Dunavirág
„felragyog Barbaricum”
(Körmendi Lajos: Barbaricum)
(Körmendi Lajos: Barbaricum)
Ki lapozni még s járni-kelni se feledtél, menj tovább,
pergesd a kiszabott mézidőt, járd be a régi réteket,
hol sárkány alatt futottál, a partot, emlékszel, hol a
keskeny bicikliút tekereg a végtelen határig, s a Duna
jön-megy, sose tér vissza, de mindig itt marad, menj
be hosszan a fák közé is, a nedves, ködös helyekre,
hol elszórva, hasábokban áll még az odaátról ömlő
fény, jársz-kelsz, mint aki tart valahová, pedig csak
tartozol valahová, s hányszor átmentél azon a kis
hídon is a meder felett, emlékszel, a reccsenésre,
még nem szakad, csak nagyot roppan, ha rálépsz,
s mintha mondaná, mondja is, siess a befejezetlen
erdőn tovább, fel a gerinchez, a limesz szélén futó
ezeréves ösvényre, ahol népek jártak-keltek, és
összezavart nyelvük mind ugyanazt mondta, itt
élned kell, s a sziklaüregekben elvadult férfiak
tanulták újra a szavak teljes életét, mennyit időztél
ott fent, vonuló árnyékok alatt, a leeső nap fényében,
vártad az iszonyút, hogy jönne, s mutatná az arcát,
míg egyre sötétebb fátyol vonta be a réteket, a fákat,
a bicikliutat, s csak a víz ragyogott napestig, hogy
betöltse a parti emberek szemét, akik ide jöttek fiúkat
s lányokat szülni a kertekbe, hogy ráírják életüket
erre a hatalmas tájra, ami elnyeli lábnyomukat,
tenyerük melegét, erős szavukat, elnyeli s befogadja,
s közben megszüli füveit, vadvirágjait, s emlékszel,
ugye, emlékszel, hogy betértél hozzám is, s mint
álomban, karcos, vad borokat ittunk, mesélted,
merre jártál, mit láttál, s olvastuk a lombokra írt
szavakat, mert az ott a valóság, míg mi pohárral
a kézben is csak délibábok vagyunk –
De arra még nem emlékezel, mert az épp most van,
hogy sötétedés után, mikor már nagy a hold, szobádban
fekszel elnyílt szemmel a nedves párnán, és szivárog
a könnyed idő, odakint egy kései madár csap párat a
szárnyával, hazaérni vágyik, s te a vízről visszavert
delejes fényre gondolsz, s nézed magadban a megbűvölt,
szerelmes dunavirágok nászrepülését. Alig is élnek,
mégis mindent látnak, aztán lehullnak –
Vissza a tetejére