Hol vannak öregeim?, Emlékük tévelyeg, Ahogy éltem, Ami megkötne, Madár szállt, Mint az üvegen, Utánunk, Újra, A vers, Naptalan, Szegődöm, Ha hófúvás támadt is, Ma is, Helyettem
Hol vannak öregeim?
A kéményből kieresztem
a ház mögé a füstöt.
Tyúkkal sétálok.
Elengedem tekintetem
a határba nyíló ajtóból,
amerre vakond megy
a töppedt föld alatt,
mozog végig tőle
a hosszú kanálispart.
Magam vagyok.
A fészernél tócsa lubickol.
A kútgémnek
pacsit adok.
Látom az eget, földet,
mint valamikor,
amikor a sas legényfiával
összebarátkoztam
a magas nyárfánkon.
S a földeken
a szerszámok gatyára levetkőztek
a melegben.
Pitypangbuborék szállong.
Hallgatózásom kint fülel
a csutkahalmon.
Hol vannak öregeim?
Nem szoknak le a dologról.
Már az alkonyattal
elfirhangolom az ablakot,
mikor látom:
magukat a hátukra vetve jönnek.
Nyílik a gacsos kapu.
Kutyarikkantás fogadja őket.
Emlékük tévelyeg
Elküldettünk
apáink portáiról,
ahol minek is
maradtunk volna otthon?
A kerítéssel járkálni
körül a házon?
A csapdával kifogni a falból
egy-egy egérlukat?
A vályút meg odavezetni néha
itatni a kúthoz?
Elbúcsúztak a porban zajongó,
egybekényszerített földek.
A szél-zeneszóval
kapuig kikísért jószágok.
S mi lábatlankodtunk volna
seprűvel a küszöbön,
ahonnan jövő se látszott?
Bezsúfolódtunk
a városok emeleteire,
idegenek szomszédságába,
ahol szólni sincs kihez.
S vagyunk az utcák ismeretlenjei,
ajtók mögött élők,
betonhalmok jöttmentjei.
Elhagyatott, félreeső falvainkat
lassan a senki lakja.
Az ágyakban betegség nyög.
Öregeink egymást takarítják el.
Emlékük botorkál csak,
tévelyeg még a környékek
riadt szagában.
Ahogy éltem
Kiszolgáltatottként,
ahogy éltem,
lehettem volna
magam,
s mások ellen
kijátszható,
kihasználható is egyben.
Elballaghattam volna
visszafelé is
az időben,
mint egykor
széthagyott lábnyomaimhoz,
szállt állott szaguk
a szélben.
De már intek csak
a múlt fészerein
verdeső lobogóra.
Tudom mit, s kikért
tegyen a tett,
hogy nem kár a szóért,
s ne a hallgatás
hallatsszon messzire.
Gyűjtök biztonságot,
a tévelygés se
csapongjon el velem.
Ami megkötne
Emberelje meg magát a fa,
fújja vissza a szelet!
A rövidebbet se mindig én húzzam.
Az ütésnek visszaüssek!
Ne az árok ugrassa mindig a lovat,
hanem a ló is az árkot.
Ami megkötne, kötözzem én meg.
Járhassam szabadon a világot.
Madár szállt
Karodban fürödtem.
Lubickoltam öbleidben.
Melled domboldalába
napozni kifeküdtem.
Lelkem: tiszta ingem
szellőzött a szélben.
Madár szállt, vele messze,
annál is messzebb értem.
Sütött örömünktől a nap,
járta fényekkel az eget.
Gömbölyödtem öledhez,
hazatalált kisgyerek.
Mint az üvegen
Mint az üvegen, az lát
át rajtam, aki akar.
Nincs mivel és miért belül
elfüggönyözni magam.
Takarni mások elől,
amit rejtenem kéne,
nincsen olyan, nem lelne
bennem a keresés se.
Csak apró gyarlóságot,
amin nevetni lehet,
s a fülem belepirul,
szégyellem, mint egy gyerek.
Utánunk
Ha elállna,
kipusztulna a szél,
mi fújna helyette?
A porszem
mitől gurulna,
s zúgna a messzeség?
S ha e tárva-nyitva
maradó tájakról,
kihalnánk hazánkból,
arcunkat kik viselnék?
Kik beszélnének
magukra: sorsukra
hagyott szavainkkal?
Utánunk ki lenne
a nép?
Újra
Hiába az évszakváltás,
s virradtunk tavaszra, nyárra.
Akik fenn köröztek régen,
azok kapnak ismét szárnyra.
Ők kanyarítják az eget,
mérnek birtokot maguknak.
S velünk még fordíttatják is
feléjük fényét a napnak.
Hadd jutnának több derűhöz,
kiváltsághoz a kárunkra.
Kijátszottak voltunk, leszünk,
satnya aljnövényzet újra.
A vers
Mutassa fel a teljességet:
a magasságot és mélységet.
Emelje a halál fölé az életet.
Segítsen remélni, megőrződni.
Segítsen, hogy a becsületet
a hazugság lejáratni ne tudja.
Lelepleződjön az álnokság,
örökre megszégyenüljön
a hitványság általa.
Naptalan
Magamban,
e besötétült zugban,
a lélek puszta földjén,
mennyezetem alá
behúzódva,
beburkolózva csöndbe,
némaságba,
házába
a nyáladzó csiga,
bezárkózva ajtóval,
ablakkal,
hogy ne lássak,
a négy világtájjal,
hogy ne halljak,
mit se tudjak
martalóc vircsaftjáról
a mostannak,
mának,
befordulva a falnak,
másvilágnak,
hogy ne tudjak
fordultatok elfordultáról,
félreutakról,
erények kiárusításáról
valahány sarkon,
országos vásáron,
tíz körmömre maradtan,
elzárva kilátást,
kijáratot,
ne tudjak
az eltájolt távlatokról,
szavak csendjéről,
hallgatásáról,
ne tudjak
e maga ellen forduló,
magára ártalmas
hazáról,
e völgyekkel ásító
közömbös időben
föl ne neszeljek
naptalan
napjaimból.
Szegődöm
Szegődöm kódorgó füstnek.
Magányos porszemnek akár.
Magasban rebbenő lélek:
leszek messzejáró madár.
Csak föl, el innen, hol minden
erő hanyatlik a földre.
Kezdek más, újult életet.
Szélnek leszek könnyű röpte.
Süvít a huzat utánam,
merről eltűnök örökre.
Szétdúlt vackom hagyom hátra.
Károghat az ég fölötte.
Ha hófúvás támadt is
Anyámat kimerülésig
dolgoztatták ásók, kapák.
De ha leültem asztalához,
már ki is pihente magát.
Attól jóllakott,
hogy a leveséből ettem.
Ő csak nézte szegény,
ott állt mellettem.
Melegen öltözve ha látott,
már nem fázott télen,
ha házára hófúvás támadt is,
süvített lukon, kéményen.
Ma is
Erőink hol porladnak,
melyik meddőhányón?
A szorgalmat hol keressük,
merre, melyik égtájon?
A lendületnek mi vetett
gáncsot, melyik árok?
Pernyévé hol hamvadtak el
lezuhanva a szárnyalások?
Mi miatt halt ki annyi
nekibuzdulás, akarat?
Nem haladt odébb a világ,
ma is úgy ment le a nap.
Helyettem
Ha én nem látom már,
hogy a nap,
mint egy túlvilágról érkező léghajó,
merre úszik el a magasban,
s a sziklákba beletört villámokat se látom
kiállni rozsdásan a hegyoldalból,
mint a vasvillát,
majd látja helyettem más.
S hallja helyettem a vicinális szeleket
oda-vissza járni az Alföldön,
a pejszínű alkonyokat nyeríteni
a láthatár legalján,
hallja a madárkiáltásokat leszállni a fákra,
s az égtájakat sodródni zörgő falevelekkel
kontinenseken át.
Érzi majd, amit én éreztem,
amikor csapkodta szárnyát bennem
a szerelem,
s amikor nem volt fedél árvaságomra,
a sehova-utakat mentem,
érzi majd,
amikor kézfogásom már az ő kezében lesz,
s az ő szemével néz az időbe,
sugárzik tekintetem.
Vissza a tetejére