Mese a sötétségről; Ragyog és hallgat
Mese a sötétségrőlFölül ágyában egy ismeretlen, ásít,
üldögél kicsit, sóhajt, majd sóhajt megint,
ki vagyok én, kérdi, szemébe világít
az utcalámpa, nem az, ki voltam. Legyint.
Az átkozott hold se süt már, nap se kél még,
a hideg konyhába megy, lassan, mezítláb,
kiönti a kanna vizét. Csak sötétség
marad a helyén. S ha azt a nőt felhívnám?
Ez még nem a végső kudarc. A gyerek
sír a szobában, fázik, rossz álma gyötri.
Nem éhes. Csak sír, mindig és örökre.
Hogy játszana vele valaki, de nincs ki.
Lódulj, lelenc! Takarodnál innen máshova,
anyád itt hagyott nekem, üres a manézs.
Nem a pokol, csak másolat, a körvonala.
(Reszket az öreg kredenc, fiókban a kés.)
Vágya lüktet. Nézi az ébredő falut,
az ég karikáját, ahogy élete körül
fordul egyet. Gyors eső veri a zsalut,
összes kusza álma ágyékába tömörül.
Száján szárad a hab. Mit tehetne zaciba?
Marokra fogja magát (látja szép lány ölét),
mi vagyok én, motyogja, elgurult karika.
Ledől matracára. Testéből sperma, sötét.
Ragyog és hallgat
Séta a parton, kagylók roppanása. A folyón
növekvő vízgyűrűk kerengő dervistánca.
Guggol ott egy kisfiú, arca még csak vázlat,
pár odadobott vonal. Séta, kagylók ropogása,
rövidnadrágos fiú a fénylő háttér előtt. Felém
fordul arca, szemén áttör, mintha vádolna.
Pedig.
Kamaszon fiókba dobtam megörökölt karórámat.
Ceruzával írom a verseimet.
Reggelente kiolvasom a napi sajtót.
Havonta átnézem a folyóiratokat a Japán helyén.
Pesten dolgozom, falun élek.
Nem nézek tévét.
Sosincs pénzem, ha mégis, elköltöm az utolsó fillérig.
Sose bonyolódtam szokások és megszokások hálójába.
Sokat gondolok a gyerekeimre.
Sokat gondolok a meg nem született gyerekeimre.
Sokat gondolok azokra, akik messze élnek tőlem.
Szeretem a feleségem.
Az erdőben lépteimet a fákéhoz igazítom.
Nem jutottam messzire, de azért gyarapszik
az út mögöttem.
Gyorsabban dobog a szívem, ha magasabbra
jutva leülök egy erős kőris mellé.
Itt az élet és a történet ugyanaz.
Itt minden ismétlődés, mint a művészetben.
Elragadtatással tölt el, hogy az élet még mindig
él és élni akar.
Megláttam a parton a fiú arcát, aki voltam.
Csalódott tekintetét nem felejtem.
Nem tudok elfelejteni semmit.
Nem tudom kiüresíteni magam.
Nem tudom, hogyan éljek tovább,
hiszen mégse azt várta tőlem, amivé lettem.
Valami ragyog és hallgat bennem,
só ragyog és hallgat így kenyéren s földben.
Vissza a tetejére