Napi jelentés
Éldegélek falun. Napi tapasztalatom
az irigység, gyűlölködés s főleg a híg
hazugság, amit mesének hív a nép.
Eresz alatt néhány pulzáló pletyka-
fészek, ütemesen költi ki éhes fiókáit,
lelkes haláldémonait egy ismeretlen
énekesmadár. Ülnek mind a vállamon,
falánkak, hamarosan elérik a nehéz
szív burkát. Fecskék már alig. Ha
megéhezem, lövök egy száműzött
sirályt, csőrén át iszom ki a vérét,
vagy kóbor kutyát, kivágom meleg
máját, aztán mosom kezem a folyóban,
arcom úszó olaj- s benzinfoltok alatt
remeg. Hosszan nézem, vágyakozva
nyúlhatnék feléje, ha nem unnám
annyira a régi történeteket.
Sok dolgom lenne, de leköt, amit látok.
Ülök az ablakban, kapaszkodva
függönybe, élethosszúságú évszakokba.
Ez itt az én várótermem. Mehetnék
akár a szomszéd kerítését festeni, tetőt
javítani, kora hajnalonta nyírni a rohadt
gyepet, hogy riadna végre fel az utca,
mikor mindenki félálomban a másik
oldalára fordul, mert zavarja az évszázados,
elmesszítő harangszó, maradok mégis
otthon, kapaszkodom versbe, zenébe,
borba, kis faszomba, mikor mibe. Jó itt
minden, csöndes és meghitt, ide születni
szeretnék le újra, ki se mozdulni többé
soha. Minek városokkal, nyelvekkel,
ismeretlen szokásokkal, sose járt kikötőkkel
találkozni, unom a leghosszabb utat, a
lehetséges világokat, eleget láttam, soha
többé tengereket se, ahol mindig mozog
a szél, beszél a hullám s vágtat felém a
fény a víz tetején. Soha már.
Élek faltól falig, nem várom a híradót,
a napi sajtót, az időjárás-előrejelzéseket,
egyre kevésbé a vészjósló évfordulókat,
az év ünnepeit, családom s kutyám név-
és születésnapjait, nem veszek könyveket
se, az újraolvasás okoz pasztell örömöt,
tűröm egy szellemtelen kor szellentéseit,
s félrehajtott fejjel nézem a mindent eluraló
izmok játékát, a kockahasra szűkült világot,
a fenyegető testkultúrát s a mindentudás
egyetemén végzett írástudók kiáradását.
Karnyújtásnyira lakom a temetőtől, jó
hely, nagyszerű kilátás nyílik a Dunára,
engem is szép kilátások tartanak fogva,
verssorokat ihlettet velem a sírkövek idilli
sora. Mi tagadás, meglehetősen ihletett
vagyok. S mikor majd elnémulok kínomban,
surrogó köveket dobok a tükrökbe összetörni
mind, ha látták az arcom, s talán megengedi
egy kóbor isten, hogy mégis elmondjam,
mi tett tönkre ezen a tájon. Addig is habzik
a semmi, még jó, hogy itt vagy, boldog temető,
édes őrületben
messzeringó felnőttkorom világa –
Vissza a tetejére