Kettős élet
Az a tény, hogy Zagyvarékas határában, tanyán születtem, négy-öt kilométerre a falutól, Szolnoktól pedig tizenhárom-tizennégyre, mind mostanáig befolyásolta és befolyásolja életem alakulását. Nemcsak a gyerekkoromra vetül rá, de a felnőttre is. Hiszen amit kicsi gyerekként megéltem, az akkor szerzett benyomások kitörülhetetlenek az életemből, s máig meghatározzák gondolkodásmódomat, viselkedésemet, hozzáállásomat mindennapi s tágabban is értelmezhető dolgaimhoz.
Az általános iskolába beíratásomtól kettős életet éltem, egyiket a tanyán, a másikat pedig bejáró diákként Szolnokon. Attól függően, hogy a Mátyás király és a Thököly út sarkán épült egyemeletes iskolában az első és második osztály befejezése után harmadik-negyedikben az egyik héten délután, máskor pedig délelőtt kezdődött a tanítás. Beleláttam a tanyai élet mindennapjaiba, s a városiéba ugyancsak. Még ha a felületébe is csupán (a kisgyepi, az ó-szolnoki s a pletykafalui városrész környékére). Egy gyerek számára azonban ez is épp elég volt. Kitöltötte azt az időt, ami az iskolakezdés előtt vagy az után a vonatindulásig hazafelé még maradt.
Hazaérve azután vehettem az ostort, s hajthattam a teheneket kifelé legelni. Három-négy éves koromtól kezdődően ez így ment, s ez teljesen az iskolába kerülésem után sem változott meg. Továbbra is részt kellett vennem a tanya körüli munkában ugyanúgy, mint eddig: malacoknak, teheneknek, aprójószágoknak időnkénti ellátása: enni adni nekik, alóluk takarítani, legeltetés közben vigyázni a nagyobb állatokra: „kárt ne csináljanak a határban”, „ilyen munkát egy ekkora gyerekre már rá lehet bízni”, „gyereket nem azért tartunk a portán, hogy játsszon, abból nem lehet megélni”, „legalább így megtanul dolgozni, nem piaci légy lesz belőle”.
Ám amikor iskoláskorú lettem, mindegy volt, hogy délelőttre vagy délutánra kellett menni, akkor sem szabadulhattam ezektől a feladatoktól. Talpon kellett lennem, s mindig ott tartózkodnom kézközelben, hogy a szüleimnek segíteni tudjak. Képzeletemnek elkalandozni akkor jutott idő, amikor a szüleim valamelyik messzi határba mentek a magunk vagy a másoktól haszonbérbe felvállalt földjét bekapálni, kukoricát ritkítani, learatni, s addig nekem kellett vigyáznom a házra, valaki idegen be ne jöjjön a portára, s felügyelni a jószágokat, vizet adni nekik, eközben lehetett persze szaladgálni a dűlőn összegyűlt porban, s a kerítés mellett akár meg is fürödhettem benne. Együtt lehettem a tyúkokkal, libákkal, megmászhattam a fákat.
Igazi felszabadultságot akkor éreztem, legalábbis eleinte, amikor tudomásomra jutott, éveim számát annyira szaporítottam, hogy iskoláskorú lettem, s ülhetek a vonatra, nem kell otthon a teheneket kihajtani a vasútárokba, kanálisba, learatott búzaföldek tarlóira. Nyáron állni a forróságban, ősszel a hidegben, áztató esőkben. Mindezt reggel hattól délelőtt tíz óráig, délután pedig háromtól besötétedésig. Mindegy, hogy vasárnap volt vagy hétköznap. A jószágoknak akkor is enniük kell, te is eszel mindennap, mondta apám. S igazat kellett adnom neki.
Viszont hamarosan rá kellett döbbennem, hogy nem azért járok én Szolnokra iskolába, mert a falusi vasútállomáshoz közelebb esett a tanya, s könnyebben bejutok vonattal a városba, mintha Zagyvarékasra kellene járnom gyalog vagy kerékpárral (ha megtanulom vezetni, a váz alatt átér a lábam) először a dűlőn, majd a kövesúton. (Akkor még nem volt aszfaltozva.) Különben is „télen lefagyna a fülem, mire beérnék a faluba”. Egyéb, jóval praktikusabb oka volt, hogy én az „előkelőbb” városi iskolába járhattam, nem a falusi tanítók keze alá.
Hála istennek, kedves, gyerekszerető pedagógus nénikkel hozott össze a sors, akik között jól éreztem magam, hiszen tőlük dicséretet kaptam, nem úgy, mint otthon. Hiszen magát a szót is az iskolában hallottam először. Otthon, ha fél napra is, ott kellett mindent folytatnom, ahol abbahagytam, minden elismerés nélkül. Természetes volt, hogy ami tennivaló akadt, el kellett végezni. Az iskolában lelkesített a jó szó, amit kaptam, s igyekeztem maximálisan megfelelni a követelményeknek. Legszívesebben amint beérkezett Szolnokra a vonat, én már ültem volna az iskola ajtajába, hogy minél előbb bejussak az osztályterembe. Ennek azonban még sora volt.
Azzal kezdődött a nap, hogy a szüleim kikeltek az ágyból négy-öt óra tájban, apám ment a jószágokat ellátni, anyám pedig elkészíteni a szatyrot, kosarat, amikbe tojás, tejföl, túró került, esetenként kopasztott áru is, valamint a két kannába tej a tehénkéktől, s indulhatott a vasútállomásra, s vele én is, hogy idejében kiérjünk a reggeli „hatórás” munkásvonathoz. Így hívtuk azt a járatot, amelyik többnyire munkásembereket szállított Szolnokra a környező falvakból, tanyákról is.
Más indoka volt, hogy nem a falusi, hanem a mégiscsak „előkelőbb” városi iskolába íratott be anyám. Amire csak később, két-három hét vagy hónap után jöttem rá. Arra ugyanis, hogy amikor fel kellett szállni a vonatra, amelyik szinte állandóan zsúfolásig megtelt utasokkal, anyám mindig kezembe nyomott valami cipelnivalót, szatyrot, hálót vagy kosarat, hogy ezek közül valamelyiket én vigyem. Őneki elég a vállán lévő horogfával a két kanna tejet felküszködni a vonatlépcsőn. Eleinte ez nem okozott különösebb gondot, de később, amikor rádöbbentem, hogy ennek nem lesz vége, hogy nemcsak a csomagok vonatra felcipelése lesz a feladatom, hanem utána is anyámmal kell menni utcáról utcára, egyik ajtótól a másikig, ahová tejet, tejfölt mért ki anyám, s vittünk egyebet is, például tojást, élő csirkét, mit hová, pedig én már indultam volna az iskolába, hisz úgy találtam, nekem jó ott. Jobb, mint anyámmal az utcákat járni. Sőt arra is rá kellett jönnöm, hogy egyik osztálytársam se cipel magával szatyrot, kosarat, ők az iskolástáskát vitték csak magukkal. S kezdtem szégyellni magam előttük.
Szóvá is tettem a kifogásomat, s az volt a válasz, „miránk ezt mérte ki a sors”. Mért, másra mért nem mérte? „Mert mi szegények vagyunk”, hangzott a felelet. Nem értettem, mért vagyunk mi szegények, hiszen nekünk mindenünk van: ruha rajtunk, igaz, anyámon más, mint a városi asszonyokon, van saját házunk, Szolnokon többen is laknak egy udvarban, itt az utcánkbeli családokat részben mi látjuk el élelemmel, ami nekünk van, nekik meg nincs. Erre az volt a válasz, hogy de nekik van pénzük. Honnan van? Itt már megakadt az eszem. Nem tudtam akkor még, hogy azt meg is kell keresni. Nekünk például azzal, hogy rójuk az utcákat, másnak máshogy. Azt se tudtam, hogy mindezt egy iskolai dolgozatban majd megírom egyszer. Amiért szintén megdicsérnek.
Mire kijártam az alsó négy osztályt, iskolás társaimmal – késő ősszel, nyár elején, amikor még nem kellett az árkokat legeltetnem – bejártam a vasútállomás környékének háborús bombatölcséreit, romos légópincéit, üresen maradt viskóit, megismertem a kétkerekű platós kocsit maguk után húzó hordárokat, a pályaudvar, a várótermek kolduló, pénzt kéregető alakjait, akik közül valamelyik a fél lábára sántított, a másiknak a fél keze hiányzott. Volt, aki a földön mászott, megint más kis kerekes kocsijában ült, s kezével lökdöste azt. Közülük egyen-ketten a vonatokra is felmerészkedtek, szájharmonikáztak, s utána tartották a sapkájukat. Legtöbben különböző hadikórházakból, s ki tudja, még honnan kerültek koldussorsra, halálukig rokkantként tengethették az életüket. Osztálytársaim közül akadtak, akik ellesve ezt a kéregetős lehetőséget, szintén beálltak a sorba, utána cigarettát vettek a „kereseten”, vagy szopogatós cukorkát. Nem győztem csodálkozni az ügyességükön.
Ezekkel a fiúkkal jutottam el a város peremrészeire, a kisházikós, bebújós ajtajú fészerlakások közé, amikben – többnyire – ők is éltek, sokgyerekes, kevés keresetű családokban. Ahol állandó volt, s az útra is kihallatszott a veszekedés, gyereksírás, hangos kiabálás. „Vezérletükkel” eljutottam az orosz laktanya mögötti tóparti sintértelepre (ha az volt igazából!), a Zagyva folyó nádasaiba, a hajóállomás környékére. Utána lélekszakadva szaladhattam, elérjem a délutáni vonatot, mielőbb hazaérjek. S amikor este a legeltetésből a jószágokat hazahajtottam, télen pedig segítettem a szüleimnek kukoricát morzsolni, tüzelni a sparheltban – a kukoricacsutkát, száriziket állandóan rakni kellett, hadd égjen –, kucorodtam le a petrólámpa elé, hogy a házi feladatot elkészítsem, s másnap oda tudjam adni a padtársaimnak lemásolásra. Őket mi késztette volna a tanulásra, a leckefeladatok elkészítésére? Az állandó veszekedés otthon? Amit a pénztelenség és az elfogyasztott alkohol is táplált? Ilyet nálunk nem tapasztaltam, inkább az állandó munkát.
Munkát az öt-hat-hét hold föld megművelése adott, a termés begyűjtése, hazaszállítása, megetetése a jószágokkal télen, majd a haszon „behajtása”. A pénzből, amit anyám keresett a piacozással – így mondtuk, de igazából a vasútállomáshoz közeli házakhoz járt, a piacra nemigen jutott el –, vagyis az így összegyűjtött fillérekből kellett kifizetni az adót, s mivel lovat nem tartottunk, kifizetni a munkadíjat a szántásért, vetésért, amit másokkal végeztettünk. S persze állandóan kellett bővíteni a tanyán meglévő épületeket, földeket kellett vásárolni. (A téeszesítés se tudta tőlük elvenni, inkább odaadták az államnak, hátha onnan majd visszakapnák. A szövetkezetbe se léptek be, hiába fenyegették őket hetekig, apám inkább elment dolgozni az építőiparba. Ezért érdemes volt dúrni a földet – mondogatta.) Pénzgyűjtögetés céljából szüleim még a szolnoki határban lévő gyümölcsöskertekbe is eljártak az ottani gazdaembereknek almát szedni. A későbbi időkben pedig a Lenin Téeszbe répát szedni, a cukorgyárba elszállítani. Sokan Szolnokról is kijártak erre a munkára.
Ennek a kettős életnek, s főleg, hogy kiváló tanulmányi eredménnyel végeztem el az első négy osztályt, az lett a következménye, hogy átirányítottak egy másik iskolába, a Beloiannisz úti orosz tagozatosba. S ezzel olyan kálváriajárás kezdődött számomra, amelynek útvonaláról évtizedekig nem tudtam letérni. Az ekkor kapott ütéseket hosszú évek során se tudtam kiheverni. Az oroszokról én jót nem hallottam, s még emlékeztem is rájuk, mit „műveltek” nálunk. Anyám hogy reszketett tőlük, engem szorított magához védekezésül (állítólag a kisgyerekes anyákhoz nem nyúltak), máskor meg próbált elmenekülni előlük a határban kint hagyott szárkúpokba. Apámmal is mit csináltak! Hadd ne soroljam! Amink volt, ruha, cipő elvitték mind; a ház körüli aprójószágokat – nagyobb állataink akkor még nem voltak – leöldösték. Kiürítették a portát. Tudtam arról is, beszélték az emberek, hogy a faluban az asszonyokkal miket csináltak. Ezeknek a nyelvét tanuljam én meg? Apám persze mást is mondott róluk, mint katona megjárta az orosz frontot. Az ő tapasztalata kedvezőbb volt róluk. „Akkor eriggy innen, menj őhozzájuk!” – támadt rá anyám. Apám azért lehetett engedékenyebb, mert az ottani lakosság nem lépett fel velük szemben ellenségesen, noha nem is nézték őket jó szemmel. Itthon aztán megtapasztalta, mivel kell számolnia. Amikor például az ágyon letakarták pokróccal, s megfenyegették, hogy agyonlövik, ha megmoccan. Ők addig garázdálkodhassanak a házban, amiben persze nem volt köszönet.
De nem csak az orosz nyelv elsajátításával gyűlt meg a bajom, amihez eleve fenntartással közeledtem. Hozzájött még a többi tantárgy is. Nem ahhoz voltam hozzászokva, amit ebben az iskolában számonkértek az ötödik osztályosokon. Egy év után tovább is kellett állnom egy másik oktatási intézménybe, ahol kezdtem lassan magamhoz térni. Hiszen ismét olyan szegény sorsú, alacsony képzettségű szülők gyerekeivel kerültem össze, mint én voltam, nem belvárosi, értelmiségi szülőkéivel, akik már moziban is voltak, könyveket olvastak, megfordultak színházban is. Az után kezdtem jól érezni magam, amikor a Rákóczi úti iskola magyartanára, Vajay József megdicsérte az egyik dolgozatomat. S ez nekem újra szárnyakat adott.
Visszaemlékezve: nem lehetett ez a szabadon választott témájú fogalmazvány kiemelkedő színvonalú. A témája ragadhatta meg a tanár úr figyelmét. Mégpedig az az „életes leírás”, ezek az ő szavai voltak, ahogyan vissza tudtam adni a „házaló” tejhordást anyámmal. Amit más hogyan is tudott volna megfogalmazni! S ezzel engem kiemelt az osztály átlagából. Onnantól kezdve vettem kézbe könyveket, s nem csak a Kincses Kalendáriumot. Kezdtem rádiót hallgatni, még ha detektorosat is, amit én eszkábáltam össze, s az alkatrészeit az ócskapiacon szereztem be. Elkezdtem járni a rékasi könyvtárba is, s forgatni a tollat, amit azóta sem tudok letenni. Rá egy-két évre a Szolnok Megyei Néplaphoz, majd a Magyar Rádió Szolnoki Stúdiójának elküldött novellám, illetve versem nyilvánosságot is kapott – hála Hernádi Tibornak és Párkány Lászlónak – vagyis akkoriban, amikor Gyomai György tanár úr kis tárcanovelláit, rövid elbeszéléseit is rendszeresen közölték a megyei újságban. A tanár úrnak, aki szintén a Rákócziban tanított, a Nádi farkasok című regényét is olvashattam, ami a kuruc kori Szolnokon, illetve annak környékén játszódik.
Ugyanígy hálával tartozom Varga Józsefnek, aki mintha szándékosan gyűjtötte volna maga köré a költőket. Előttem rövid ideig Szolnokon dolgozott Ladányi Mihály, velem együtt újságíróskodott Petri György, utánunk pedig Körmendi Lajos következett. Rám nézve az volt a kikötése, hogy szívesen fogad a Néplapnál, de az újpesti Egyenáramú Gépgyárban, ahol már 1959 óta dolgoztam, kérjek fizetetlen szabadságot; amennyiben nem felelnék meg az újságírói követelményeknek, gond nélkül visszamehessek a munkahelyemre. De nem kellett nekem oda már visszamennem. Várt a sorkatonai szolgálat, s nem három, hanem huszonhét hónapra. Többet már nem jöttem vissza Szolnokra, hacsaknem az írásaimmal. Azokkal jelen voltam, s vagyok azóta is.
Persze megfordulok a városban író-olvasó találkozókon, meg amikor gyakori hazajáróként szülőfalumba igyekezve buszra ülök a vasútállomáson, esetleg éppen a vonathoz megyek. Ősszel gyerekeimmel kilátogatok édesanyjuk sírjához a szolnoki temetőbe, ahol Vajay József hamvai is el nyugszanak. Nagy megtiszteltetés volt, amikor az egyik évforduló alkalmából a család engem kért fel, mondjak beszédet a tanár úr sírjánál. A közeli hozzátartozók mellett jelen voltak régi tanítványai, az osztálytársaim közül is néhányan. Felemlegettem szerepét, s útmutatásait, amelyek segítettek bennünket, hogy megáljuk a helyünket az életben. Köszönet érte neki, s a volt iskolának. Valamint a városnak, mert kinek meddig lehetőséget adott itt élnünk.
Vissza a tetejére