Tört én, elem
„él még Magyarország: együgyű hit ez, tudom”
(Csukás István)
(Csukás István)
Ha égi sétád során arra járnál ismét, hol a várost
folyó szeli ketté, és leülnél arra a vétlen kőre,
hol annyi rokon másik is írta a versét, s látnád
újra az éjszaka összes megunt kincsét (ott fut
a lomha víz színén), te akkor is azt kérdenéd,
honnan ez a kibogozhatatlan fájdalom, torokig
ömlő sírás, s én hallgatnék, bár boldog lennék,
hogy itt jársz köztünk, költő, itt van még jobbik
részed, mert tűnhet a hús, de sose a lélek.
Néznénk a várost. Hol tornyok mutattak az égre,
s a vízben közös arcunk tükre villant megbékélve,
mérgezett jelen árad a vesztünkre, hol hidak íve
tanított a lassú sétára oda-vissza, alattuk a vizet
madár se issza, hol a rakparton egymásra figyelve
zsongott sok átutazó idegen, mára letérdelt a lélek,
sziszegő gyűlölet ráng süketen, s eliszkolt innen
a zsebkendőkbe fújt taknyos szerelem, se anyánk,
se apánk, árad a tört én, elem elem hátán mohón
zabrál, s te akkor megint kérdenéd, de hová folyt
el Isten könnye. Mit is mondhatnék, talán vissza,
az első nap felé, hol együtt volt még víz, föld s ég –
Üldögélsz kiürült napok alján, eldőlő egek alján,
szívverésed hallgatod, tűnődő ember, kő sérti fel
letaposott sarkad, darabkái roppannak a pusztuló
partnak, magas ünnepi pompában vonulnak a voltak,
vonul a vízen az egyetlen élet millió napja, felkel
s lebukik újra, a folyó váj magának új partokat,
élni jönnek oda más emberek millió más életet,
nőnek talpuk alá hóízű tavaszi füvek, madár suhan
a víz felett, ragyog majd ott egy kopott pad, anyját
hívja a kisgyerek, s újra tanulnak beszélni az emberek –
Ó, hangok hídja, hídja a hangnak, súgja együgyű
hited, ömlő fényben ring majd a puha víz, a szapora
föld, bort tölt és megtöri a kéz a kenyeret, s kiböjtölt
jog lesz a világra vajúdott aranyhajú szeretet,
s én mondanám akkor, veled hiszem –
Vissza a tetejére