„Vasárnap derült idő várható. A szél is gyenge marad. Általában szikrázó napsütésre számíthatunk. Hétfőtől országossá válik a hőség, nem lesznek ritkák a 35 fok feletti csúcsértékek. Folytatódik a szárazság. A szabadtéri rendezvényeket nem veszélyezteti zápor vagy zivatar. Csak az erős napsugárzásra kell odafigyelni. 31 és 36 fok közé erősödik a felmelegedés. Hétfőn, augusztus 20-án is szárazság lesz. Keddtől péntekig is napos időre számíthatunk, a gomolyfelhőkből csak itt-ott lehet frissítő zápor, zivatar. Még melegebb idő ígérkezik: 34-37 fok körüli hőség, már-már forróság vár ránk. Augusztus utolsó hete meghozhatja az enyhülést.”

*

Tartályt mindig is érdekelték az ilyen emberek, mint ez az ürge. Értette, milyen az, mikor az ember csak végzi a munkáját, és senki kutyába se veszi, egy kedves szót nem kap. Pedig ő is ember.

Ő sohasem fogadta volna el a felajánlott kávét vagy süteményt. Talán csak a süteményt, de azt is csak akkor, ha látja a kínálóján, hogy szinte tukmálja a másikra az édességet, hadd fogyjon.

Nem mintha kínálgatták volna bármivel is, leginkább csak odaadták a pénzt, vagy elküldték a jó kurva anyjába, esetleg mindkettő. Akárhogy is történt, ő menetrend szerint sírva fakadt. Ennek ellenére egész sokáig tudta húzni a szakmában. Mindenki félt tőle. Ahogy ő is félt mindenkitől.

A falakon túlról Zeller néni kiáltozásától is összerezzent. Próbált nem foglalkozni vele, mint általában, és visszatérni a kávéra. Úgy kell élni, hogy ne legyünk mások terhére – gondolta Tartály.

– Biztos, hogy ne segítsünk neki? – mutat a biztosítós a kiabálás irányába.

– Hagyja, bolond! Tudja, kilencvenhárom éves – kiabálja a konyhából Ancsa.

– Nekem mindegy – mondja, és aktatáskát vesz elő. – És hogy keletkezett a kár?

– A fenti szomszéd… – kezd bele Tartály.

– Nyilván.

– …vett egy ilyen víztisztító berendezést.

– Várjon, kitalálom: bekapcsolva hagyta, mikor elment nyaralni a Balatonra.

– Honnan?

– Ha otthon lettek volna, rögtön észreveszik. És akkor nincs baj.

– Bámulatos! És maga szerint nem egy...?

Acélkék pillantás a plafonra.

– Egy beázás – mondta a biztosítós, habár ez nem volt igaz.

*

Tartály furcsa becenevét még gyerekkorában kapta, mikor a bátyja és annak barátai bezárták egy használaton kívüli borostartályba nagyapjuk szőlészetében. De Tartály erre évek óta nem gondolt. Amikor pedig álmodott róla, reggelre elfelejtette.

Zsebkendőjével törölgette a tarkóját. Az idegen határozott mozdulatokkal elővett egy fekete szerkezetet az aktatáskából; Tartálynak fogalma sem volt, ez mi célt szolgál. Az idegen maga elé tartotta a szerkezetet, és a szemközti falra világított vele. Majd egy határozott mozdulattal, mint egy bombázó pilóta, aki a földdel egyenlővé készül tenni egy várost, megnyomott rajta egy gombot. Csuklóin az ezüst karperecek zörögtek, homloka verejtékezett. Ancsa a konyhában közben türelmetlenül belenézett a kávéfőzőbe, amely nagy nehezen épp kezdte kiköhögni a feketét.

– Most épp megméri a területet azzal aaa... fura vacakkal? Ugye?

A biztosítós pacák, ahogy később Ancsa nevezte, úgy nézett Tartályra, mintha a száznyolcvan kilós, százkilencvennyolc centis, harmincéves férfi nem száznyolcvan kilós, százkilencvennyolc centis, harmincéves férfi volna.

Tartály már éppen úgy érezte, kissé túl sokáig bámulják egymást. Ráadásul úgy érezte, a másik arcán mintha az undor kifejezése jelent volna meg, Tartály már éppen kezdte rossz néven venni. Ám ekkor végre válaszolt.

– Persze. Le kell mérni a területet. A festés miatt – mondta, miközben a négy piros lézerpöttyre nézett a szemközti falon, amiket a gépével lőtt.

– Máris hozom! – hallották Ancsát közeledni a konyhából.

– Végre! – tették hozzá gondolatban mindhárman.

Tartály a kitöltött papírt olvasta, míg ő szürcsölte a kávét. Harmincegyezer-négyszáznyolcvannyolc.

– Elnézést, hogy jött ki neki éppen ez a szám?

– Oda van írva minden. Zsúpfestés huszonötezer-kilencszáznyolcvan, kaparás és glettelés ezerötszázhetvennyolc, takarítás négyezer.

A biztosítósnak úgy tűnt, valami nem tetszik neki.

– Mi a baj? – kérdezte végül.

– Semmi... De meg kell jegyezzem, a takarítás hosszú í-vel írandó. Megengedi, hogy kijavítsam?

Hosszú másodpercekig nézte a papíron a saját írását. Tényleg elírta.

– Csak húzok egy vonalat a tetejére – nyúlt a tollért Tartály.

– Igen – a tollat még mindig nem adta oda. Arra gondol, bárcsak kint lenne már. Aztán egy morgás kíséretében maga firkálta az i fölé az ékezetet.

– Mi maga, a kerületi helyesírásverseny döntőse? – motyogta az orra alá, de nem találta frappánsnak ezt a mondatot, ami még jobban felbosszantotta.

– Csak szeretem a rendet. Ne aggódjon, mindenkivel megesik.

– Nem aggódom. Akkor rendben vagyunk?

– A lépcsőházi kiírásokat is én szoktam rendbe tenni. Azelőtt…

– Értem – mondta szárazon. – Van valami lényegi hozzáfűznivalója?

Tartály nem tudta nem észrevenni az agresszív hangsúlyt. Úgy érezte, ez valami ennél is rosszabbnak az előszele.

– És akkor majd kijönnek ennyiből a festők?

A jutalma, amiért egy ilyen kérdés csúszott ki a száján, csak egy megvető, hideg tekintet, amitől még jobban zavarba jött. Miért gyűlöl engem ez az ember? – gondolta. Ancsa sietett segítségére.

– Nagyon meleg van, igaz?

Erre az idegen, mintha egy harckocsihadosztályt vezetne győzelembe vagy halálba, a törékeny lányra mordult.

– Harminchárom! – recsegte.

Aztán ajkbiggyesztve hozzátette: – Jön a lehűlés. A nyárnak vége.

– Nem volt túl hosszú – bátorodott fel Tartály, és megtörölte homlokát egy nedves vászon zsebkendővel.

– Bizony nem, uram – mondta a biztosítós pacák. – Két hét, nem sok.

– De miért mondja, hogy vége? – kérdezte Ancsa.

– Meteorológia, kérem. Olvasson újságot.

– Ne haragudjon, hogy megjegyzem, de az én egyik barátom, tudja, meteorológus, és ő azt mondja, hogy a légkör egy, hogy is mondja mindig… kaotikus rendszer, aki öt napnál tovább prediktál, az kókler. Öt napnál senki nem lát tovább.

– Csak azt mondom, amit az újság. Az újság, hölgyem, talán hazudik?

– A lényeg, hogy mindig van remény. A légkör egy kaotikus rendszer.

Csend. Ülnek a beázás alatt, a forgalom zajai halkan felhallatszódnak, az ablak előtti tárgyakra arany fény terül, a porceláncsésze apró zajai csörömpölésnek hatnak. A biztosítós megissza kávéját.

– Segítség! – a szomszéd néni hangjára mind összerezzennek. – Valaki segítsen! – kiabálja kétségbeesetten, mire Ancsa zavartan elmosolyodik.

Amikor a biztosítós végre letette a csészét a dohányzóasztalra, és elkezdett szedelődzködni, valahol az utcán megszólalt egy autóriasztó.

Egy héttel később jöttek a festők. Jól dolgoztak: az egyikük beszélt, a másikuk mosolygott, miközben úgy lefestették a foltot, amit háromból ketten ugyanannak néztek, hogy senki nem mondta volna meg, hogy valaha egyáltalán létezett.