Eldönthetetlen
(Válasz Borsik Mikinek)
„egyébként van egy furcsaság azzal kapcsolatban, amit megírtál.
az, hogy amikor apukád meghalt, erről nem értesültem azonnal.
nem tartottuk annyira a kapcsolatot, vagy épp nem beszéltünk.
vagy beszéltünk, de nem mondtad? ez, mondjuk, valószínűtlen.
inkább nem beszéltünk. és emiatt néha elbizonytalanodtam abban,
jól tudom-e, hogy Tocó apja már nem él.
volt, amikor a tudás sejtéssé szelídült, aztán reménnyé,
reményszerűséggé, hátha ez egy félreértés, téves feltételezés.
aztán megint biztosabban tudtam, később kételkedtem benne.
ez nem jellemző pedig.
azt, hogy valaki meghalt, biztosan szoktuk tudni.
nem tudom, lehet-e, hogy Szarka Karcsitól jutott el hozzám,
vagy egy posztod alapján állt össze a kép,
mindenesetre ez az »újra és újra meghal« egy változata.
érdekes, hogyan válik valami elmesélésre érdemessé.
ezt talán illemből nem mondtam,
de ez egy felülvizsgálatlan dolog.
mert miért sértene bármit, ha erről mesélek?
lehet, hogy a mostani távolság teszi lehetővé,
vagy a lehetséges kegyeletsértés elkerülésének szándékával hallgattam,
vagy egyszerűen nem volt érdekes,
nem gondoltam magam ebből a szempontból különösebben érdekesnek,
vagyis az értesültségemet nem,
illetve annak hiányát.”
Pár napja voltam a temetőben Ildivel,
felkerestük az összes halott családtagot,
akiről csak tudok,
le is fotóztam a sírköveket, meg vittünk virágot is.
Toroczkay Lajos, Nagy Mária, Varga István, Gaál Erzsébet,
Varga Gyula, Gaál Róza, Gaál István, Kovács Gyula,
Pénzes Gabriella, Szilágyi Sándor, Kovács Eszter, Kovács Anikó,
H. Kiss Lajos, Toroczkay Terézia, ifj. Toroczkay Lajos,
Toroczkay Endre, Varga Gizella, Varga Erzsébet, Varga Mária,
anya, apa, Márti. Keverednek a vérvonalak a felsorolásban,
ahogy bennem is.
Láttuk a régi utcákat, fagyit ettünk a kisúji cukrászdában,
a emlékszem, Bagaméri szobrát néztem, miközben
meséltem Ildinek a gesztenyeszedésről, az erkélyről kipisilésről,
a mozi többméteres pókhálójáról, az utcák kanyarairól,
útvonalakról, a bezárt boltról, aminek üvegében anya megnézte magát,
Dezső bácsi butikjáról, ahol a pattogós, foszforeszkáló labdát vettük,
a Casinóról, aminek a tetejére felmásztam,
a sarki kocsmáról, ahol szilvesztereztünk egyszer,
az újságárusüzlet friss újságszagáról,
az óvodába battyogásról,
Borók Imre bácsi egyetlen latinórájáról,
meséltem volna még a Szűcs ikrekről,
balatoni nyarakról, amikről én is csak hallomásból tudok,
vagy épp az arra sétáló öreg polgármesterről,
dr. Ducza Lajosról, aki már negyven éve is így nézett ki,
és akit a nagypapám tanított,
és a házakról is, amikről egykor tudtam, ki lakik bennük,
a házakról, amelyekben egykor én laktam.
Ildi azt mondja, borzalmas mesélő vagyok,
és nevetünk, hogy neki ezek a dolgok semmit nem mondanak.
Hogy keveredtél te mellém, kérdezi.
Hogy keverednek egymás mellé az emberek.
Balázs azt mondja, az egykori Kert utcai házunk padlása
óriási, labirintusszerű, bebarangolható hely,
amelyről el lehet jutni a több kilométerrel arrébb lévő
Szepesi-házhoz is. Egyszer legalábbis a Szepesi-ház felett
kötött ki a padlásunkon vándorolva. Azt mondja,
ilyenkor úgy van jelen ott, hogy tudja,
már eladtuk, de valamiért az új lakók mégsem akarnak beköltözni.
Ő nem akarja látni a régi házunkat,
elég neki, hogy minden éjjel látja.
Amikor elmondom neki, hogy nekem is hasonló fenyegető
álmaim vannak a házunkról, az én álmaimban sem érkeznek meg
az új lakók soha, valamiféle jóleső meleg áramlik a testemben,
mint amit akkor éreztem, amikor gesztenyét szedtünk
egy negyven évvel ezelőtti őszön.
Vissza a tetejére