Anyám keze
Ez a kéz, ami ír, csak ír a papíron,
egy régi nő keze, ki az anyám volt,
ez az álmatlan éj sok előző társ éje,
mit nemcsak én töltöttem ébren,
de egy régi nő is, ki az anyám volt,
ez a sötét forgás, ez a fenti zúgás,
mi asztalomhoz vonz, s ami után
egyre hallgatózom, ez után fordult
arca annak is, ki az anyám volt,
ez a függöny, ami Püthagorasz
előtt lebegett, örökségem, fényesre
fonta, szőtte egy régi nő keze, ki
az anyám volt, a bölcsesség a szívé,
ami kiárad, a tudás pedig az észé,
ami elporlad, egy régi nő súgja ezt,
ki az anyám volt, az ész a szentséget
kutyák elé szórja, mindig lázad a
bölcsesség ellen, apokrifokból tudom
s messze sodort életemből, amit egy
régi nőtől kaptam, ki az anyám volt.
De visszatér-e újra s újra az éj, a sötét
forgás, a fenti zúgás, a fényes függöny
mögötti bölcsesség, vajon visszatér-e
valaki majdani jelenébe, aki máskor,
máshol gondolkodik az éjszakáról,
forgásról, zúgásról, aki látja, amit én
is láttam, s bár ő nem én vagyok, úgy
lesz itt a világon, ahogy én is voltam,
s majd meghal, ahogy én is meghalok.
Nem mondok le a tapasztalat mézéről,
hogy egy a sorsunk minden időben,
hiszen azért perzsel a nap, fénylik a
tenger, villan a kard, mert átitatódtunk
a világba, s nincs űr, se csönd többé,
a sírás, a nevetés, a magunkhoz szóló
imák, a szerelem lebontották közönyét,
ezért ha kőre lépsz, megremeg, ha vízhez
szólsz, elviszi a hangod, ha szélbe fordulsz,
felnevet, s ha majd földbe térsz, őrzi az arcod.
Mikor írok, és arra a másikra gondolok,
aki én is vagyok, ott a homlokomon
egy régi nő keze, árnya nem nyugszik
odaát se, hiába nőtt a szélbe, földbe,
elbírhatatlan fénybe, áttör onnan újra
s újra, s ha volna még, hová vágyam
vonna, elváltozott arca fénylene, hogy
lássam a köd hídját, a szalagnyi utat,
s mikor elalszom, mint még soha, kezére
ismerek. Segít az idő tükre, az emlékezet,
többet nem mondhatok, nem is lehet.
Vissza a tetejére