A fiú a kínai előtt
A minden távoli fényforrást talán örökre elfüggönyöző rózsaszín, fekete, szürke, sárga felhők közönyösen ontották magukból a hópelyheket, és az emberek cellájuk ablakaiból maguk is fásultan bámulták a máskor mohón, gyermeki örömmel körülrajongott bűvészmutatványt. A lámpák makacsul megvilágították a kihalt utcákat, bár senki sem járt rajtuk, csak hópelyhek és kóbor állatok. Meg az a fiú, akinek nem szabadna az utcán lennie. Vagy papírja van róla?
Éhes az elnéptelenedett Fehérvári úton sétált, azon a szakaszán, ahol négysávossá szélesedik, hogy belefolyjon az Október huszonnegyedike útba. Olyan csönd vette körül, mintha nem Budapesten lenne, hanem valahol az Alföld szívében.
Valamiért azt gondolta a fiúról, hogy orosz. Az utóbbi időben a kínai vegyeskereskedés kirakata előtt ült, sose máshol. Mióta megkezdődtek a korlátozások, mindig ugyanakkor, a kijárási tilalom kezdete után tíz perccel Éhes sétálni ment kutyájával, és a fiút mindig ott találta a betonon ülve. A telefonját nyomkodta, vagy ahogy Éhes mondta, bizgurálta – zenét hallgatott, csetelt valakivel, vagy csak az Instát pörgette, ki tudja. Mellette kétliteres flakon. Víz vagy vodka? Állandóan cigizett a fiú. A csikkjeit, mint a szotyolahéjat szokás, szétdobálta maga körül.
Éhesnek fogalma sem volt, miért, mi célból ül ott minden áldott este. Nem volt koldus, nem kéregetett. Boldogtalannak sem látszott, szinte dudorászott, fütyörészgetett. A ruhái alapján nem tűnt szegénynek, jó ruhái voltak, a telefonja mindig feltöltve, mert sosem másként, csak telefonját bizgurálva látta a fiút, mindig ugyanúgy. A táskáján mindenféle poggyászszalag – ebből gondolta Éhes, hogy külföldi. Azt meg, hogy nem nyugati, az arcából. Szlávos arca volt. Kerek fej, szemüveg, dokkmunkássapka.
Később, mikor esti fröccse mellett a számítógépnél ült, bevillant Éhesnek: lehet, hogy magyarként utazik sokat, és a szlávos külső sem garancia rá, hogy külföldi.
A fiúra gondolt. Ha most január vége van, és most január vége van, akkor immáron három hónapja ül ott.
Miért? Ki tudja? Miért? Ki tudja? Minden miértre jut egy ki tudja. Éhes kutyája sem tudta a válaszokat. Talán csak bolond, és teljesen véletlenszerű az egész. Valamiért bekattant, pont itt és pont így. Vagy talán én vagyok a bolond, gondolta hirtelen Éhes, miközben beleivott a fröccsébe. Talán bérgyilkos, vélte azután, és megfigyel valakit. De hát láthatóan csak a telefonját figyeli, illetve nyomkodja. Elvan. Milyen bérgyilkos az ilyen? De ez talán csak álca. Vagy szerelmes lenne? Egy férjes asszonyba, akinek a férje éjszakai műszakba jár. A fiú viszont vidéki, és hamarabb ideér. A nőért azonban érdemes várni. Azért a nőért bármit érdemes, haver! De az igazat megvallva, nem tűnt bolondnak, se bérgyilkosnak, se szerelmesnek.
Csak valakinek, aki vár. De mire? A tél végére?
Programozó, könyvelő, esetleg fénymásolóban szolgál ki, később ezt képzelte Éhes. Ez a három lehet, gondolta egyik este is, a kijárási után tíz perccel, miközben kutyájával elhaladt a fiú mellett. Sőt, számára sem világos okból egy idő után már biztos volt benne, hogy könyvelő. Csak az lehet! Kezdő könyvelő egy kis irodában, ami nem sokkal a kijárási korlátozás előtt zár, ám ez a könyvelő messze lakik, talán egy külvárosi hotelban, ahová a rendkívüli helyzetben nem közlekedik az amúgy is ritka járata, s megbeszélte valakivel, mivel neki nincs kocsija, hogy érte jön, és hazaviszi. Talán a felesége. Vagy a barátja. Viszont mivel minden kocsma, kávézó, pláza zárva tart, ahol normál esetben addig is várhatna, ezért itt vár. Egész egyszerűen nem tud máshol várni.
Ez elég valószínű. Éhes örült, hogy ilyen jól kisakkozta a világegyetem egyik nagy rejtélyét.
De miért nem egy parkban? Miért Budapest egyik legcsúnyább, legforgalmasabb (habár mostanában épp kihalt) utcájának hideg kövén ül, miért nem egy padon a fák, bokrok közt?
Mikor Éhes egyik sétája kezdetekor újfent találkozott a fiúval, odament hozzá, elmondta neki az elméletét, és nagyon meglepődött: a fiú arról számolt be oroszos akcentussal, hogy nem programozó, nem is könyvelő, és nem is fénymásolóban dolgozik, hanem valóban bérgyilkos. Fiatal kora ellenére rengeteg embert ölt, és nyilván Éhest is meg fogja ölni egyszer, de most éppen szerelmes, mégpedig egy lányba, aki miatt Magyarországra költözött, megtanult magyarul, és akiről Éhes egyik külföldi kiadású regényében olvasott. És mivel az egyik kritika arról számolt be, hogy Éhesnek szegényes a képzelőereje, mondhatni, azt írja, amit lát, rögtön tudta, hogy a lány, akiről Éhes regényében olvasott, valóban létezik. A leírások alapján kisilabizálta, hogy melyik házban, melyik lakásban. Mindent tud róla, többet is, mint Éhes, mivel Éhesnek fogalma sem volt, hogy a nő, akiről a regényében azt a lányt formázta, férjnél van, a férje pedig éjjeliőr a Hazugság Hotelban. És ha Éhes esetleg azt hinné, van a fiúban annyi becsület, hogy nem kezd ki férjes asszonnyal, hát téved. A kijárási tilalom óta tart a viszony, azóta várja itt esténként, hogy a férfi lelépjen. Mindig korábban érkezik, ez a régi jó szokása még a bérgyilkolások idejéből maradt, amikor jól jött, ha ismerte a terepet, s most sem tud felhagyni vele. Mindig ideér nyolcra, de csak kilenc körül nyer bebocsátást. Addig vidáman vodkázgat, és régi megbízóival vált üzeneteket. Mindegyiknek azt válaszolja, hogy mostanában nem vállal bérgyilkosságot. A kétkedőknek frappáns GIF-eket, matricákat is küld, hogy lássák, mennyire komolytalan és súlytalan lett. Mint egy szerelmes hópehely.
Vissza a tetejére