Életet a képeknek!
Elhúztam a függönyt, és kinéztem az ablakon. Hatalmas tehenek ballagtak az utcán, gömbölyű hasuk csónakként ringott a patákkal fölvert porban. Tele voltak fűvel. És ahogy később megtudtam, a négyrétű gyomorban ide-oda pakolgatták a füvet. Jött utánuk egy hastáncosnő. Varázspálcát fogott a kezében, azzal terelte a teheneket. Mint egy kis pillangó, úgy röpdösött a fűvel teli hasak között. Nagylány volt, és csinos. Néha kiábrándító mackónadrágot viselt. Ha fújt a szél, lobogott rajta, mint egy zászló. Itt véget is ért az ismeretségünk. Hetente egyszer-kétszer kisétált az ablakkeretből.
Ballagtam a kocsiúton, száraz homok a keréknyomokban, középen fűcsomók. Az út jobb szélén búzatábla, a kék búzaszálak tövében vöröslő pipacs. A verebek ide-oda pattogtak a kihullott búzaszemek között. Balról méhek zümmögtek a gyümölcsösben, amit fenyőfából hasított léckerítés ölelt körül. Tombolt a nyár. Az égen vakító felhőgömbök burjánzó formái. A házat gőzölgő csend vette körül, miután a kutya elhallgatott. A gazda kiállt az ajtóba, és nézett. Ha kérnék egy pohár vizet, a kannafedőbe töltene, és nem kérdezne semmit, csak nézne. Láttam a szemében, nem tartozom közéjük. De akkor hova?
Gyerekkoromban időnként elhagyta a számat egy mondat, amit hosszú csönd követett. Egy érzésről beszéltem. Azt mondtam: Most jól érzem magam. Ültem, és jól éreztem magam. Meg kellett tanulnom, hogy az érzelmeim hullámzása a boldogságérzettől a hatalmas intenzitású lelki fájdalomig terjed. Bejárták a teljes amplitúdót. Érte vagy ellene küzdeni értelmetlen, sem létrehozni, sem megszüntetni nem lehet, akadály nélkül hullámzanak bennem az érzelmi tónusok. De bíztam magamban, és a tapasztalat is azt mutatta, hogy a cselekvés az egyetlen út a két jó vagy két rossz között. Kibírni, élvezni, kibírni, élvezni… És azt csak sejtettem, hogy elveszni igazán a bizalmon keresztül lehet.
Most, hogy újra a gyerekkoromról írok, be kell számolnom róla: két nappal ezelőtt ismerősnek jelölt a Facebookon Pisti. Azonnal visszajelöltem, és már írt is: Hogy lehet, hogy emlékszel rám, mikor negyven éve nem találkoztunk? A fénykép alapján nem is emlékeztem, írtam, de az adataid szerint ott születtél, ahol én, és a születési dátum alapján pont a volt osztálytársam öccse lehetsz. Aztán még váltottunk néhány szelíd mondatot, hogy itt él tőlem harminc kilométerre a Balatonon. Éjszaka leveleztünk, az emlékképek csak úgy suhogtak a kis asztali lámpa mellett. Utcák, kerítések, gömbakácok és az a végtelen alföldi táj, ahol mindig van hová menni.
Nagyapámék sokáig tanyán laktak, ahová biciklin gurultunk látogatni. Egy saját biciklink volt, egyet meg kölcsönkértünk. Én a csomagtartón kaptam helyet mint jól szállítható, kevésbé törékeny poggyász. Szép fás tanyán laktak a nagyszüleim, árnyékot adott a jegenyenyár, a hosszú akác és a lompos ecetfa. A tanyához külön behajtó vezetett a kocsiútról, a kocsiút és a tanya között pedig a gyümölcsös zöldellt. Volt benne szilva, meggy, cseresznye, alma, de főképp szőlő, a sorok között zöldségek, bab, borsó, saláta. Amott ribizli, piszke. A kertet tüskés akácágakból összedrótozott kerítés ölelte körül. A házzal szemben, az udvar másik oldalán állt a tehénistálló, mellette a disznóólak, jobbról meg a kutyaházak. A kutyák koloncot viseltek a nyakukban. Az udvar közepén a mélységes mély gémeskút, amiből nyáron is jéghideg friss vizet mertünk a vödörrel. A kút kávája mellett az itató. Ezek az emlékképek már csak három ember fejében élnek, és hiába írtam le, a múlt élménye nem átadható. Hiányzik az a szenvedélyes zsongás, amivel az összes többi emlékkép körülöleli. A távoli halastó, a kisvasút és a barátok föltámaszthatatlan emléke.
Több mint negyven év után találkoztunk a kisiskolás osztálytársaimmal. Volt, akit nem ismertem meg, egyetlen vonása sem emlékeztetett a gyermekarcra. Az egykori napló alapján haladtunk, mindenki elmondta az életét. Aki már meghalt, arról nem tudtunk semmit. Az életüket hallgatva mérhetetlen szeretetet éreztem irántuk, amit csak egy teljes élet iránt lehet. „Én nem szerettem tanulni, mondta Marika, ezért nyolcadik után dolgozni mentem. És most is dolgozom.” És leült. Mintha elmulasztottunk volna egymásnak segíteni, odafigyelni, mintha igenis átlátszó lenne a földgolyó, és bárki bármilyen messze él is, látni lehet a napjait, a kezét, amivel reggel lehajtja magáról a takarót, amivel tányért tesz az asztalra, pénzt számol és gondolkodik, és félreteszi jövő hónapra az aprót. Ezek után elmondani az én kalandos életem fordulatos epizódjait? Te jó ég, gondoltam, milyen bőkezűen bánt velem az élet. Nap mint nap látom ezt a tükröt, és nem ereszt. Látom az életüket, szemközt az enyémmel. Pálinka, rántott hús, fülzúgás.
Mit jelent vidéken élni? Azt, hogy nagyon korán kell kelni ahhoz, hogy díjat vegyél át a fővárosban. Reggel még hideg van, ezért pulóvert és kabátot is húzol, napközben viszont már húsz fok felett, izzadsz a pulóver alatt, csak a kabátot hajtod a karodra. Táska van nálad, a fővárosiak üres kézzel sétálnak. A papírjaid a kis zsebben. Minden koldusnak adsz pénzt, és amikor bemennél egy nyilvános vécébe, rájössz, elfogyott az összes apró, és húszezrest nem váltanak a budiban. Egyedül ebédelsz, hallgatod a város zaját. Még van három órád a vonatig, mert ősszel ritkították a járatokat. Céltalanul lézengsz a kitüntetéssel a táskában, nézed a fényeket, mert művész vagy. Leszólít egy kifestett nő, de nem érted, mit mond, mert órák óta nem szólt hozzád senki, ezért majdnem visszakérdezel. Otthon ez nem eshetne meg veled, ott minden perced ki van számítva, és ha este vacsora után kinyitod a palack bort, elégedett vagy, mert tudod, hogy ma megint haladtál valamit. Itt viszont nem tudod kinyitni a vonat ajtaját. Hiába jött el az idő, hogy fölszállj, elfelejted, hogy már nem kilincsre, hanem gombnyomásra nyílnak az ajtók. Itt elmegy melletted az élet. A vonat elindul, végre jó kerékvágásban haladunk, vissza a helyünkre. A kalauz nem beszél hozzád, csak köszön, mindketten tudjátok, mit kell tennetek. Minden kép ismerős, amit a vonatablakból látsz, fejben is tudnál hazáig utazni. Amikor megérkezel, már sötét van, a kabátot föl kell venni a hideg miatt. A táska a válladon, kezed a zsebben, és úgy tíz lépés után újra otthon vagy.
Kelt Balatonbogláron, 2020 szeptemberében, aznap, mikor metszőollóval vágtuk le a hajam.
Vissza a tetejére