A gyerek; Élni; Hamu lesz
A GYEREKAlig múlt öt, mikor elkezdődött. Csak letették oda,
mint egy vézna növényt a sarokba, még nem tudta,
honnan is tudhatta volna, hogy bárhová kerül is,
minden egy tenger vagy kivágott erdő helyén áll,
ahogy ez a skarlátszínű téglákból épített kórház
is, hol beteg gyerekek gyógyulgattak természetes
bajaikból, itt él az iskolai szünetekben, keserves
nyarakon, nézi a kert ingatag formáit éveken át,
ahogy fújja a szél az egyre magasabb fákat, s a
nyugvó nap s az éjjeliszekrény lámpája felfesti
a remegést a mennyezetre, a lélek olvasta ennek
az ismeretlen nyelvnek a jeleit, még nem tudta,
honnan is tudhatta volna, hogy itt maradt valami
az ősi víz, az ősi lombok hullámzásából, és ők
ringatják a fájdalmát, minden langyos még, s édes,
nem ismeri a fák, a lombok sötét táncát, se a fény
erejét, nem érti mind a szavakat, inkább az érintés
nyűgözi le, de nem tudja, hogy lenyűgözött, tudja
viszont, hogy a szomszéd szobákban gyerekek
játszanak, s messze innen olyan kert is van, ahol
a fűmagot ő szórta szét, testben eláradó nyugalmat
érez egy tekintet után, belealszik a mozdulatokba,
aztán felriad, néz, emlékszem, mindig csak néz,
hallgat, sír és nevet, s a kérdésekre illedelmesen
válaszol, mert jól nevelt gyerek, bár apja akkor
még nem veri, tömbben áll a világ benne, nem
szakadozik, hogy nyíljon az arca, a kert, az üveg,
a szoba, a többi gyerek arca (az övét tó, se folyó
nem látta még), mintha vak lenne, hogy az egészet
belülről láthassa, aztán megtalálja a szoba félreeső
részét, ahol jó ülni, s megtanulni álmodni, sokat sír
ott egyedül, de nincs benne várakozás, se remény
s aggodalom, egyedül van, mint egy újra elveszített
talált tárgy, s ha komoly férfiarc hajol fölé, mert
vérzik, egyre vérzik, és nem értik, miért, ő csak azt
kérdi, nem fogy el?, s nővérkék sietnek mondani,
nem, marad bőven, s megigazítják haját, párnáját,
testük melegét érzi a szétnyíló köpenyek alatt, más
a szaguk, mint anyjának, akinek illatát makacsul
őrzi, s a vastag üvegfal mögül is pontosan emlékszik
rá, hisz visszfénye volt neki, szája nyomát a hideg
üvegen akkor is látja, ha újra magára marad, a szoba,
a tű, a száj nyoma, a vér emelte fel magasra, a vér szaga,
amire csak később, mikor már ír, csukódik rá az éjszaka
szava, tölti be napjait, de nincs még idő benne, hogy
mikorra lehullanak a levelek, vége lesz, mert nem tudja,
mi az, hogy vége, a lassú percek nyomtalan égnek el a
következő percekben, orvosságok, injekcióstűk között,
tekergő csövek gombolyagjában, egy sose hallgató
rádió fejhallgatójával, a rátörő fájdalom várt s mindig
pontosan érkező hullámverésében üldögél, mint sarokba
letett ismeretlen növény, ízlelgeti a vér szagát, végzetét
a világban, friss jövevényként, és nincs benne semmi,
ami eltörhetne, hajladozó növény, csupa belső út, véres
utak hosszú sora az évek után jött váratlan szabadulásig –
Nem lesz több már, se teljesebb benne a gyerek, akit
mindegyre féltve azóta is hurcol, még mindig hordja,
oda, hová tárgyait hajtja a sötét meder felett áradó folyó,
viszi a gyereket, aki túlélte a férfikort, aki az elsorjázó
éjjeleken sem enyészett el a rutinban, testben, se az
ölelésben, emésztődik szakadatlan, s ott sírdogál most is,
ahol túl sok a múlt, s a jövő egyre képtelenebb vállalkozás –
ÉLNI
Ragyog a szem a szárnyas időben, mint a
delphoi kocsihajtóé, mindennél éberebb
értelemmel eltelten ragyog – Ugyanazt
az időtlen előadást nézi az örök deszkán,
mindig más szereplőkkel, akiket különféle
neveken szólítanak, Antigoné, Oidipusz,
Médeia, Don Quijote, Hamlet, Godot s
a többiek. Vonulnak egyre a szem előtt,
fiatalon, lelkesen, majd átváltoznak,
csalódottak lesznek, életuntak, s meghalnak
valamiért, hazáért, egymásért, adott szóért.
De név a barátság, a kard, a kert is, s a drága
szerelem, ami nem csak név, mert a világ
maga. És új álmok jönnek régi álarcos
felvonásokról, és nincs halál, és nem
lehet nélküle élet, ahogy egy szürke
galamb félárnyéka a küszöb felett, a rácson
át a szomszéd kertje, kövek s fák párbeszéde,
a holdhoz érő fényes homlok sincs a megnyílt
szem nélkül. Látod, most hajnal hasad, de
már a tegnapé is, mert nem jön fel a nap,
ha öröktől ott halad az égen, ahogy a rózsa
szirmai is egyre hullnak, mégse fogynak el
soha. Bár tudnám a nevét annak, ki mindezt
szememmel végignézte, s még nem kellett
saját életét felejtenie, hogy emlékezzen a
dobbanásokra, átjárókra, bátor sorsokra –
Vajon kinek a tiszta szeme idézi vissza a
nevemet, mikor még fiatal, lelkes, majd
életunt s csalódott lettem, kardot s keresztet
vitrinbe tettem, megteltem a bukott világgal,
s elárultam a kertet, szerelmet, boldogan alvó
testet s a kikötőt is, pedig ott mindig házra
leltem, és vártak rám a sűrű függönyök
mögött. Csoda lehet, ha lát a szem, hiszen
a véletlen s a semmi közé zuhanni születtem.
Élni akarok, újraélni, amit láttam,
aztán mehetek végleg. Ez gyöngéd akaratom.
Csak az hal meg, kinek neve van. A világban
örökké él a többi, sorsukat nem faggatom.
HAMU LESZ
Egyszer majd kőről álmodik a vak tükör,
mely unott arcát örökre bezúzza,
egyszer majd esőről álmodik a hamu,
amely a pernyét a földre lehúzza,
lesz majd, hogy tükörről álmodik a kő,
hogy ő is lássa ősi önmagát,
lesz majd, hamuról álmodik az eső,
mely feldíszíti hosszú szöghaját,
egyszer útvesztőről álmodik az ösvény,
mely az egyet sokfelé ágaztatja,
egyszer majd homokról álmodik a gyors víz,
melynek futását végre átadhatja,
lesz majd, ösvényről álmodik az útvesztő,
hogy ne tévedjen el a láb, ha gyönge,
lesz majd, hogy gyors vízről álmodik a homok,
hogy legyen ága, virága, gyümölcse,
egyszer majd árnyékról álmodik a napfény,
hogy forrón izzó kardja kicsorbuljon,
egyszer majd a dzsungelről álmodik a szél,
hogy torka a fák között begyógyuljon,
lesz majd, napfényről álmodik az árnyék,
hogy sötétjét magából jól kisírja,
lesz majd, hogy szélről álmodik a dzsungel,
mely a fák lombját formába simítja,
egyszer majd kitalálok az útvesztőből,
ahol bolyongtam rövid életen át,
lesz majd, hogy valahol megállhatok én is,
ahol állnak a sűrű gesztenyefák,
lesz majd, hogy magamról álmodom én is,
ahogy követ dobok a tükörbe,
egyszer majd hamu lesz megvénült arcom,
és szétmállik a szürke esőbe –
Vissza a tetejére