Örök élet meg egy nap
naplórészlet2024. március 12. – 190,5 cm
A névnapomra kaptam egy palack húszéves rumot. Emlékszem, harmincéves koromban, ha ilyen sokat megélt italról volt szó, az idő feneketlen kútja rémlett fel előttem, a húsz év visszarepített a gyerekkoromba, amely méretemnél, elfoglaltságomnál és lakhelyemnél fogva is oly távolinak tűnt. Viszont ha most visszamegyek húsz évet, közelinek látom, mintha az idő befoltozta volna az ő feneketlen kútját. Húsz éve nagyjából olyan voltam, mint most, talán több ambícióval és kevesebb belátással. Amit kitaláltam, egyszerűen megcsináltam, nem gondolkodtam rajta. Most előbb lefuttatom az ötletet az élettapasztalatok során, és többnyire azt látom, ez a hiábavalóság egyszer már megvolt, és elállok a megvalósítástól. Hogy helyesen teszem-e, nem tudom. Viszont arra mindenképp vigyáznom kell, hogy ne hatalmasodjon el rajtam, mert akkor mindenre csak legyinteni fogok. De máris itt a húszéves rumhoz kapcsolódó dilemma. A Chicagóban élő fiam azt mondja, hogy átmenetileg beszüntették ennek a rumnak a gyártását, mert a neve valamely módon a feketék kizsákmányolását, a rasszizmust idézi vissza, és ezért a jövőben más néven fogják forgalmazni. Ez viszont azt jelenti, hogy a piaci értéke rohamosan növekedni fog annak a rumnak, ami a bárszekrényben pihen. Pláne, ha a most kint lévőket sorban benyakalják. Mondjak le a kedvenc rumom élvezetéről, és majd 10-20 év múlva, mikor már 30-40 éves rum lesz, gazdagodjak meg belőle? De mint néhány sorral feljebb elmondtam, soha nem voltam gazdag. Pont az életem végén kelljen átélnem ezt a traumát, amikor már minden vágyam egy jó leves, egy csendes éjszaka lesz, vagy egy pohár rum?
2024. március 14. – 103,2 kg
Ma alkonyat előtt néhány perccel szétnyíltak a felhők, és a nap vakító sugarai az út fölött suhanva beragyogták az utcai mandulafa fehér virágjait. A ragyogás attól még élénkebben tündökölt, hogy a szirmok mögött az ég sötétlett. Olyan volt, akár egy sugárzó csoda, amelyre oly régen vár az ember, hogy lassan már el sem hiszi, hogy létezhet. És akkor mégis, megpendültek a fény húrjai, és a mindenség tündérkertje föltárult előttem. Fölkaptam a fényképezőgépet, és az utcára rohantam, hogy felvételt készítsek a jelenésről. Fotóztam fenyőkkel, házzal, alulról, mindent kipróbáltam, de a képeken nem jelent meg az, amit én láttam. Besétáltam a házba, visszatértem az ablakhoz, és onnan néztem addig, míg az égen a felhők újra el nem zárták a napot.
2024. március 16. – 102,4 kg
Ma pont addig esett, amíg úton voltam a fonyódi piacra, oda és vissza és ott. Pont annyira áztam el, mint amennyire egy zsebkendőt tud telesírni az ember, amikor másfél hónapja nem sikerül neki semmi. Répát vettem, fekete retket, petrezselyemgyökeret. Marikától vettem tíz tojást, mert láttam, senki nem vesz tőle. Terikétől kaptam egy csokor nárciszt, a feleségemnek küldi. Laci bácsi szálegyenesen álldogált a facsemeték mellett, kezet fogtunk, és jó egészséget kívánt. Marika a tojásvásárlásnál megjegyezte, hogy vigyázzak magamra, mert van valami új vírus. János azt állította, hogy ő csak a cefre közepét főzeti ki pálinkának, és ezért csak közeli ismerősnek ad, annak is 15 ezer/liter áron. Tamással leöklöztünk, kiló vegyszermentes hagymát vettem nála, picik, de kemények. Ő mindig csinos, fiatal lányokkal árul, most pár hete nincsenek vele, lehet, rendbe rakta a felesége. Múltkor elmeséltem Margitkának, akitől régen a kolbászokat, szalonnákat vettük, hogy vegetáriánus lettem. Nagyon huncutul mosolygott, aztán a csontsovány férje felé bökött a fejével: mondtam neki, hogy ne egyen annyi húst! Aztán vettem nála egy rúd szalámit, mondtam, a szüleimnek lesz, erre még huncutabbul mosolygott, még a homloka is csillogott a szemüveg fölött. Mielőtt hazaindultam, telefonáltam a feleségemnek, hogy melegítheti a karfiollevest és a savoyai krumplit. A virágzó fák és bokrok illata az esőpermettel keveredett, kábított és vezetett. A parton húzódó bicikliúton csak egyetlen, neonzöld sapkát viselő futóval találkoztam, meg egy háromkerekű biciklit tekerő férfival, aki olyan rémült képet vágott, mint aki folyton azt kérdezi magától, hogy kerültem én ide, hogy kerültem én ide, miért vagyok én itt? Amikor otthon levettem az átázott ruhákat, letusoltam, leültem az ebédlőasztalhoz, és a kerti faház oldalára néztem a nappalin át, ahová tegnap fölcsavaroztam a két locsolócsőtartót, hirtelen azt éreztem, hogy nagyon elfáradtam, majd egy hatalmasat dobbant a szívem, és utána semmi, megállt. A kardiológusnő, doktor Faust azt mondta, ilyen esetben fojtsam vissza a lélegzetem, feszítsem meg a nyakam, vagy nyomjam be a szemgolyóimat, vagy: mondott még valamit, de arra már nem emlékszem. Kezdett egyre szédítőbb és homályosabb lenni körülöttem a világ. Hirtelen átsuhant a gondolat, mi mindent veszít halálával az ember. Mindent. Soha többé nem láthatja a világot, a feleségét, a karfiollevest, soha többé nem érezhet illatokat, semmit, semmit nem érezhet többé.
2024. március 26. – 103,8 kg
B. régi ismerős itt Bogláron. A télen találkoztam vele egy üzletben, egy cetlit tartott a kezében, a másikkal a bevásárlókocsira támaszkodott. Azt kérdezte, van-e nálam toll, mert szeretné kihúzni, amit megvett, és fölírni, ami közben eszébe jutott. Belenéztem a matrózzsákba, amivel vásárolni szoktam, bár úgy rémlett, nincs nálam. Pedig azt gondoltam, mondta, egy írónál lesz toll. Ja, mutattam a klimpírozó ujjaimmal, számítógépen dolgozom. Régen mindig volt nálam toll és papír. Nyaralásra is vittem magammal. Mondatokat jegyeztem föl, szavakat. Mintha a nagy varázsló által kiválasztott lény lennék, akinek az agyműködése speciális varázsszavakat és varázsmondatokat termel az emberiség nagy örömére és boldogulására. És most nincs nálam toll. Amikor hazaértem, újragondoltam a találkozást. Az íróasztalnál kiválasztottam egy tollat, és belecsúsztattam a zsákba. Ha legközelebb találkozunk, csak előveszem és felmutatom neki. Aztán valahogy nem futottunk össze. Ma reggel jött a hír, a kórházban meghalt. Nincs többé. Pedig a toll még mindig várja.
2024. március 29. – 102,9 kg
Egy erdei völgyben vagyunk, középen út kanyarog. Az úttól néhány méterre még sík a terep, de utána meredeken emelkednek a doboldalak. Talán ezt hívják katlannak. Az út jobb oldalán patak fut, lejjebb áttér a másik oldalra. A fák ritkásan állnak, lombjuk még nincs, csak zöld levélkezdemények. Az úttól jobbra és balra is, ameddig a szem ellát, medvehagyma borítja a földet. A völgy szélcsendes, de fölöttünk tíz méterre süvít a szél, a csupasz ágak egymáshoz verődnek. Egymást váltva hullámzik át rajtam az erdő nyugalma és félelmet sugárzó titokzatossága. Mintha eltakarna valamit, mintha lenne itt valami, amit nem látok. Valami történt itt, amiről nem tudok. Ha megjelenik az úton valaki, a társasága megnyugtat, de ahogy eltűnik a kanyar után, visszaáll a nyugalomba oltott nyugtalanság. Tudom, én vagyok ilyen, és nem az erdő. Ilyennek látom magam ebben az erdőben. Minden vastagabb fa törzsén szőrös szálakkal élősködő növény fut a magasba, néhol már el is pusztította az alanyt, elpusztítva ezzel magát is. Aztán később az autóból is ilyennek látom a tájat. Nincsenek emberek, csak fák, gyom és fű. Kihalt a föld. Ahogy lakott területre érünk, a frissen fölújított útra, lemegy rólam a frász. A zacskónyi medvehagyma finom illatot áraszt.
*
Két napja viharos szél fúj, éles fájdalmakat indukál a bal farpofámban, pontosan ott, ahová a kiszakadt sérvek fájdalmai is kisugároztak. Azt olvastam, hogy a szélben repkedő aeroszolok egymással súrlódva elektrosztatikusan feltöltődnek, és ez az elektromosság a sérült gerincen és idegszálakon át a testbe jutva okozza ezt a fájdalmat. Nem lehetetlen. Időnként keresztül-kasul átjárnak ezek a fájdalmak, és valóban elektromos járathoz hasonlítanak, nyilvánvalóan a test idegszálainak hálójában futó elektromos hálózatnak köszönhető. Korábban ezek az állapotok váratlanul törtek rám, lehetetlenné téve, hogy nyilvánosság elé álljak. Mindez kellő ok volt arra, ha már így, akkor tűnjek el teljesen. Nem szeretem a félmunkát, a járatlan úton végig kell menni. De talán ez inkább makacsság, mintsem belátás. Vagy ahogy drága szomszédom jellemezte a magyar politikát: még azt is elhitetik velünk, hogy a vak ló azért megy neki a falnak, mert bátor. A szél nem csillapodik, de a fájdalomcsillapító hatni kezd.
2024. március 31. – 103,4 kg
Március utolsó napján nyári meleg van. Húsvét. Nem eszünk sonkát tojással és hagymával és retekkel és tormával. Tükörtojás tormaszószban. Este még láttam Zeffirelli Assisi Szent Ferenc-filmjének végét. A pápa elé állva most is hallom a kérdést: Miért? Mit csináltam rosszul? Miért ilyenek az emberek? Miért ölték meg a szelíd barátomat? Miért nem elég nekik az a kevés, amit a föld ad, mint az ég madarainak? Miért nem tudnak úgy élni? A válasz nem szó, hanem cselekvés. Kimentem a kertbe, és levertem egy cölöpöt a málnaindák közé, hogy a málnáknak szánt, vízvezetékből hajlított növényfuttatót stabilizáljam. Pár napja a szedernek csináltam állványt két használhatatlannak látszó, kiszáradt rönkdarabból, átfúrtam két helyen és kifeszítettem a drótot. Szép, mint egy kéthúros hangszer. Holnap erős szél lesz, talán megszólal a drót a rezonanciától. Miért? Mert ilyen a természete.
2024. április 4. – 104,4 kg
Ma szükségem volt B. tollára a tengerészzsákból. Vettem egy ötliteres kézi permetezőt, és a gazdabolt parkolójában össze akartam szerelni, hogy mire megérkezik érte kocsival a feleségem, használatkész legyen, estig lepermetezhesse kórusszal a tafrinát. Összeraktam a hevedert, amivel a vállára tudja emelni, de az egyik karabinerzárat nem tudom beleakasztani a fülbe, lévén a fülön nem volt lyuk. Akkor jutott eszembe a toll, hogy azzal kifúrom a fület. De nem ment. A nap átsütött a vékony műanyagon, de túl merev volt ahhoz, hogy átüssem. A boltban kértem és kaptam segítséget. A permetezőt átadtam a feleségemnek, és már hazafelé kerekeztem a délutáni napfényben, mikor újra eszembe jutott a toll. Nyilván nem sikerülhetett lyukat fúrni vele a fülbe, mert nem ezért volt nálam.
Vissza a tetejére