Éhes, ég
„Istennek is jobb, ha nem hiszünk benne, s ha minden erőnkkel a halál ellen harcolunk,
és sohasem emeljük fel tekintetünket a felé az ég felé, ahol ő hallgat.”
A. Camus: A pestis (Győry János fordítása)
és sohasem emeljük fel tekintetünket a felé az ég felé, ahol ő hallgat.”
A. Camus: A pestis (Győry János fordítása)
Éhes az eget kémlelte. Szürkéskék volt, mint a szomszédban a vak kutya szeme. Mindig megugatja Éheséit, azok persze visszaacsarkodnak. Éhesnek korcs kutyái vannak. A szomszédé kedves labrador. Egy öreg, bajszos bácsi sétáltatja, aki a szomszéd ház kertjét szokta gondozni. Éhes vidéki gyerekkorából ismerős arc. Vitális. Talán ez volt a neve, s már biztosan halott. Ennek a bácsinak is óriási daganat nőtt a nyakán. Szomorúan néz nagy kutyaszemeivel, mint egy jóságos isten. Vagy Vitáris. Éhes már nem emlékszik pontosan.
Temple of the Dog. Ez egy zenekar, amit fiatalemberek alakítottak, mint ahogy a zenekarokat általában fiatalemberek szokták. Ezek a fiatalemberek egy közös ismerősüket gyászolták ebben a zenekarban, és csak egy lemezt adtak ki. Később Pearl Jamként lettek ismertek, kivéve egyiküket, aki a Soundgarden énekeseként már akkor híresség volt. Valamelyest. Pár éve akasztotta fel magát egy hotelszobában.
Temple of the Dog. Éhesnek ez volt a beceneve egy internetes fórumon, ahonnan kitiltották. Azt jelenti: a kutya temploma. Milyen lehet a kutya temploma? Nyilván egy nagy kutyaól. Éhes ezen morfondírozott magában kutyasétáltatás közben. Aztán meg azon: vajon a kutyák hisznek istenben? Imádkozni biztos nem tudnak, a mancsuk nem nagyon alkalmas rá. De valami közük csak van a valláshoz, ha az angol dog visszafele olvasva azt jelenti, isten. Persze, ez hülyeség. Éhesnek támadt egy ötlete. Magyarul a kutya visszafele olvasva: atyuk. Ezek szerint a magyar kutya úgy viszonyul a tyúkokhoz, ahogy az angol istenhez? A tyúk németül Huhn, és csak egy hangra van a Hundtól. Ami magyarul kutyát jelent. Tessék!, gondolta Éhes. De hogy ebből mi következik, azon már nem gondolkodott. Csak bámulta az eget.
Arról a fórumról kitiltották Éhest, újra kellett regisztrálnia, ezúttal nem templeofthedog néven tette meg, hanem godofthetemple-ként. Persze, így kevésbé vicces. Éhes úgynevezett megosztó személyiség. Épp, mint a kutyája. Folyton kitiltották mindenhonnan. Épp, mint a kutyáját. Nem találta a helyét a társadalomban. Épp, mint a kutyája. Folyton ugatott, pedig talán csak barátkozni akart.
Az apja is ilyen volt, jut eszébe. Éhes épp olyan, mint az apja.
Csak pár ember és kutya képes elviselni a folyamatos ugatást. Más helyekről is kitiltották Éhest a túl nagy pofája miatt. Felsorolni sem érdemes. Vajon a mennyországban van kiközösítés? Ez jut eszébe, miközben immáron felfelé, a vakkutya-tekintetbe néz lakásának erkélyén. Egy tűzoltóautó szirénája úszik be tudata nyitott ablakán. Ég a pofája, ha azokra a helyekre gondol, ahova nem teheti be a lábát. Levelezőlistákra, fórumokra, kocsmákra, városokra. Mindig igaza volt, és mindenhol meggyűlölték érte. Legalábbis ő így gondolja. Senki sem kíváncsi az igazságra.
A reménykék színű ég töredezett, ősrégi márvány, gondolja Éhes. A háztetőket nézi. A templomtetőn fagyott, februári hó – mint viharvert, rongyosra olvasott Rejtő-regények borítóján a kopás. Piszkos Fred közbelép, Vesztegzár a Grand Hotelben, A láthatatlan légió. Soha nem olvasott el elejétől végéig egyetlen Rejtőt sem, pedig édesapja bibliája a Rejtő összes volt. Amelyikbe belekezdett Éhes, az tetszett neki, és mégsem. Valahogy nem akart teljesen olyan lenni, mint az apja. Az öreg a kórházba is csak péhovardokat kért. Mikor rákkal operálták.
A reménykék hasonló, gondolja Éhes, mint a csecsemőkék, de halványabb, talán hidegebb is. A reménykék nem feltétlenül kék. Egy kevés rózsaszín, egy kevés szürke, talán még fekete is, de nem az dominál, nem feltétlenül nyugalomkék, csak az ígérete annak. Isten embereknek tett ígérete. Aztán arra gondol, hogy százalékban kifejezhető esélye van annak, meglátjuk-e a következő napfelkeltét. De ez a százalék soha nem változik. Mindig ötven. Örökké ötven. Ez nem először jut eszébe, és mindig megnyugtatja.
Felnéz az égre. Többször hitte az eget szemgolyónak, mint falnak. Hitt Istenben. Számára az ég Isten volt, egyúttal a mennyország is, és egyúttal egy szemgolyó. Nem zavarta, hogy ennek semmi értelme. (Miért, minek van?)
Például ha szemgolyó az ég, akkor miért nem pislog az a szem, és miért csak egy golyó, miért nem kettő. A másikra vak?, el lehet képzelni egy félszemű istent? Ez, gondolja Éhes, nyilván neveltetés dolga is. Talán vannak, akik szerint Isten, habár létezik, félig-meddig vak.
Persze, az is az igazsághoz tartozik, hogy amikor Istent szemnek látta, nem volt mindig teljesen meggyőződve róla, hogy a szem tulajdonosa gondol is valamit arról, amit lát, vagy esetleg csak nézi a fejleményeket. És ha gondol, akkor az agya, amibe továbbítódik az információ a világról, amit ő teremtett, az – mármint Isten agya – hol van? Az űrben? Próbált nem gondolni az űrben lebegő teljhatalmú agyra, ami nyilván nincs. De akkor, fűzte tovább a gondolatot, ha nincs az űrben, és van, akkor hol van? Jó, talán emberi szem előtt láthatatlan, mint a szél, ami a kopasz fákat fújja, és csak a következményekből rajzolódik ki. Érezte, hogy olyan komolyan vehető gondolatai vannak, mintha az ő agyával az utóbbi harminc évben nem történt volna semmi.
Mondjuk, jutott eszébe, a saját agyát sem látta még soha. Lehet, hogy nincs is. Hogy úgy született, hogy neki tényleg nem osztottak. Ezzel hergelték egymást az óvodában.
Miért kell mindent látni ahhoz, hogy létezzen.
Talán érdekli Istent az, amit lát? Mondjuk a Donnál megfagyott bakákat nézi. Vagy a haláltáborokban a... De ha így van (és érdekli), akkor: mi van? Van-e valami? Vagy ha nincs semmi, akkor: mi van? Mármint: ha nem csinál semmit (láthatatlan végtagokkal...), csak néz, mint a napszemüveges, szakállas voyeur a motelban abban a netflixes sorozatban... Ha csak szemlélődik, akkor mi értelme van jónak lenni, imádkozni. Miért nem vágjuk el a szomszédunk torkát, vagy miért nem vágjuk fejbe egy baltával, miért nem lökjük metró elé a babakocsit, vagy ugrunk elé mi magunk.
Éhes elmosolyodik, mikor idáig jut a gondolatmenetben. A baltáról eszébe jutott, milyen jót nevetett azon a srácon a színházi büfé kerthelyiségében (nyár volt, fehér kavicsok a földön, zöld leveleket rezegtetett a forró júliusi szél), aki azt mondta a Ki vagyok? játékban: Tolsztojevszkij. Éhes azt hitte, viccel. Aztán már nem volt benne biztos. Ha nem viccelt, vagyis nem volt tudatos, akkor az szomorú. Ő is lehetett volna ez a srác, sokan hiszik humorosnak, pedig csak megtanult jókor rejtelmesen mosolyogni, és nem leleplezni, hogy félreértik a kérdéseit.
Éhes szerette volna azt hinni, hogy nem részeg a szem és agy birtokosa, vagyis a Tulajdonos, mint ahogyan alkalomadtán Éhes az volt, mikor ilyesmikről gondolkodott. Hogy felelősségének teljes tudatában van. Sőt, talán irányít is bizonyos dolgokat (esetleg mindent). Jutalmat ad, büntet. De minden ötlete, elképzelése, vágya csak tovább bonyolította a már eleve bonyolult rendszert, ami fejében a feje fölött lebegő dolgokról kialakult, és amin olykor kénytelen volt elgondolkodni.
Néha úgy képzelte, hogy az ég felette az apja. Hogy olyan színe van. Az utolsó nagy egek leszármazottja az az ég, amit most nézett, ebben biztos volt. De aztán azt gondolta, hogy minden égről ezt tartják, és mindig jön egy újabb generáció, amiről kisül, hogy a következő egekhez képest Nagy Ég, még ha az előzőekhez mérve kicsi is, és ha mindig jön egy újabb, akkor nyilván nincs utolsó sem, semelyik ég nem utolsó. Viszont...
Viszont ha nincs utolsó, akkor első sincs. Ha pedig valamelyik valóban az utolsó, akkor arra is van megoldás. Jézus azt mondta, utolsókból lesznek az elsők. Az egész egy körforgás. Éhes elgondolkodik ezen, rákeres. Soha nem olvasta el a Bibliát, csak részleteiben, de egy ideje bele-beleolvasgat nagymamája (ahogy ő hívta) agyonolvasott, lapjaira széteső, bőrkötéses példányába, amelyben levelek első vázlatait őrizte Éhes öreg apjának még öregebb anyja, akit az öreg édesanyámnak hívott és magázott. Levelek, amik arról az időkről beszéltek, mikor a férfi még nem született meg. Máté evangéliuma. Gazda, szőlők, dénár, vincellér stb. Éhes érdeklődve bámul a monitorra, miközben olvas: „Én pedig az utolsónak is annyit akarok adni, mint neked. Hát nem szabad-e nekem azt tennem a javaimmal, amit akarok? Vagy a te szemed azért gonosz, mert én jó vagyok? Így lesznek az utolsókból elsők, és az elsőkből utolsók.” Talán arról van szó, gondolja Éhes, hogy mindegy, mikor leszünk jók. Ha őszintén tesszük, Isten nem méricskél. Jézus aztán megjósolja, hogy meg fogják ölni. Éhes sosem értette, miért nem menekült el. Persze, nem Jézus lett volna, ha elmenekül. Nem menekülhetett. Vannak helyzetek, amikor nem menekülünk, és nem azért, mert nincs hova, gondolja. De már csak azért is. Tovább olvas: „Amikor elindultak Jerikóból, nagy sokaság követte őt. És íme, két vak ült az út mellett, és amikor hallották, hogy Jézus arra megy, felkiáltottak: Uram, Dávid Fia, könyörülj rajtunk! A sokaság azonban rájuk szólt, hogy hallgassanak el, de ők még hangosabban kiáltották: Uram, Dávid Fia, könyörülj rajtunk! Jézus megállt, megszólította őket, és ezt kérdezte: Mit akartok, mit tegyek veletek? Ők így feleltek: Azt, Uram, hogy megnyíljék a szemünk. Jézus megszánta őket, megérintette szemüket, és azonnal visszanyerték látásukat, és követték őt.”
Éhes arra gondol, ha Isten vak, Jézus vajon vissza tudta volna adni a látását úgy, hogy megérinti az eget. De aztán belátta, hogy ez képtelenség. Talán csak ő maga vak, de a vaksága olyan, mint egy fekete, bálna alakú felhő, ami előbb-utóbb eltűnik az égről, beleúszik a láthatáron túli semmibe. Vagy a vaksága olyan, mint belenézni a fekete felhő mögötti napba, ahogy arannyal festi meg a fekete felhő hátát; belenézni, és reménykedni bármiben, például hogy az apja lekerül a lélegeztetőgépről. Reménykedni ok nélkül, vakon.
Éhes mindig úgy tekintett Magyarországra, mintha a sajátja lenne. Az ő birtoka volna a szántás, a köd felette, a falu határa, és a sajátja lenne a falu is, benne minden porta, jószág, fűszál, fa, veteményes, ugráló, hinta. Az összes ház és benne minden ember az övé. Nem csak ez a falu, de az összes, és minden város és minden városban minden lakás. Az egész, az utak, bankok, boltok, kávézók, kocsmák, hivatalok, múzeumok, parkok, repterek, minden. És az ő családtagja lenne benne minden ember. Alle Menschen werden Brüder... A többi országgal is így volt, neki a szomszéd az az, akire tekintettel vagyunk, figyelünk rá. Mert neki mi vagyunk a szomszéd. És néha átmegyünk, gondolta. Meglátogatjuk őket, és adnak reszelt sajtos, szalámis szendvicseket meg vaníliás karikát, papucsot és pogácsát. Meg kólát. Ha szerencsénk van, Coca-Colát. Éhes ezt komolyan hitte. Éhes szemét végighordozza mindazon, amit ő Magyarországnak tudott világéletében, amit ő szülőhazának nevezett. Aztán egyszer csak ráeszmél: tévedett. Semmihez nincs köze, még a semmit sem birtokolja, az sem az övé. Nem rendelkezik felette. Még csak kölcsönben sincs nála, nem adhatja át senkinek, még az igazi Tulajdonos háta mögött sem. Éhes majdnem negyvenéves volt, mikor ráeszmélt árvaságára. Későn. De sosem lett volna nem késő.
Ekkor a huzat becsapja az ajtót. Ha lenne rajta kilincs, nem lenne baj. Eddig kulccsal zárták-nyitották. De az asztalost elnyelte a föld, mikor a kilincsek beszerelésére került volna a sor, Éhes pedig nem az a barkácsolós fajta. A huzat becsapta az ajtót. Nincs ezzel baj, ha az ajtó jó oldalán tartózkodik az ember. Ha azon az oldalon tartózkodik, ahol a kulcs van. Így viszont a szél, mikor becsapta az ajtót, egyúttal elzár tőlünk egy szobát. Vagy az egész világot. Hogy juthattak idáig. Éhes az édesapjára gondolt, aki a kórházban feküdt.
Éhes a csillagtalan, sötét égre néz. A sötét égre, ahogy körbeöleli a garázs fényét. Jászol, glória, kezdet, jut eszébe. Elmosolyogja magát. Nézi, ahogy a sötét megpróbálja elnyelni a nemrég vásárolt garázst. Éhes garázsát, amiben feloltotta a neont, és amelyben a falat az apósától örökölt, szürke Opel Astra felkapcsolva hagyott fényszórói világítják meg.
Kívülről nézi saját magát. Mostanában jobb szereti így.
Látja magát, ahogy a kocsiban ül, percekig, némán. Nem történik semmi, csak nézi a megvilágított falat. Vajon miért szereti ennyire nézni ezt a képet. Megnyugtatja. Szomorúvá teszi. Kikapcsolja. Egy másik fal jut az eszébe, amit egy másik fényszórópár világított meg. Vidéken volt az is, de egy másik vidéken. Akkor az tűnt az ország közepének. És az ország a világ volt. Húsz év múlva megint nyugatabbra költözünk, és ott lesz a közép. Ebben a pillanatban úgy érezte, mintha halálos diagnózist közöltek volna vele. Az élet is ilyen. Mindig magunkkal húzzuk a közepét, mint valami lecsatolhatatlan utánfutót. Miközben valójában a vontatóhorog rég meghibásodott, és sodródunk tőle el.
A gyerekkor garázsai, apa garázsai.
Éhes nagyszülei talán vezetni sem tudtak. Minek is tudtak volna? Elsétáltak, elbicikliztek, elvonatoztak oda, ahova menni akartak. Vagy lovas kocsira szálltak. Volt olyan is. Mikor az egyik vesztes háború után Éhes nagymamájának a férje szolgálati fegyverén kellett ülnie, hogy ne találják meg az angolok vagy oroszok valami igazoltatásnál. Senkitől nem tudja megkérdezni már az ostoba unoka, pontosan hogyan is volt ez a Kockázat című lengyel tévéfilmsorozatba illő eset. Milyen fegyver, milyen lovas kocsi, milyen igazoltatás? Talán csak ideiglenesen nem tudja megkérdezni, gondolja Éhes kissé bátortalanul. De nincsenek illúziói. A sötétre gondol a saját agyában, és a megfeketedett dióra a régi kertben.
Apa saját garázsa, gondolja Éhes. Nagy szó volt, mikor lett saját kertes háza, hozzá garázs. Addig mindig több portán tárolta a dolgait, gombával teli gödröt, nyulakkal teli ketreceket, szerszámokat, kutyát, az apósáék garázsában tárolta a piros Wartburgot, meg talán a fehéret is. Amit az egyik nagynéni, Marika pénzén vett, és csak az volt a kikötése a csúnya, csupa szív vénkisasszonynak, hogy ha mennek valahová kirándulni, vigyék el őt is. Éhes már csak akkor ismerte őt, mikor a Parkinson felismerhetetlenné rázta. Amikor a kötelező búcsúpuszit kellett adnia, az olyan volt, mintha éjjel valami hínáros tóba parancsolnák bele szülei.
Apjának szerelőaknás garázs kellett, ám az folyton tele volt vízzel, mióta kiásták. Hiába minden. Az apja nem hitt a károgóknak, hogy tele lesz, jön a talajvíz, hiszen régebben mocsaras terület volt az, ahová építkeztek. Hiába álmodott oda szerelőaknát, és hiába építette meg mégis, végül – ahogy mindig is – a károgóknak lett igazuk. Valahogy mégis boldognak képzelte apját, hogyha ránézett arra az aknára.
Legalább megpróbálta.
A garázsba beállni. Ülni a kocsiban, hallgatni a szomszédot, ahogy a kutyákat hívja (Fickó!, Picúr!), elintézni egy telefont, amit odabent nem akar az ember. Itt nyugalom van, mint egy körtefa tetején, a tengerfenéken vagy temetőben. Nincsenek kérdések, számonkérések. Megszámolni a pénzt, számlát írni, németet tanulni, relaxációs kazettára horkolni. Nem félni a betörőktől, nem félni a részegen hazatántorgó Angyal Banditól, nem félni senkitől, hiszen otthon van, a szülővárosában. Mi történhetne vele? Megsimogatni a kutyát, aki a viszontlátás extázisában odanyomakodik a nyitott kocsiajtóhoz. Nem bánni, ha összekoszolja a saras mancsával.
Az estékre gondol Éhes, mikor elkísérte apját gázfeltöltő, videófilm-beszerző, rokonlátogató, cigivásárló útjaira. A lényeg a mozgás volt, a menetszél, az alkonyatban ide-oda siető emberek, az autómagnó vagy épp a beszélgetés, a hazaérkezés, a kertkapu, a garázsajtó kinyitása, a fényszóró fénye, a fényszóró fénye a garázsfalon. Egy másik fényszóró fénye, egy másik garázs falán.
Elfordítja a kulcsot.
Mindig rám néz, miközben csinálja, szerintem azért, mert büszke rá, hogy már ilyen ügyes, mondja Éhes valakinek vagy csak saját magának. „Ilyenkor együtt könnyebbülök meg vele. Empátiát érzek, és ahogy olvasom, ez a művelt görögöknél eredetileg a műalkotások megértését jelentette. A kutyám műalkotásként tekint a fűben gőzölgő produktumára? Ha így is van, látszik rajta, hogy nem érdekli a dolog további sorsa, néha a kedvemért tesz pár kotró mozdulatot a levegőben, mintha elásná, de látszik: legszívesebben rögtön menne tovább. Ő az a regényíró, aki soha nem olvassa el a saját regényeit. Hogy úgy mondjam, szarik rá. Mint egyébként Jean-Paul Sartre, a nagy egzisztencialista filozófus és regényíró szart az állatokra, s mikor azt írja, hogy a másik tekinte (olvasom Darida Veronika egyik tanulmányában), soha nem számolt az állatokkal, mintha ők nem tudnának nézni! És ezzel Sartre nincs egyedül, más okos filozófus is csatlakozott ehhez! Pedig a kutyáknak igenis tekintetük van, még ürítés közben is. Akkor van csak igazán! Büszke, már-már kivagyi, fölényeskedő.”
Nem akad meg a segged lyukán, mondták Éhes szülei, ahogy nekik mondták a szüleik, stb. Akkor mondták, hogyha leejtett a földre valamit, vagy romlott volt a gyümölcs. Ne foglalkozz vele, nem lett koszos. Nem romlott! Nem lesz bajod!
Sajó kutyát, Éhes családjának első kutyáját el kellett altatni. Éhes apja csontot adott neki. Világéletében bánta. Neki megakadt a segge lyukán (mármint Sajónak). Honnan lehet tudni, mi akad meg és mi nem? Minden csak utólag egyértelmű. Éhes gyerekként sem tudta meggyőzni magát, hogy nem lesz belőle baj, nem hal meg egy mosatlan gyümölcstől, egy hajszálat le lehet fújni a kifliről, a tojáshéjat kipiszkálni a rántottából. Nem akadt meg semmi a segge lyukán végül. (Mint a felhőkarcolóból kizuhant ember, nyugtatgatom magam: eddig minden rendben van.) Éhes fél a vértől. Kis üvegcsében kellett leadni a székletet, abban találták. Nem látszódott szabad szemmel. Okkult vér, az egyik kenőcs leírásánál ezt a szót olvasta. (Ezért tanult meg olvasni – ugrik be Pilinszkytől az Apokrif.) Minden orvoshoz elment, ahová csak beengedték, amire csak pénze volt. Egy proktológusnál is járt (dr. Nyúl Bélának hívták, tényleg!), aki intimtornát írt fel. Mikor először nyúlt Éhes ánuszába orvos. Furcsa volt, de nem gondolta volna, hogy furcsább a saját ujja körül érezni a záróizma szorítását-ernyedését. De furcsább. Később jött rá: így aggódott apjáért, aki közben vastagbélrákos lett. Az egész erről szólt. Empátia-hisztéria. A Magvető Café vécéjében négy órán keresztül szart.
Éhes nézi, ahogy a kutyája szarik. Mindig nézi. Ilyenkor azt képzeli, a Jurassic Parkban tudós, a kutya pedig egy beteg triceratopsz. Vizsgálgatja a szarát, miközben valami zacskóval felszedegeti, és örül, ha jól néz ki. A kutya szerencsére általában nem beteg. Erre gondol, miközben a szarral teli zacskóval kukát keres. Eddig minden rendben.
Mi ez a nyugalom. Örülni kellene neki, hogy nyugodt. Vagy féljen? Ül egy kandallónál, nézi a tüzet. Hihetetlen, hogy saját kandallója van. Az is éppilyen hihetetlen, hogy apja végül meghalt. Vajon ha csak az egyik torony dől el, mi változik. Bush nem támadja meg Afganisztánt? A laptop képernyőjén a fekete betűk úgy terjeszkednek, mint a sírok vidéki város temetőjében. Minden temetőben. Vagy ahogy az a virág, aminek mindig elfelejti a nevét, molyhos madárhúr!, vagy ahogy az angol mondja, snow-in-summer (hó nyáron). Amit anya sírjáról szedett Éhes az apja élettársával, mikor összegyűjtötték a koszorúkat.
A mosogatógép periodikus zajait, a fahasábok körül táncoló tűz pattogását hallgatja. Feleségét, ahogy az ajtó mögötti szobában tanít valakit angolra. Nem megy Éhes fejébe az sem, hogy pár nap múlva lehet, hogy háború lesz a szomszédban. Talán érdemesebb volna oroszt tanulnia annak a valakinek. És neki is! A szomszéd kocsonyát hoz át. (Egy kis Duna menti faluba költöztek a járvány, a hangos város és a gyász elől.) A szomszéd az apjára emlékezteti. A kocsonya is. A hasára, amin egy helyen nem volt szőr. Tisztásnak hívta Éhes. Apa szerette a kocsonyát. Éhes undorodott tőle. A szomszéd szőke, kék szemű, ötvenes. Éhes apja meg hatvankilenc éves korában barna szeműként, ősz hajjal halt meg. De mindkettőjüknek lételeme a segítés, a szomszéd is olyan, hogy megtesz mindent mindenkiért. Éhes apja is nehezen fogadta el, ha visszautasították a segítséget. Miért utasít vissza bárki például egy mikrót. Éhes nem akarta, hogy az apja hülyének nézze (ahogy nyilván a szomszéd is kicsit annak nézi), hogy a gondoskodása által uralkodjon fölötte (ahogy a szomszéd is óhatatlanul ledominálja a segítségével). Érzi, szeretik, Éhes pedig csodálja őt. Őt és a feleségét. Nyugalmat, méltóságot árasztanak. Sváb oroszlánok. A szomszédnak fogalma sincs, hogy a jelenlétében Éhes folyton az apjára gondol. Például ahogy az eredményességről kissé lemondva tanít bármire, mondjuk fát vágni. Éhes apja is sokszor legyintett, nem volt türelme elmagyarázni dolgokat. Vagy amikor lett volna türelme, Éhes nem figyelt rá. Micsoda hülyeség volt hisztizni, folyton elhárítani a szeretetének áramlását, gondolja. Miért érezte kínosnak, ha másoknak dicsérte, ha „marketingelte” Éhest, bármit is csinált a kisfia?
Hogy elmúlt a görcsös sírás időszaka, annak örülni kell, vagy félni? Isten apával halt meg, mondja Éhes egyik fele, aki szerint apa volt Isten. A másik abban bízik, hogy az apa Istennel... (Mit csinál?) Van, létezik, énekelgetnek, furulyálgatnak, muzsikálgatnak. Talán Istent is fel tudja bosszantani Éhes apja, ahogy olyan sok embert. Szeretett kötözködni, hergelni, ugratni, mint valami kobold. Talán csak Éhesnek nincs Isten. Csak ő istenszegény, apaszegény. Talán önzőség volt, hogy azt akarta, éljen még. Hogy többet lehessenek együtt (még ha fizikailag ritkán is voltak együtt a vírus miatt). Talán jobb túlesni az ilyesmin. A szenvedéstől így menekült meg. (Persze, ha leszámítjuk az öt év kemoterápiát.) Talán apja most az ő apjával van. Éhes nagyapjával. Minden felmenőjével.
Amikor meghalt Toroczkay papa, akkor Éhes apja éppen annyi idős volt, mint most Éhes.
Belenyugvás. Beletörődés. Amikor tudatosul benned, mondja valakinek Éhes, vagy épp csak saját magának, hogy elkerülhetetlen, hogy semmit nem tehetsz. Milyenek lehettek az utolsó éber percei? Ezzel kínozza magát, mert nem vállalhatta át a szenvedését. Ha nincs értelme az életnek, és nincs Isten, akkor is úgy kell élni, mintha lenne értelme az életnek, és lenne Isten. Ha vége is van az életnek, úgy kell élni, mintha soha nem lenne vége. Úgy kell élni, mintha mindig volna holnap. Úgy kell élni, mintha nem volna holnap. Apa úgy élt, gondolta Éhes.
Vissza a tetejére