Van egy különleges hely a Bugaszegi-tónál, amiről még nem beszéltem senkinek. Nem azért nem beszéltem róla, mert titkolni akartam, hanem azért, mert nem tudtam volna elmondani. Főleg azt, hogy csak tavasszal látom ilyennek ezt a tájat, amíg meg nem nő rajta a kukorica.

Amikor először jártam itt, még élt Kalapos Laci bácsi, itt lakott ezen a különös helyen egy fából eszkábált bódéban, amit, hogy ne fújjon át rajta a téli szél, körbetekert fóliával. Szép élete volt Laci bácsinak, gazdasága, földje, állatai voltak, de aztán elfolyt a pénz, állítólag elgépezte. Bár ha mindez nem így történt volna, én már akkor is csak nagyon öregen és szegényen láttam. A viskóhoz tartozott egy kis föld, amin virágot, paradicsomot, paprikát termesztett, azt hozta be a piacra a bicikli csomagtartójára kötött ládában. Néha krumplit is vettem tőle. Amikor a Balatoni világok című könyvet írtam, tervbe vettem, hogy Kalapos Laci bácsival is elbeszélgetek, hogy ő maga tisztázzon minden mendemondát. De addigra annyira érthetetlenné vált a beszéde, hogy le kellett tennem erről a tervről, és csak egy fotón örökítettük meg az utókornak a könyv hátlapján, kezében egy csokor virággal és az elmaradhatatlan kalapban.

A haláláról valójában nem értesültem, hanem egy tavaszon azt vettem észre, hogy Laci bácsi kalyibáját rendbe hozták, jó minőségű magyar nóta üvöltött a falai között, és a kert rendezettsége is megváltozott. Ez már nem az öreg műve, gondoltam, mikor megérkezett egy terepjáró a házhoz az új tulajokkal, és behajtott az udvarra. Szőke nő és barna férfi. A magyar nóta fél perc múlva finom jazzre változott.

Hogy mit látok ott minden tavasszal, Laci bácsi háza és a Bugaszegi-tó között – és van ott egy téglamúzeum is –, nem tudnám megmondani. A szántóföld úgy domborodik, hogy száz méter múlva eléri az eget, és megszületik a horizont. Ott van tőlem egy karnyújtásnyira, miközben fényes-hasas bárányfelhők gömbölyödnek fölötte. Az ég és föld ritka látványos találkozása. Olyan, mint valami állandó születés. Ami születik, az el is múlik, de itt az állandó. Ha gazdag vallásos ember lennék, építtetnék ide egy templomot. A domb aljában nemes bodzaerdő húzódik, és ha tovább megyünk, meglátjuk a Bugaszegi-tó széles vízfelületét, amit egy, a somogyi dombokról lefutó patak táplál, majd a másik végén elindul a Balaton felé, ahol először átgurul az autópálya alatt.

Ez az a hely, ahová minden tavasszal kimegyek, és megnézem, tényleg azt látom-e, amit tavaly.

Amikor ehhez az íráshoz készültem, fölültem a kerékpárra, hogy az odavezető utat is részletesen leírhassam, mert már abban is van egyfajta bartóki hangulat.

Láttam, hogy Badacsony felől jön az idő, de úgy számoltam, hogy van még egy órám, és előbb beugrom a papírkereskedésbe egy köteg jelenléti ívért. Rég láttam már ilyen papírt, amin az ember az aláírásával igazolhatja, hogy jelen van, ezért megkértem az árust, aki biztosabb kézzel mozgott a polcok között. Az egyévi jelenlétet igazoló papírhengert kifizettem, és megindultam a kijárat felé. És akkor az ég egyöntetűen leszakadt. Úgy ömlött a víz (eső), mint a filmeken. Ha a Hortobágyon vagyunk, biztos azt írom, lejött a víz. Kilépnem az üzletből nem volt ildomos, azt méricskéltem, mikor áll el. Meddig vannak nyitva?, kérdeztem a pénztárost. Fél öt, mondta. Fölnéztem az órára, fél öt lesz egy perc múlva. Álltam a csukott ajtóban, és néztem a betonon sistergő vizet. Az idő telt, miközben semmi nem változott. Abban azért biztos voltam, hogy a mutató átlépte a felet. Mi legyen? Merre haladjon tovább a buli? Arra gondoltam, lesz-e annyi emberség a boltosokban, hogy nem hajtanak ki ebben az időben. Álltam és vártam. Nem szólt senki. Tényleg csend volt, csak az eső zaja. És akkor megfordultam. Jó volt látni. Ott állt mögöttem egyetlen sorban mind a négy bolti dolgozó, táskával, türelmesen. És néztek. Jól vizsgáztak, nem hajtottak ki az esőbe. Úgyhogy kinyitottam az ajtót, és kiléptem az esőbe. A vizsgázók szétspricceltek, és elhajtottak a kocsikkal, én pedig egy viszonylag széles ereszrész alatt meghúztam magam a jelenléti ívvel. Az eső változó rohamokban hol gyengült, hol erősödött, az égkép nem adott okot a bizakodásra. Az autósok lassan hajtottak az úton, és mind jól megnézte a várakozásomat. Hogy mit gondoltak? Amit láttak. Egy férfi áll a fal mellett a zuhogó esőben egy Sigmund Freud föliratú pólóban. De ki lehet az a Sigmund Freud, kérdezhették. Talán ő? Igen, én így éreztem. Főleg a jelenléti ív miatt.

Az eső elállt, a tavaszi párát föltépte a szél.

A Bugaszegi-tóhoz vezető úton át kell hajtani az autópálya felett, mintha rendőrhelikopterből figyelnéd a forgalmat, a távolban pedig ott húzódik a Badacsony koporsóhegye. Aztán az út nagy lejtővel kanyarodik alá, és fölgyorsítja a biciklit Andreáék háza mellett, aki a legjobb munkaerő az uszodában, még akkor sem akar nyugdíjasjegyet adni, ha nem vágom le az ősz szakállam. A tóhoz vezető úton kis kertek következnek, mogyoróbokorral, cseresznyefával. Az egyik kert udvarán hajbókoló pincérszobor áll, amint éppen tálcán kínálja a kenyeret. Egy másik kertben lovak és kutyák, előtte kamion parkol a jegenyenyár alatt, amott kis tornyok nőttek a föld fölé apró ablakokkal, nyilván föld alatti bunker szellőzői. Aztán a tóból kifutó patak következik, amin fahíd vezet át, és innen már megszaporodnak a virágzó bodzabokrok is.

Amíg Szegeden éltem, nem tudtam, hogy ilyen mélyen itta magát belém a gyerekkorom vidéki tája, hogy otthonosan érzem magam egy kövekkel fölszórt földúton, és miközben látványosan elgondolkodom azon az egyszerű szegénységen, amiben Laci bácsi élt, aközben mégiscsak gyönyörűséget látok egy közeli horizontot rajzoló dombban. Hát, ez van. Az emlékek kamráját nem lehet újratölteni.

Az első években, amikor ide kijártam, elhoztam egyszer a fiam, hogy megmutassam neki. Akkor jött haza, azt hiszem, Amerikából. Kibicikliztünk és megálltunk. Vártam, hogy látja-e azt, amit én látok. Aztán elszégyelltem magam, miért is akarom, hogy az én szememmel lássa a világot. Annyit mondtam csak, hogy néha ide szoktam kijönni. Aztán szedtünk egy kis bodzát és akácvirágot az esti koktélpartihoz, hogy a szívószálak mélyéről fölhörpölt ital némi megnyugvást adjon az egyszerű, mégis oly érthetetlen dolgok felett.