Egy csodálatos történet
Még csak nem is sejtettem, hogy aznap mi vár ránk. Bár egyesek szerint mindig vannak apró jelek, amelyekből kiolvashatjuk a történéseket. Szerintem ez nem igaz. Szerintem a jövő kifürkészhetetlen, és mindig van döntési lehetőségünk, csak rosszul döntünk. Vagy jól. Vagyis van egy bizonyos pont, ami után már nem áll módunkban változtatni az események menetén. Mert ez a pont már a történő esemény része.
Aznap reggelre behavazott, hó borított mindent, és csak esett és esett. Megreggeliztünk.
Már hónapokkal azelőtt elterveztük az utat, a szállást lefoglaltuk, előző nap megtankoltunk, és ellenőriztük a keréknyomást. A 2,4 bart nem tartottam túlzásnak.
A hó még mindig zuhogott. Várakoztunk. Hosszan néztem a fotel karfájára terített ruháimat, a pulóvert és a vastag farmernadrágot, ami azonos volt azzal, ahogyan néhanap magamra gondolok. A fogason a tollkabátomat, amit hajdanvolt madarak ezernyi tollpihéje töltött meg. Az ajtó mellett a cipőt, ami arra várt, hogy belelépjek.
Elinduljunk vagy ne? Felhívtuk a szállást, hogy ki kell-e fizetnünk az árat akkor is, ha az utolsó pillanatban kénytelenek vagyunk lemondani az utat. Időt kértek megbeszélni. Időnk az volt. Vagyis azt gondoltuk, van.
Közben enyhült a havazás, és olvadni kezdett. Az autópálya-kamerák azt mutatták, hogy járhatók az utak. Már tegnap felszórták kálium-kloriddal és sóval.
A szállásadó úgy döntött, csak 25%-ot kér az elmaradt bevételből. Menjünk vagy maradjunk? Én ilyenkor mindig úgy teszem fel a kérdést, hogy mi a nagyobb buli: menni vagy maradni?
Elindultunk. A hó tovább szállingózott, a digitális hőmérő 1 és 0 fok között ingázott. Néhol alkonyati sötétség borult ránk, de a pályán nem volt túl nagy a forgalom.
Kiállítások, csapolt sörök és bécsi szeletek vártak ránk Bécsben. Az esti utcákon kalandos világítás, a faluból nézve nagyvárosi hangulat. Udvarias kiszolgálás. Kávék illata, piac, sajtok. És türelmes tekintetek, mint a miénk.
Már irányba álltunk az autópályán, mikor a 48-as kilométernél hirtelen lelassult a forgalom, kamionok hömpölyögtek minden sávban, az autók cikáztak közöttük, az ég elsötétült, és még erősebben rákezdett a havazás.
Én már csak azt tudtam kiáltani, hogy fék. Talán több hónapja ki sem mondtam azt a szót, hogy fék, most hirtelen mégis mindennél fontosabb lett, minden szót megkerülve, boldogságot, szerelmet, pénzt, hatalmat és halált, azt kiabáltam, hogy fék. És ott volt az a pont, amin túl már nem állt módunkban dönteni, ahonnan nézve sodródtunk az eseményekkel – vagy épp az eseménytelenséggel. Innen már mindennél biztosabban láttuk a jövőt. Nem volt több egy vagy másfél másodpercnél, de az agy úgy rögzítette az előttünk álló autóhoz való közeledésünket és végül az ütközést és a csattanást, mintha később a nyomozó hatóságoknak vagy magának a jóistennek kellene lejátszania HD-minőségben. Az ütközés volt a beteljesülés, amely bizonyossá tette azt a másfél másodpercet, és lezárta a kétségek és remények útját: ezúttal nem más, mi karamboloztunk. Hogy esetleg túléltük, nem jelezte más, csak az egész testben elszabadult remegés. Most öntött el a félelem, amikor már nem volt mitől tartani.
Már a tréleren ültünk, mögöttünk az összetört kocsival, mikor az agyam egyre csak ismételni kezdte azt a másfél másodpercet és az ütközést. A történtek mélyén ott hullámzott valami túlvilági szomorúság, hogy mindez az életünk része lett, és mint valami vert sereg, kullogunk haza, nem tudtuk bevenni Bécset.
Otthon az üres garázs olyan volt, mint ha szerettünket veszítettük volna el, a társunkat, akiről nem is vettük észre, mennyire a szívünkhöz nőtt az évek alatt.
A kocsi a szerviz udvarára került, és csak másnap hoztuk el belőle a személyes holmikat. Olyanok voltak, mint a halottak után maradt tárgyak. Árvák. Amiknek csak múltjuk van, és már nem vár rájuk semmi.
Nem egyszer felszólítottam az agyamat, hogy ne vetítsen nekem ilyen tartalmakat, de nem hatotta meg. Újra és újra ismételte az utolsó másfél másodpercet, és én újra és újra valóságosan átéltem az ütközést, a félelmet és a remegést.
A kocsiban, amibe belerohantunk, egy kisgyerek ült a hátsó ülésen. Bekötve a gyerekülésbe. Az anyja kiszállt, és megnézte a BMW hátulját. Alig volt látható nyoma az ütközésnek. Az autómentős azt mondta, lóg a kipufogója. A nő nem volt ideges, sőt. Mosolygott, amikor kiszállt. Azt mondta, ha jól emlékszik, ilyenkor valami papírt kell kitölteni, legalábbis a korábbi karamboljánál azt csinálták. Volt nálunk papír, de olyan régi, hogy már nem fogott rajta az indigó. Az autómentős kisegített. Mindkét kocsi a lábán jött le a leállósávba. Víz, olaj nem folyt. A torlódás lassan haladt mellettünk, és most mi lettünk azok a szereplők, akiket megbámulnak. A havazás nem szűnt, erős szél vágta az arcunkba a csapadékot, szürke sötétség borított el mindent, a zölden világító mentőmellény ráfeszült a kabátunkra. Csak reméltem, hogy a trélert vontató autóban kiengedek, és nem kell majd beszélgetnem a sofőrrel.
Na, mi a nagyobb buli, menni vagy maradni?
A szállás árát kifizettük a vontatásért. Mint valami elkóborolt, rosszcsont birkákat, visszahoztak délután négyre oda, ahonnan délelőtt tizenegykor elindultunk. Otthon gyorsan összeütöttünk valamit, és bealkonyult, mire megebédeltünk. Kiállítások, csapolt sörök, bécsi szeletek helyett rögtönzött halotti tor. Úgy ettünk, mint akik nem érdemlik meg a meleg ételt.
A barátaink szerint szerencsések vagyunk. Ez egy pozitív történet. Egy kis tragédiával megelőztünk egy sokkal nagyobbat, de úgy, hogy átélhettük azt, amit egy kamion alá csúszott család már nem élhet át. Megkaptuk a tapasztalatot ahhoz, hogy elkerülhessünk egy ránk leselkedő nagyobb tragédiát. Amikor átadtam a kitöltött papírt és a telefonszámomat a nőnek, azt mondtam, fogalmam sincs, mit kell ilyenkor mondani, de ha lehet, bocsásson meg azért, hogy ilyen helyzetbe kerültünk. És azt válaszolta, amit nem mondanak ilyenkor, azt mondta: Köszönöm!
Én nem hiszek abban, hogy ez csodálatos történet lenne, még ha önvédelmi szempontból így jobban is látjuk a nagy egészet, és pozitív értelmet tulajdonítva egy rossz történetnek, végül fellélegezhetünk. Mert nem hiszek abban sem, hogy ez egy rossz történet. Csak egy történet. Ami nem befolyásol semmit. Legfeljebb annak az ablaknak állítja szűkebbre a kereteit, amin keresztül a világra nézek.
Belenéztem egy szalvétára nyomtatott angyal szemébe.
Vissza a tetejére