Örök élet meg egy nap
(naplórészlet)
2023. október 17. – 101,7 kgTegnapelőtt volt az első őszi nap. Bekapcsoltam a fűtést. Nehéz kibújni a nyár hangulatából. Újra cipőt húzni, kabátot. Fázni. Kesztyűben biciklizni. Jegyzetelgetek. „Már nem születnek újabb emlékeim a múltról. Amire ezután emlékezni fogok, az a jövő.” Halálhíreket szerkesztek az újságomba. Lezárt és lezárhatatlan életutak vége. Közben születésnapok, irodalmi információk, ünneplések. Úgy nézem az irodalmi élet képeit, mintha a túlvilágról nézném. Ez a vonat elment. De nem az orrom előtt. Én ugrottam ki belőle. És mégis evvel foglalkozom. Hát persze. Nem egyszerű ennyi év után kilépni valamiből, amiről azt hittem, hogy az otthonom, amiben és amiért tettem-vettem, sőt gondolkodtam. De eltűnt belőle minden otthonosság. Eltűnt belőle minden olyan lakó, akitől otthonos volt. Réz Pali, Esterházy, drága Misi bácsi már nem válaszol a levelemre. És már sokan nem tudnak. Felkértek, hogy nyissak meg egy Tandori-kiállítást Szegeden. Mert az a pár hónap, amíg a Délmagyar hétvégi irodalmi mellékletét szerkesztettem, a legnagyobb kötődése Tandorinak Szegedhez. Leveleztünk. És soha nem találkoztunk. Minden levélben küldött rajzokat. De már nem tudom, hol vannak. Nem gondoltam, hogy archiválni kellene a jövőnek a jelent, hogy múlt legyen. Nem gondoltam, hogy bármit is meg kellene őriznem abból, amit csinálok. A könyvek őrzik. De mit is? Egy-egy valóra vált mondatot, amiről csak én tudok. Talán harminc lehettem, mikor leírtam ezt a verset: ,,A Michigan pont olyan kicsiben, mint a Balaton, ahol veled a halakat falatom.” A Balaton és a Michigan-tó. Semmi közük egymáshoz. És most tessék: én Balatonon lakom, a fiam pedig Chicagóba, a Michigan-tó partjára költözött. Hogy mennyi esélye volt ennek? Nagyjából nulla. Olyan ez, mint annak az esélye, hogy az idő végtelen tágasságában pont most élek. Egy a végtelenhez, tehát nagyjából nulla. És mégis itt vagyok, ami minimum ellentmondás. Tehát valami nem stimmel. Vagy én nem élek, vagy nincs idő. Tessék választani, de most, mikor ezt írom! Mikor ilyen tágas ősz van. Süt a nap, a fák még zöldek, és pizsamában gépelek, kócosan, mint aki visszamaradt az éjszakából, egy éjszakai bárból részegen hazatérve hirtelen mindent el akart mondani, és írja és írja, amíg a felesége rá nem szól: Ideje lenne felöltöznöd! Látod, komám, pont ilyen vagy, a nappal és a pizsama között lévő piciny térben élsz, ide húzódtál vissza, mert már nem születnek újabb emlékeid…
2023. október 20. – 101,7 kg
Egymás után sorjáznak a képek a háborúról. Sokszor azt sem tudom, melyikről. Egy nő lapul a kerítés tövéhez kifestett körmökkel, kezében telefon. Az arca koszos, a haja csapzott. Utolérte a valóság, hiába jön ímél a telefonra, vagy reklám. Mi biztosít arról, hogy a következő órában nem ugyanígy rohanok majd az életemért? Meleg ősz van, tegnap még ezen az utcán jöttem haza a boltból, sajttal és édesburgonyával. Pár napja három vadászgép húzott el fölöttünk, mint a villám. A semmiből jöttek. Alig kétszáz méter magasan. Félelmet hagytak maguk után. Előtte éjjel atombomba robbanásával álmodtam. Láttam a gombafelhőt és a forró villanást. A fiam pár nap múlva nősül Chicagóban. A keresztanyjától az előbb köszönt el a feleségem, már nem látjuk egymást. Az utcán mentő szirénázik. A rádióban melódiák szólnak: Ott fogsz majd sírni, ahol senki se lát. A könnyek belepotyognak a reszelt almába. Az éjjel nekikezdtem írni: Éjszaka van. A szomszéd kutyája keservesen vonyít. Aztán kitöröltem, annyira keserves volt. Miféle emberek lehetnek azok, akik háborúkat indíthatnak el? Olyanok, akik nem állíthatnak meg háborúkat. Piros almák lógnak a kertben a fán, várom a szüleimet, hogy velük együtt szedjük le, vasárnap. Mindig beljebb és beljebb kerülünk a sűrűjébe. Másfél órája még kenyeret dagasztottam. Most újra rajtam van a mehetnék, de tudom, nincs biztonságos pontja a világnak, mert bárhol utolér a háború. Az ember önmagát pusztító, gyűlöletes pokla. Az ember ezért nem kerülhet a mennyországba, mert azt is pokollá változtatja. Sokszor le akartam ezt is írni: Ha váratlanul valami olyan történik veled, ami eddig még soha, akkor közel a halál pillanata. Most leírtam. Azt hiszem, maga a rémület is erről szól, a váratlan ijedség. A test tudja ezt. Kint meleg van. A fűtés nem kapcsol be. A szemetet elvitték a ház elől. A feleségem angolul tanul a neten. De lehet, hogy légzőgyakorlatokat csinál. És pár perc múlva bejelenti: Lett három új életem.
2023. október 30. – 101,4 kg
Hét évvel 56 után születtem. Először akkor hallottam róla, amikor megkérdeztem, mik azok a furcsa lyukak a napköziotthon oldalában. Golyónyomok, mondták. Nem tudtam elmenni az épület mellett, hogy ne a lyukakat néztem volna. Aztán néhányba közelről is belenéztem, hogy bent van-e a golyó. Mély, sötét lyukak voltak, golyót nem láttam. Az épület nagytermében volt a napközi, olajos, nyikorgó padlódeszkákkal, alatta hatalmas pincével, ahol sokan megbújhattak a lövések elől. Az épületben volt egy lakás is, egy szabó lakott benne, és a tolókocsiban ülő felesége. Amikor nadrágot próbáltam, ment a meccs a fekete-fehér tévén, csak egy kis asztali lámpa égett, egy másik szobából hangos sóhajtást hallottam. Aztán egy este, a feleségét tolva az út szélén, elütötte őket egy autó. Mindketten meghaltak. Súlyos terheket hordozott ez az épület. A házhoz tartozó kertben állt egy naspolyafa. Furcsa kis termése volt. Megkóstoltam, de nem ízlett. Néhány éve, mikor arra sétáltam, felidézve az ötven évvel ezelőtti képeket, már nem találtam ott a házat. Lebontották, a pincéjét betemették, a golyónyomokat talán csak az én emlékezetem őrzi. Azt hiszem, azokat a történelmi időket, amelyekről nincs saját emlékünk, nem érthetjük meg. Merthogy egy megemlékezésben mire emlékezünk, ha nincs róla emlékünk? Ha nem a mi bőrünkre megy?
2023. október 31. – (Elvitte a fiam a mérleget)
A konyhaablakon át néztem a Balaton fölött elnyúló alkonyi fényeket, Sztravinszkij Petruskája szólt a rádióban, és egy Tena nevű horvát lisztből dagasztottam kenyeret. Apró konyhai lámpa égett a kezem fölött, az eső újra eleredt. A Tena jó liszt, 14-es a sikértartalma, mégis pizzalisztet és olajat kíván, hogy ne ragadjon a kezemre. A Petruska melódiája bejárta a konyhát, a szomszédban óriási rönkökben hordták be a téli tüzelőt, a talicska oldalán kopogott a fa. Sokszor fölteszem, föltevődik a kérdés, hogy mégis hol élek én? Milyen tájban, utcákon, mik azok az elrozsdált lajtos tankerek az út mentén, és közöttük milyen gyomot legelnek a birkák? A villanyoszlopról miért lóg a szikrázó vezeték, és mit keres a sáros földhalom a járda közepén? Miért dobják ki az emberek terméssel együtt ősszel a paprikát és a paradicsomot, miért verik szét a frissen aszfaltozott utat? Miért kér a házunk előtt álló férfi a feleségemtől ágytakarót és élelmiszert, miért nem fogadják a köszönésem, mikor az ajtónál udvariasan
félrelépek? Hát hol élek én, és hogy kerültem ide? S mégis, hogy képes otthont adni az alkonyi fény, a sülő kenyér és a rádióból sugárzó zene? Egyre kevésbé tudok választ bármire is, csak átélem, átengedem magamon, hogy folyjon el az idő végtelenjébe, ahol friss atomjaira szedi az univerzum tisztítótüze.
2023. november 1. – (Még mindig nincs mérleg)
Az éjszaka azt álmodtam, hogy a falusi házunkban ülök a fürdőkádban, és az előző nap vásárolt, mandala hangulatú indiai lábtörlőt tartom a kezemben. A lábtörlőből kimosódó kék festék lassan megfesti a hűlő fürdővizet. Ekkor a volt főiskolai csoportvezető tanárom, az analízis kiemelkedő oktatója lép a fürdőszobába, és azt mondja, szeretne tőlem szappant vásárolni. A polcra mutatok, ahol nagy halom becsomagolt szappan hever. A tanár úr megpróbál választani, de minden szappanra többféle árcímke van ragasztva: 235, 7814, 30.500. Így valójában én sem tudom, mennyi az áruk. Ekkor egy csupasz női láb lép be a kádba a lábaim közé, ami elvonja a figyelmem a szappanokról…
2023. november 6. – 3339 kWh áramtermelés
A nap legszebb része, amikor kora este végzek a szerkesztéssel, kikapcsolom a gépet, a konyhában bekapcsolom a rádiót, Eric Satie szól, öntök a szilvapálinkából, és előveszem a serpenyőt. Odakint az est sötét tömbje, az utcalámpa csak maga alá világít. Idebent árad a fény, a levegő melege nem elválaszt, összeköt a tárgyakkal. Előveszem a fokhagymát, két csilit és az olajat. A spagettit lemérem, 25 deka kettőnknek. 7,5 dl vizet öntök a tésztafőzőbe, vaj, só, saját tésztafűszer megy bele. Elindítom a folyamatot, amelynek mindkét végpontján egyenlő félként keringünk, a tészta épp annyira főz engem, mint én a tésztát, a csili épp olyan erős nekem, mint én a csilinek. Fölaprítom a petrezselyemzöldet, és kikészítem a parmezánt. A sajt ugyanazt érzi, amit én. Koccintunk: egészség meg a béke. A sarki fény nem termel áramot.
2023. november 18. – 101,9 kg
Tegnap temetésre ment a feleségem, egész nap egyedül maradtam. Odakint erős szél fújt, a kert fölásva, az udvart sárga levelek szórták tele. Szokatlanul nagy csönd telepedett a házra, csak néha roppant a szélnyomástól az ablakkeret. Bekapcsoltam a rádiót, és megnéztem a várható időjárást. Délutánra is esőt írt, bár most sem esett. 11-kor fölkaptam az esőkabátom, kitoltam a biciklit, és elindultam a drogériába. Egy éve volt rajtam utoljára ez a kabát, elfelejtettem, hogy nagy szélben hatalmas pofonokat tud osztogatni a rézszegecsben végződő széles gallérjával. A drogériában rám köszönt a biztonsági őr. Láttam, amint fölmérte, rengeteg zseb van ezen a kabáton. Több mint tíz éve ismerem ezt a fickót, ő viszont folyamatosan elfelejt. Megvettem az argánolajos szappant, és átmentem a borboltba, ami néhány hete nyílt a drogéria oldalában. Kaptam egy gyors tárlatvezetést, aztán elmerültem a sok ismeretlen palack látványában. Kistermelők, mondta a férfi, egészen kicsik, némelyikből csak néhány száz tétel készült. Kétezer fölött ritkán vásárolok bort, a legjobb italnak is limitált az élvezeti értéke. Ittam már több százezer forint értékű italt, és nem mondhatnám, hogy arányosan növekedett bennem a gyönyörűség. Ízlés és ízlelés kérdése. Amikor az első gerincműtétem után hazatértem, annyira megváltozott az orális kémiám, hogy az addigi kedvenc boraimat ihatatlannak éreztem. Egy ideig azt gondoltam, az idegrendszeremet vágták passzra. Végül négy tételt vásároltam, plusz a feleségemnek két spanyol ipát. Hogy legalább valami jó is legyen a temetési napban. Közben odakint a szél elvitte a csomagtartóm aljára szerelt filclapot, ami a tengerészzsákomat védte a kiálló csavaroktól, amik egyszer már összezúzták a telefonom kameráját. Még a biztonsági őr is kijött, hogy mit rohangálok én le-föl az utcán, mit keresek? Elszívott egy cigit, és mint valami bohózatot, figyelte, ahogy nem találom a filclapot. Hazafelé furcsa érzés kerített hatalmába. Mintha valami nagy veszteség ért volna, mintha megsebezték volna az emlékeimet. Ó, drága filclap, hogy fogsz ezután hiányozni, hisz évek óta velem tartottál, minden utamra elkísértél, és mostantól nem leszel velem többé. Azt hiszem, teljesen begolyóztam. Otthon föltettem melegíteni a bablevest, és a bundás kenyerek alatt is megmelegítettem a tányért, a kakaós csigát kiraktam egy tányérra. Amikor kiszedtem a levest, egy kanálhegynyi darált paprikát raktam bele a habaneróból. Ez maga a tüzes pokol. 300 ezer a Scoville-skálán az értéke. Ez azt jelenti, hogy csak 300 ezres hígításban veszíti el az erejét. A hagyományos erős paprikáé 1-2 ezer. Szólt ugyan a zene, hegedű és zongora, a házat mégis csend töltötte meg. Mikor befejeztem az ebédet, csak bámultam magam előtt a nappali padlóját. Üres voltam, mint egy zsák. Nem volt parancs, hogy elmosogassak, de még csak arra sem, hogy megmozduljak, vagy máshová nézzek. Megszűntem. Csak a látvány maradt, amit már nem is én néztem, hanem maga a látvány bámult bele az üres tányéromba. Ha most kisütne a nap, és fölragyogna a padló, talán visszaváltoznék. De nem sütött ki. A magány valójában a másik hiánya, amikor a Föld elveszíti az ő Holdját, pedig csak a felhők miatt láthatatlan.
Vissza a tetejére