nálunk felé, úgy nézett ki, mind a kőcsönkérés. No, aszongya, má nem es emlékszem, mire fel... szóval valamiétt belém kötött. Én má kezdet kezdetin megmontam vót a kolégáknak, a magyaroknak, hogy ha jót akarnak, akkor ne mind herregjenek, ne cseszegessenek, me ki találnék fogyni a béketűrésből, s osztán meglássák, hogy mi lesz. Me’ olyankor kikapcsolok, s halomba rakom az összes akciós magyart, de úgy, hogy míg élnek, soha nem felejtik el. Mondom, pecegtette a haver a telefonyos herkentyűjit, s úgy félszájról meg találta kérdezni, hogy nálatok, románoknál hogy es van az élet. Két cementeszsákkal szabtam vóna eppeg felfelé a negyedikre, amikor eszonta, no, szépen letettem a zsákokot, s úgy félfordulatból fel találtam nyomni egy téglafalra. Úgy a fődtől fél méterre kalimpáltak a lábai, miközben én a grabancánál fogva tartottam a friss maiteres falon. S mán azon vótam, hogy egy cseppet megmonyókolom, hogy lássa a koma, bazeg, hogy milyen a székely, ha lerománozzák. Az es végigfutott hirtelennyibe a fejemen, hogy a bakkancsot betartom aligocska a gyomorszája tájéka felé, s hogy sirittek vaj kettőt a nyaka közi, ahogy felénk az asszonyt vaj a gyermekecskéket szokás. Úgy elkezdett az, bazeg, hápogni, hogy így meg úgy, hogy ő nem úgy gondolta, s így tovább, hogy osztán megsajnáltam, s leengettem. Láccott rajta, hogy nagydarab létire olyan hitvány, jeszke, hogy bőcsködik, bőcsködik, de ha egy cseppet hangosabban találtál reaszólni, rögtön leveri a szekrényről a lekvárosborkányt. Jedtibe! Osztán meg úgy ficánkolt a kezeim között, mind a bihal a pocsolyába. Orditthattam es biztos egy erősset, attól meg es jedhetett a szerecsia. Elég a hezza, értetted-e, azótától fogva nem vót bajom egyikkel se. A többiek es látták, a kolégák es akkor, hogy bolond vagyok, ha felhergetnek, meg es montam nekik es, tük es így jártok, vaj még úgyabbul, ha nem hattok békin. Aszt es hittem akkor, hogy szedhetem a szerszámokot, s ehetem az otthonról hozott házikenyeret s a szalonnát az állomásba, míg benne tart, me ez engem úgy kitesz, mind a macskát a dolgára. No de osztán nem úgy lett, kellett a fickónak a munkaerő, aki dolgozik es, úgy mind egy állat, me az ottaniak többet pihennek, mind amennyit dolgoznak. No, osztán megmarattam ennél a pasasnál, esszé es barátkoztunk, megszeretett. Nem es mejen mosmár rosszul sorom. Csak ne kéne állandóan pecsételtetni járni a szlovákokhoz, me, ugye, az közelebb van. Ez veszi el a sok időt meg energiát. Osztán kekeckednek es velünk a határon. Eleinte még szarabb vót a helyzet, míg meg nem tanultuk, hogy kell a dolgot csinálni. Belé egy ezrest a pasaportba, s nincs probléma. Megér egy pecsétet, há’ nem? Az elejin egy fiatalabbacska, tejfelesszájú két nap mián ki akart tiltatni az országból. Álljunksza meg, mondom neki, me hogy eztet hogy es gondójja. Az úgy bérezelt, hívta a főnökeit. Azok osztán rendes emberek vótak. Az igaz, hogy ötezerbe került, de sikerült elintézni. Mára már tuggyuk, hogy kell eztet csinálni. Jön a magyar, má ismer, viccel valamit, röhögünk egyet a hüje viccein, dicsérjük istenesen: E má beszéd, tesvér! Mondjuk egymásnak előtte. Az meg ojan boldog, hogy szinte tánclépésbe mejen tovább. Az igaz, hogy nem könnyű ott sem az élet, nem támasszák Pikk szalámival, s csabaival ott sem a kertet. De méges más. Dógozni kell, az biztos. Hétvégeken osztán, ugye, eccer-eccer el es engedheti magát az ember, még ki es kapcsolódhat egy cseppecskét. Micsinájunk. A mútkor például, nem azétt mondom, de egyik hétvégin iddogáltam eppeg, amikor odajött egy olyan festett naccságaféle. Fiatalba! Látta, hogy van pénzem, s nem hagyott békin, hogy így s úgy. Hogy ő szeret münköt, s hogy járt a mű vidékünkön. Tuttam, hogy mire mejen ki a dolog, iszen én sem vagyok hülye, osztán akkoriba fehérnéppel nem es vót dolgom, az es igaz, no, gondoltam, ette fene, lett utána, most emberedre akadtál, bevittem a barakba, s ott osztán mindenféleképpen reggelig. S még akkor es azt akarta, hogy még s még. Nekem dolgozni kell kicsianyám, alig tuttam kipakolni. Az egy olyan vót, még olyant es csinált, ptű, amit csak azokon a pornókon lehet látni. Mikor ment el, még aszonta, megkeres, nem kellesz többet, montam neki, csak menegess a magad úttyán. No, ilyen vót. Nem könnyű odaki a viáca, tesvér.

 

Diszkont

Jaj, lelkecském, el se hiszi, lelkecském, hogy milyen egy élet a ménké. Hogy mennyit kell mennyünk, mennyit kell fázódjunk, mennyit kell idegeskeggyünk ezétt a kicsi haszonétt. El se hiszi, hogy mi ideg mejen el belőlünk azétt, hogy valahogy nekünk es kijőjön a lépés. Én mán annyit buszoztam az utóbbi időbe, hogy aszt hiszem, hogy a világot es körbeutaszhattam vóna ennyi erővel. Osztán annyi embert meg es ismertem, hitványát es, szerecsiát es, rendes embert es, s olyan emberismerő lett belőlem, hogy már csak rea kell nézzek valakire, s lelátok a lelke méjiig, látom a lyukat a hátsóján, hogy úgy mongyam. A kezdet kezdetin nem volt biza eccerű, amíg meg nem tanultam, a saját bőrömön, hogy kivel meddig, mennyit s hogyan lehet, s ászt es, hogy mikor mibe müköggyék az ember, hogyha aszt akarja, hogy neki es jöjjön valami, s ne csak a gürcöléssel, az idegeskedéssel, a cipekedéssel, meg a sok menéssel maradjon. Hordtam én mán mindenfélét, mirelit dolgokot, pulykát s ilyesmiket, fagyasztott csürkét es, osztán őrölt húst, sajtot, zacskós laskát, vegetát, szivarat, panírosos halat, pelenkát, ezeket a pemperszeket, máskor kávét, mosóport, rachel zsákot, tavasszal virágmagot, karácsonyra szaloncukrot, húsvétra csoki nyuszikákat, mikor mit, mikor minek vót a szezonnya, s mikor min lehetett többecskét keresni ezzel a réssel, vaj mi a nyavalyával, ahogy ezek magyarba mongyák odaki. Újabban gyermekcuccokot, fehérnemüköt hordok, me ez hoz legtöbbet a konyhára, s el sem romlik az úton, nem büdösödik meg, s nem es olyan nehéz az áru, hogy szakad le az ember karja tölle. Me vót olyan es, hogy az őrölt hús egy cseppecskét színt vátott a hosszú út alatt, pedig nem es vót nyár már akkor, s elég nehezecskén lehetett túladni rajta. Me mostanába finnyások az emberek, pedig nem es vót annak semmi baja, montam es az illetőnek, hogy nyuguttan megeheti, s ha valami baja lesz, csak jöjjön vissza, me én olyan vagyok, hogy nálam lehet reklamálni. Nem teccik, visszahozza, jön a másik, elviszi ő, valamelyiknél osztán csak megmarad végül. No, akkor aszontam magamba, hogy eddig vót s tovább nincs, Julis, me hogy ez így nem mejen, inkább hozok olyasmit, amivel nincs bajom. S nem ijen ócsú török izéket, akkor inkább kinait, me a kinai nem a törökkel talál, nekem elhiheti. De kinait se szoktam sokat hozni, van ott elég egyéb, úgyhogy válogathatok nyuguttan. Hordhatnék aranyat es példának okáétt Törökből, de az erőst rizikós, s osztán oda rengeteg pénz kell, hogy több ékszert meg tuggy venni, szóval nagyobb a beléfektetés. Az igaz, hogy a haszon es nagyobbacska, de a rizikó es. Nem egy virágélet a ménké, lelkecském, hétvégin elmész, s következő hét közepire hazajössz, s még hét végéig túl es kell aggy a holmin vagy úgy, hogy te adod el, vagy vannak mán embereid, akiknek továbbadod, s mindenki nyer rajta. S hét végin megin indulhacc vissza, úgyhogy még ki se hűlt jóformán a szék alattad, amin jövet ültél a buszba. S ez így mejen hétről hétre.. Csak azétt imádkozunk, hogy nehogy lebetegeggyék az ember, me akkor vége, akkor az álla felkopik, s ki es esik a forgalomból, s nem olyan eccerű oda visszavergőggye magát. A legfontosabb az, hogy jól legyél a soferekkel, de főleg azzal, amelyik a főnök kettejik közül. Adni kell nekik mindig valamit az áruból, megvan, hogy mit, osztán a vámosnak es szoktunk gyűjteni, hol erre, hol arra. Ha jól vagy a vezetőkkel, akkor jó helyed van mindig a buszba, s a csomagaidnak es, akármennyi legyen, van helyik mindig. Me a sofer mongya meg mindig, hogy kinek hol a helye. A mü buszunkon közvetlen az ő háta megett Jolikáék ülnek Marcsival, ők asziszem valami rokonok es vele, Jolikáék megett Palika, ő elektromosokba utazik, mellette mindig van egy-két fiatalabbacska legény, akik autókkal kereskednek, de ők csak menet jönnek velünk. Én szintén ott ülök az elejin, csak a másik sorba a sógorasszonyommal, akivel már évek óta együtt járunk magyarba. Osztán a buszba megvannak az állandó helyek eldugásra, eszt es a sofer intézi. Úgy es van sokszor, hogy a csomagtartón kívül az összes ülés alja, de még a busz hátsó fele es teli van egész a plafonig csomagokkal. S ha rendes vagy a többi utassal szembe, akik nem a mü brigádunkba tartoznak, nem rendszeresen járók, akkor szét lehet osztani a holmit köztük es. Ez úgy mejen, hogy megkérjük szépen őköt, a határ után pedig esszeszedjük töllik a dolgokot. Nem mindenki vállalja a eztet szívesen, vannak, akik húzódoznak, olyanok es, akik osztán semmit de semmit az istennek se, me hogy nekik es nagy csomagjik van. A francokot, attól átvihetnék nyuguttan. De ilyenek vagyunk, no. Rosszak vagyunk, s irigyek. Ha vóna munkám itthon, lelkecském, nem foglalkoznék ilyesmivel, bizonyisten, kellene a nyavalyának, púpnak a hátamra az egész. Cseucseszku alatt legalább vót munka, pénz es került. Nem sok, de vót. Semmit nem lehetett kapni akkoriba, csak pult alatt, de mindent bé lehetett szerezni, s mindent el lehetett intézni. Csak a szájadra kellett vigyázzál, me könnyen megverethette, ha járattad, a felső az alsót. Mindent esszevetve, lelkecském, nem leányálom a mü életünk: az utazás, a gürcölés, a rizikó a határon, a taksa, az idegeskedés, me olyan es van, hogy elveszik a holmit, ha olyan a kedvik, vagy belépecsételnek a pasaportodba, s osztán táthatod otthon a szájadot, amíg még visszajöhetsz megint. Osztán a diszkontokba, piacokra való járkálás, lótás-futás, hogy napra legyél az árakkal, mi hol olcsóbb, mi az, amin a legtöbbet lehet keresni otthon, mi éri meg, mi nem. Osztán az állandó átvátás forintra, van úgy, hogy ha nem vagy parapács, figyelmes, úgy áteresztnek, hogy nem kerestél semmit, s marattál a galambok árával. Szóval mindent esszevetve, nemigen éri meg, de nincs micsinálni. Akik münköt látnak, azt hiszik, hogy milyen könnyű, me hogy a buszon nagyáltalába jó kedvünk van, viccelődünk, ugye, me azétt valamivel el kell ütni az időt. Heccelődünk, de meg nem haragszunk egymásra sohasem. A soferekkel nem lehet csak eztet csinálni, me azétt ők a főnökök, tőlik függünk, s az ember a főnökeit nem cseszegeti. Ha igen, akkor megnézheti magát. No, hogy es mondjam, egy nagy család vagyunk. Nem es dicsekedünk, nem es panaszkodunk, nem siránkozunk. Pedig nem könnyű. De együtt, egy szó mint száz, jól elvagyunk, no.

 

Café Balcan

A Café Balcan nem apácazárda. A Café Balcan nem fényes lokál. A Café Balcan ott van a piac mellett, a lakástól, a munkahelytől egy jó köpésnyire, ahonnan már akár vakon, háttal, hason kúszva is hazatalál az ember. A Café Balcan testhezálló korcsoma, kilincse fényes, mint a bordélyházaké, ajtajának sarka nem csikorog, levegője ózon, főleg az itteni férfiorrnak, hangulata isteni. A Café Balcanban jól érzi magát az itteni ember. Az életét is odaadná érte, hogyha kell. A Café Balcan nem lájbitépő, nem köpködő, nem sapkabélés-szaggató hely, hanem az esszenciája mindeniknek, és még ennél is több. A Café Balcan jó meleg, barátságos helyiség, barátságos asztalokkal, barátságos színekkel és barátságos arcokkal meg emberekkel. A barátságos radiátor csövein pedig barátságos művirágok díszelegnek, a padlón parkettmintás linóleum van, fent kubista álmennyezet, neonfény, nejlonfüggönyök. A Café Balcan a legjobb hely, különösen az ittenieknek. Itt mindig naprakész lehet az ember. Tájékozódhat a napi árfolyamokról, az arany, az ezüst, a ló, a tehén, a szilvórium, a részvények, a szekondhend nyugati autók, a dekódolt mobilok, a pityóka, a húsvéti bárány áráról. Arról, hogy mennyi a disznó élősúlyban, mennyi a tiszta hús kilója, mennyibe kerül a szántás-vetés hektárja, hogy forrik-e már az idei bor, s hogy mi a legújabb politikai meg gazdasági helyzet. Egy ilyen helyről ki se kell mozdulni, és olcsón eredeti Solingen késkészletet vagy arannyal futtatott eszcájgot vásárolhatsz. De vehetsz itt öt pár zoknit tízezerért, bakancsot kétszázért, s ha túl makacs vagy és kitartó, ugyanazt akár hetvenezerért is megkaphatod. Vásárolhatsz aranygyűrűt, karórát, megveheted a friss sajtót, hogy napra légy az ország meg a város gondjaival. Hátat fordíthatsz addigi vallásodnak, és ott helyben áttérhetsz a jóságos bácsika meg néniké hitére, ha kell. Vehetsz itt bicskát, eladhatod a bőrkabátod, a késed, a távcsövedet, a mobilodat, a fényképezőgépedet. És vehetsz itt hófehér csipkés török melltartót (színest, csíkost, bohókást, testszínűt stb.), meg bézs nejlonharisnyát a házastársi feszültségek hatékony kezelésére, vehetsz tobzódó romantikus vagy könnyű sportos hálóruhát, fehérneműt, bájos hálóinget a házasélet csikorgó szekerének kenegetésére. Alkudhatsz slipre, pityegés helyett fürelízelő ébresztőórára, diplomatatáskás eszcájgkészletre, báránybőr sapkára, fokhagymakoszorúra, ércüstre, fakanalakra, vállfákra meg igazi népművészeti tárgyakra. Épp csak drágakövek nincsenek (holdkő, borostyán, gyöngyház, zafír, gránát), de csak szólni kell a nagybajuszúnak s már holnap reggel fél kilencre ott lesz bármelyikből egy fél tucat, nyilván eredeti. Ha pedig adakozni szeretnél, arra is megvan a Café Balcanban a lehetőség: koszos, szürkésbarna recepteket mutogatva jönnek szinte ötperces pontossággal, gyógyszerre kellene, kenyérre, a gyerekeknek, egy új templom építésére, vagy csak úgy, a gyűjtés kedvéért, vagy már megszokásból. Zugárusok, hittérítők, pénzváltók, saját zsebre koldulók, bedolgozók, kicsavart végtagú nyomorékok, helyiek és importok (regátiak, Pruton túliak), rokkantnyugdíjasok, alsónemű-árusok, zárjel nélküli cigarettát árulók, munkások, huszadrangú külvárosi ügynökök - megfordul itt mindenki egy-egy röpke levegővételre, egy-egy féldecire, pofa sörre, vagy csak tájékozódni, valamit venni, de inkább valamit elsózni. Itt nem kell attól tartani, hogy valaki felsikít, mint egy piáros asszisztens, amikor véletlenül megérintik a könyökét, és hogy szexuális zaklatás miatt ezért feljelentik az illetőt. Itt nem úgy van, mint más vendéglőkben, a kiülős-beülős lokálokban, a zenés-táncos szórakozóhelyeken, a kerthelyiségekben, hogy leül az ember és mozizik, miközben szól a langymeleg zene, és ő kortyolgat valami szivárványszín koktélt, mialatt a táncparketten megy a rákendról és kiéhezett férfitekintetek falják halomszámra a női idomokat. Itt attól sem kell tartani, hogy a „mi már kakiltunk is, levegőztünk is, és ti?” kutyasétáltató szomszéddal fut össze az ember. Itt a „van tüzed?”, „nem láttuk mi valahol már egymást?”, „olcsón adom, jó áru” „ide ülhetek?”, „jöjjön át hozzám” működik. Ide csak válogatott atyafiak járnak, akik esténként lehet, hogy nem zabpelyhet meg müzlit esznek, utána meg nem fincsi rostos üdit isznak otthon. Nem is a fogyókúrás receptek gyűjtői vagy a vegetáriánus konyha kedvelői koptatják itt a padlót, nyomják a pultot meg a székeket naphosszat. A decire beugró színészek, vékonypénzű diákok, megkeseredett családapák, megunt feleségek, éhbérért dolgozó művészek, írók, költők, szerkesztők egy-egy idetévedt darabja csak hab a tortán. Ők csak a kirívó példák. Ők itt csak kívülállók, bámészkodók lehetnek, akiket elvisel ugyan, de nem nagyon komál ez a társaság. Csak palimadárként. Mert ide nem kell báli ruha, nem kell szmoking, ez nem virtuális randevú, találkahely, hanem ez a valóságos világ. Maga a hóttcsupasz valóság. A zajló élet. Ahol nem kell hordószám csorgatni a könnyet azért, mert Luké exbarátnője, Rachel váratlanul visszatér, és jól összezavarja Luke érzelmeit. Rory pedig a nagyi pénteki vacsorája helyett Deannel ünnepli a három hónapos évfordulójukat. A szép este befejeztével Dean szerelmet vall neki, ami teljesen megzavarja Roryt, és végül szakítanak... A Café Balcan az itteni embernek a hangyaboly egy jó meleg mocsár közepén, könnyíthet itt a lelkén meg a pénztárcáján, egy pohár alján a múltba révedhet akár, fél deciért pedig megtudhatja tenyeréből a jövőt, mielőtt elkéri a bárostól a budikulcsot...

Vissza a tetejére