– A mutatványosokat nem nehéz elképzelni – mondogatta nagyapám. – Még akkor érkeztek a városba, mikor minden fekete-fehér volt. Nem volt ilyen csúnya, rozsdamarta narancssárga a dodzsem, nem nyikorgott az óriáskerék a szélben, nem görbült meg ennyire a légpuska csöve a céllövöldében. Habár az mindig ferde volt. A foghíjas menazséria és a sergő nem volt életveszély, a Ladára szerelt megafon sem volt még néma, és akkor még, ugye, nem a vallási fanatikusok működtették a hullámvasutat sem. Ősszel jöttek, aztán itt maradtak, de a társulat valahogy szétfröccsent, beleolvadt a városba. Majd később a romjaira, az emlékére épült egyre szerényebb és szerényebb, egyre szomorúbb és szomorúbb állapotban a vásárpark, ahogy te ismered.

A nagyapám úgy mesélt róluk, mintha személyes ismerősei lettek volna mind: a fingóművészek, az artisták, a bohócok, a tűznyelők, a kötéltáncosok... mindegyik vissza-visszatérő szereplők volt meséiben. – A legtöbben több dolgot is tudtak egyszerre: az idomár egyben szabadulóművész, aki levitálni is tudott, a pantomimes akrobata is volt, a sziámi ikerpár konferanszié... Meg hát a részeg voltizsálók, akik ha nem voltak színpadon, hát szotyolázó kukucsnézők voltak, és akik közül az egyik a te nagyapád volt, vagy az enyém, már nem emlékszem pontosan. – Hogyhogy nem emlékszel, nagyapa? – kérdeztem, de ő csak folytatta: – Meg a kártyavető médium, aki egyben kígyóbőrű ember, hogy Petőfi Sándor első szerelmét, a százhatvan éves nőt el ne felejtsem, aki egyúttal törpe erőművész, és az óriás, aki minden tévedésénél nőtt egy kicsit. És a Jimmy, a szakállas sztriptíztáncos-kígyóbűvölő és kardnyelő, aki cigarettát, borotvát, baseballütőt meg usánkát tüntetett el. És persze ő volt a jegypénztáros is. Vagy azt már mondtam?

Ősszel jöttek, sárvíz idején, aztán itt ragadtak, talán csak beleragadtak a sárba. Csak Eliza, a hárommellű varázslónő és a Warscher klán, a zsidó bábosok álltak tovább, és szereztek maguknak hírnevet az Alföldön. De legügyesebb a Rákfiú volt, aki az egész Jászság legprecízebb ekvilibristájának hirdette magát, és mellesleg gyógyítani tudott egy érintésével. És igaza volt.

Egyedül nagyapa első meséjét nem hiszem el, mert ebben a mesében ő és ikertestvére a cirkusszal jöttek, elszöktek hazulról, valahonnan Erdélyből, ahol „rozsdaszínűek a folyók”. Mikor megkérdeztem anyát, azt mondta, tősgyökeres patai a nagyapa családja, legalábbis ahogy ő emlékszik rá. És ikertestvére se volt, szavát ne higgyem, az első meséje éppúgy hazugság, mint a legutóbbi. Hát, nem tudom.

Ő nem tágított soha. – Úgy hidd el, kis unokám, ahogy itt állok az ablakban, hogy állítólag a háború közepén a pataiak végül kénytelenek voltak levágni a tevéket, párducokat és elefántokat, a lovak nagyját is.

Ilyenről már hallottam. És az is igaz, hogy volt valami vidámpark a város szélén, amit mi vásárparknak hívtunk. Ha nem is olyan, mint a fővárosi vagy a debreceni, de ugyanúgy hozzátartozott a városhoz, mint a templomtorony.

– Én is ott dolgoztam, ahogy Franciska. Jámbor Franciska. Szemetet szedtünk, meg jegyet tépkedtünk. Emlékszem, az ementálilyukas sátor mellett mindig egy szürke póniló legelt. Igazi túlélő típus, egyedül őt nem érintette az általános húshiány. Valahogy ott maradt, senki nem tudta, kié, de mi adtunk neki enni. Akkor már a vadállatok ketrecei üresen tátongtak, az öltözőkocsik elhagyatottak voltak. Alig jöttek emberek, igaz, hogy nem is nagyon volt mit nézni. Az akkori igazgató amúgy szerszámboltot vitt a városban, abból élt, azért a vidámparkkal is próbálkozott ímmel-ámmal. Néha szervezett oda egy-egy táncházat, mert maradt ott egy rozoga pódiumszerűség, amit színpadnak is be lehetett fogni. De már az égőket nem cseréltette ki. Meg eleve csak nyáron lehetett azt használni, ha nem fújt nagyon a szél, mert akkor annyira imbolygott, hogy nézni is életveszély. Néha lehívott katonazenekarokat, operaénekeseket, dalárdákat. De úgy nyikorgott az a színpad, míg élek, el nem felejtem. Ritty-rotty.

Mintha kísértethajó tatján járna az ember.

Elhagyatott hely volt az. Akkoriban inkább moziba jártak az emberek, aztán oda se, inkább csak a tévét néztük.

Furcsa lány volt ez a Franciska. Nem ismertük se az anyját, se az apját. Állítólag volt egy nagyapja valahol Amerikában. Vagy nagybátyja?

Lényeg a lényeg, emlékszem, egyik alkalommal, mikor mentem dolgozni, láttam: bánatosan tologatja szemüvegét. A szemüvegének egyik szára hiányzott. Akkor már korán sötétedett. A madár se járt a vidámpark közelében. Kérdeztem, mi baja, mert láttam rajta, valami eszi belülről. Mi történt, Franciskám? Nagy nehezen elmesélte, hogy pár gimnazista srác, kiket addig barátainak hitt, az egyikük egyébként a kis Kaszás, elhívta táncolni. Franciska nem érti. A táncolás után, mikor mentek haza, még tették a szépet neki, aztán a templomzugban valamelyikük fellökte, a másikuk épp akkor guggolt le. Végül még bele is rúgtak. Biztos ők is elbotlottak. Ezt te sem gondolod, Franciskám.

Nem kellett volna Franciskának bemennie, mondom Franciskának. Mire ő: tudja ő, de Franciska mégis bement. Így mondtuk, mindig kimondtuk a nevét, ez volt a mi kis viccünk. Talán kíváncsiságból ment be Franciska, nem? Most nem mosolygott Franciska, de mégis eltakarta a száját, és a szemüvegének az egyik szárát fehér ragtapasszal erősítette meg.

Franciska nagy álma az volt, hogy bekerüljön a Ki mit tud?-ba, újabb és újabb produkciókat agyalt ki magának. Hírnévre vágyott.

Híres akart lenni mindenáron, mint akkoriban oly sokan.

Azzal akart sikert aratni, hogy egy akkoriban divatos filmből, én már nem emlékszem, mi volt annak a neve, de abból vett jelenetet utánzott. Háborús film lehetett. Emlékszem, mi is, a munkatársai, hogy ámultunk, de még a vidámpark-igazgató is elképedt, mikor törökülésben szívfacsaróan csak úgy üvölteni kezdett, mint ahogy a város legnagyobb mozijában, a Weltraumban látta, aztán önmagát nem kímélve leesett a lócáról, úgy fetrengett a földön, mintha az ördög bújt volna belé, majd a padlón dühösen kiabált, végül – természetesen ügyelve a jelenet hitelességére – elsírta magát. Bevallom, félig-meddig bolondnak hittük. Így utólag belátom: az is volt világéletében.

Franciskánál nem akadt nagyobb Kóbor János-rajongó a városban. Sose volt pénze, de a Kóbor lemezeit bakeliten azért meg-megveszegette valahogy, aztán meg tőlem kéregetett kölcsön. Néha elhozta hozzánk meghallgatni, mert az árvaház lemezjátszója nem működött. Hányszor láttam, ahogy bánatosan nézte a Kóbor kopasz fejét, arany nyakláncát, fehér öltönyét. Ahogy az egykori bonviván egy csokor rózsát szagolgat. Állítólag az Adolf apját, azt mórikázta le a bakelitért a forgalomirányító irodában. Franciska ugyan kapott valami kevéske fizetést, de azt alkoholra költötte el, meg cigarettára, nagyon tudott fumárézni, olyan füstkarikákat tudott fújni, hogy csipkés szélük volt, esküszöm. Meg hát a nájlonharisnyák, azokat sose vette fel, mert nem akart a város rosszéletűje lenni, ahogy ő fogalmazott.

Úgy előttem van, ahogy a pamlagra csorgatott nyáltócsája közepén alszik. Egész nappal aludt.

Említettem már a nagyapját. Vagy nagybátyját? Mindegy. Franciska egyetlen még élő rokona ő volt, több száz mérföldre lakott a vidámparktól az öreg. Mérföldre, ne javíts ki, merthogy ötvenhatban disszidált Amerikába, ott így mondják, egészen pontosan Kaliforniába kóborolt, és Franciska, hogy boldoggá tegye őt, próbált angolul tanulni, de szerencsétlennek csak néhány szóra futotta erejéből. Star meg hasonlók. Pedig tanult, tanult az szorgalmasan. Túl jól működött a rosta az agyában, semmi nem ment át neki.

A vidámparki munka után, mikor leérettségiztem, Pestre költözött, egy darabig leveleztünk. Ez valamikor az ötvenes években lehetett, vagy kicsit később. Megtudtam, hogy beleszeretett egy bizonyos Szilfid Jenőbe, aki patikussegédként dolgozott. Verte az az ember, mint Franciska egyszer megírta egy Balatonakarattyáról feladott képeslapon. Ezt a kijelentését végül visszavonta.

Teltek-múltak az évek. A levelek elmaradoztak. Franciska eltűnt. Nem tudtam sokáig, él-e, hal-e. El is felejtettem, hogy őszinte legyek.  Amikor Kóbort láttam a tévében, azért eszembe jutott. Megismertem nagyanyátokat. Jöttetek ti. Nem sokkal később a vidámpark is bezárt.

Aztán az egyik nap kaptam egy levelet. Szép, hosszú, kézzel írt levél. A plébános adta ide, pedig nem is vagyok vallásos. De Franciska oda küldte, mert azt a címet ismerte. A plébános meg régi III/3-as, tudott mindenkiről mindent. Szóval kiderült a levélből, hogy Franciska disszidált. Előbb Bécsbe, aztán Svájcba. Tányérokat mosogatott, szemeteskukákat tologatott, pincérkedett. Aztán Anglia következett, majd irány Amerika.

Mire Kaliforniába ért, a nagyapja sajnos meghalt. De akkor már angolul leveleztek az öreggel. Azt írta, kapott egy levelet reggel, a szeretetotthon írta, ahol a nagyapja élt. Közlik vele, hogy ötmillió dollárt örökölt nagyapjától, amit az öreg az ottani lottón nyert. Annak is Franciska volt az egyetlen rokona. Franciska azután soha nem dolgozott.

Egyik nap a piacon jön velem szembe a tiszteletes. Mondja, levelem jött, de csak akkor adja oda, ha végigülöm a misét. Hát, én végigültem, pedig ez akkoriban életveszély volt, annyira unalmasan beszélt a tiszteletes.

Franciska minden karácsonykor küldött magáról egy felvételt. Én pedig minden karácsonykor ott ültem a templomban, pedig nem is vagyok vallásos. 

Franciska a Szabadság-szobor előtt. Franciska a World Trade Centeren. Franciska a Niagara-vízesésnél, Franciska álmos szemű aligátorokkal. Az összes látványosságot megnézte.

Egyszer egy tévéműsorban is szerepelt, állítólag odakint nagy sikereket ért el vele, a kedvenc Kóbor-számát adta elő, a petróleumosat. Akkor megnyugodott.

Nem sokkal ezután férjhez ment. Sajnos ekkor kellett felhasználnia a nyereménye maradékát, merthogy Franciska, ahogy Madridból megírta nekem, egy szép napon agyonlőtte a második férjét, azaz vőlegényét, pedig csak néhány percig tartott a jegyesség.

A dolog úgy esett, hogy még mikor egyedül éldegélt egy manzárdszobában McKinleyville-ben, kapott egy vadászattal kapcsolatos újságot. A szomszédhoz akarták eredetileg bedobni, egy sokgyerekes latino családhoz, de a gondviselés úgy akarta, hogy Franciska olvassa el. Miket beszélek, látod, nem múlt el nyomtalanul az a sok mise. De tény, ami tény: ha nem olvas Franciska boszorkánygyűrűről, állóra csaholásról, barcogásról, kampóról, rigyetésről, meg ehhez hasonlókról, valószínűleg soha nem jut eszébe, hogy vegyen magának egy winchestert. Ha pedig nincs winchestere, soha nem lő rá Charlie Simonra, akivel egy vadászbálon találkoztak. Franciska mint mosogatónő dolgozott ott, Charlie Simon pedig mint földbirtokos. Legalábbis ezt állította magáról, holott valójában történelemtanár, valamint hobbi-néprajzkutató volt. Mindenki a főnyeremény kihirdetésére várt, egy baribál, vagyis fekete medve kilövésének engedélye a Hatfolyó Nemzeti Parkban eseményszámba ment. És a főnyereményt történetesen Mr. Simon nyerte meg, aki a kihirdetés pillanatában éppenséggel nem mást művelt, minthogy teherbe ejtette Franciskát, miközben a fejük felett a vadászbálon játszó orkesztrionegyüttes George Jones édes-bús dalaival andalította a nyájas egybegyűlteket. Mr. Simon, aki ekkor már túl volt a hetvenen, ettől a ténytől függetlenül (hiszen nem is tudhatott róla) úgy döntött, hogy Franciska, ez a tűzrőlpattant magyar asszony több, mint futó kaland: őt vitte magával a vadászatra.

Franciska jó választásnak bizonyult. Mr. Simon lenyűgözve hallgatta, hogy úti partnere nagyapja lottónyereményét többek közt vadászfegyverre költötte. És még maradt is a pénzéből. Úgy érezte, hetvenes évei végén végre révbe ért.

Egészen addig le volt nyűgözve, amíg egy tisztásra nem értek, hogy elfogyasszák a gazdag elemózsiát, amit magukkal hoztak. Mr. Simon ekkor kérte meg Franciska kezét, Franciska pedig igent is mondott.
Nem mondhatnám, hogy különösebb oka lett volna, hogy néhány perccel később Franciska Mr. Simonra fogta 300 WSM-jét. Mint később elmondta nekem, azt hitte, nincs megtöltve, hogy csak viccelt. Mindenesetre tény, ami tény: a fegyver elsült. Franciska, amint meglátta szerelmét a földön elterülni, szaladni kezdett. Az életéért futott, nyomában pedig halott vőlegénye kísértete loholt. Nem elég, hogy zöldkártyát még csak nem is látott, most már gyilkolt is. Gyalog rohant a mexikói határig, majd hajóra szállt, Londonból pedig közvetlen járattal Budapestig repült. Egy Barkas hozta haza jó szándékból.

Hogy a magzattal mi lett, nem tudom, de Franciska vőlegénye a lövés után pár percig ugyan feküdt a fűben a sokktól, de aztán csak kinyitotta a szemét. Amikor ugyanis Franciska, újdonsült mennyasszonya ellőtt a füle mellett, az idős úr nem halt meg, csak sokkot kapott. Csoda persze, hogy túlélte. Kaphatott volna agyvérzést, szívrohamot, bármit. Egy jól megtermett fekete medve ekkor már percek óta figyelte.

Franciska a nála lévő pénzből, merthogy nagyapja lottónyereményéből elég sok maradt, házat vett, azóta is itt él a szomszédban. Sose volt egy szépség, de az idő, az alaposan helybenhagyta, mondhatni, mint annak idején a Kaszás fiú meg a bandája a templomzugban. Viszont a szemüvege nagyon szép, arra azóta is ad. Szép, új, nem olyan szakadt, mint a régi.