Örök élet meg egy nap
(naplórészlet)2024. június 12. – 103 kg
Soha nem láttam még ezt a férfit a piacunkon. Le vannak osztva a legjobb helyek, úgyhogy ő legfeljebb valami légüres térbe pakolhatott. Sárgabarackot árult. Szép nagy szeműt, érettet, amilyet a téli hónapokban a déli féltekéről sem tudnak hozni. Nem adta drágán. Édes? Kóstolja meg, és vaskos, szétdolgozott ujjaival, mint tubusból a mustárt, egy érett példányból kinyomta a magot. Édes volt, de nem az a szabadonfutós, egydimenziós, hanem a háttérben ott motoszkált egy kis savasság, ami a kétpólusú ízvilágban még inkább kiemelte a nap érlelte gyümölcs összes karakterét. Zacskót kértem. (Itt írom le a műanyag-feldolgozás tudományos globalizálásán dolgozóknak a szomszédom tapasztalatát, aki bemutatta, hogy a nyest két nap alatt fölfalta az utcán álló Toyotája műanyagból készült tűzálló motorburkolatát, s mikor szakemberhez fordult, vajon pótolja-e ezt a burkolatot, azt a választ kapta, felesleges, a nyest azt is vígan megeszi.) Szóval, zacskót kértem, s a délelőtti napfény árnyékfoltokkal tarkított langyos ládafelületén válogatni kezdtem a sárgabarackokat. Eközben a férfi rám sem hederítve tett-vett. Ám egyszer csak azt látom, hogy rángatózni kezd, levegőért kapkod, a szeméből könny csorran, ugrál, hadonász, és indiánszökdelésben elindul a szökőkút felé egy flakon vízzel. Tudtam, ösmét történetben vagyok. Itta a vizet, szívta a levegőt, a szökőkút csobogása dallamot játszott alá. Hagytam a rituáléjában fürdeni, lezártam a zacskót, és a mérlegre tettem. Visszaszökdelt, és elfojtott magyarsággal azt mondta, négyszányolcvan, de ha teszünk még rá egy szemet, akkor ötszáz, mert nincs aprója visszaadni. S akkor a kínkeserves ménkűtől kínozva hozzálátott a professzionális matrózcsomóval lezárt nejlonzacskó kibontásához, hogy beletegyen még egy szemet. Ez kitette a szeánsz következő másfél percét, s a kínlódó ember problémamegoldó elszántságáról tartott feledhetetlen előadást. Fizettem, a barack a matrózzsákomba került, de mielőtt eloldalogtam volna tudatlanul, megkérdeztem, mégis, mi a frász ütött bele, mert ha mindez megismételhető néhány percen belül, szívesen levideózom, és állítom, kereshetünk vele egy valag pénzt a YouTube-on. Az emberem még mindig fújtatott, de már a túlélés teljes tudatában. Felemelt az asztalról egy tégelyt, és mutatta a feliratot: Kegyes halál. Csili a javából!
2024. június 15. – 102,3 kg
Nézem a könyvheti képeket, a standokon sorakozó könyveket, a forgatagot, látom a megnyitóbeszédet, és rengeteg ismerőst, akik aktuális munkájuk mögé ülve várják a dedikálást. Ebben a világban éltem. Azt gondoltam, ha máshogy nem is, így lehet élni. De most már látom, mindig volt bennem némi feszengés a műanyag széken, a műanyag asztalra kirakott könyvek előtt várakozva, és eszembe jutottak azok az izgalmas, bár magányos órák, amiket a könyvben olvasható mondatokkal töltöttem. Rengeteg idő. Eszembe jutott, talán jövőre ki lehetne adni a napló első százötven oldalát. De mielőtt megformálódott volna ez irányú első cselekedetem, elvetettem. Levettem a napirendről. Nem kívántam újra ott ülni a műanyag széken, és legintimebb pillanataim fölött zavart mosollyal dedikálni az ismeretlen olvasónak, aki majd kapcsolatba lép velem, és mint egy kottából, létrehozza a saját művét. Talán az én hiányosságom, ha nem tudom úgy összefűzni a szavakat, hogy más is átélhesse ezt a számomra sziporkázó világot, amit írás közben létrehoz a nyelv. De látom, sokaknak nincs ezzel ilyen fölkavaró dilemmájuk. És ez jól van így. A magam tartózkodása csakis belőlem következhet.
2024. június 18. – 101,9 kg
A sarkon, szemben a zöldségessel, a kétnapos esőzés után beomlott az esővíz-elvezető csatorna fedele. Napokig elkerítve állt, aztán hozzáfogtak a javításhoz. Pár nappal később a rekkenő hőségben már az utolsó simításokat végezték rajta. A furgon platóján feketére sült, húsz év körüli férfi állt, és a maga negyven kilójával, fényesre izzadt testével, gyémántkeményre taposott bakancsban és hosszú munkásnadrágban lapátolta a gőzölgő aszfalttörmeléket a süllyesztett betongyűrűre. Csak egy pillanat volt, ahogy a lejtős úton elsuhantam mellette a biciklivel. Rám nézett, és követte a mozgásomat, ahogy a felgyorsult járművel frissített a menetszél. A cingár férfi a lapát végére könyökölt. Mindeközben jött egy kismama, aki hosszú fehér karjaival hintázva tolta a babakocsit, mosolya a baba felé sugárzott. Akkor ellenkező irányból feltűnt egy fiatalember, aki rolleren állva suhant utánam, nyakában erszény, pénz a kora esti sörözéshez. A plató kátránygőzében álló férfi megmarkolta a lapátot, de mikor az aszfaltrögök alá csúsztatta, metálzöld kabrióban föltűnt egy szőke bombázó, a haja hullámokban szállt a széllel, az ajtókba szerelt hangszórókból zene zümmögött. A férfi a lapát fölött görnyedve nézett hosszan az autó után. Talán egy perc is eltelt. Aztán nagyot nyelt, és folytatta a munkát.
Nem jött N.-től üzenet, pedig már három napja túl van a műtéten.
2024. június 20. – 102 kg
Megjött a hír N.-ről. Utolsó levelemben arra kértem, ha csak egy kis ereje is marad, ha mást nem is, egy nyuszifület küldjön a műtét után. Megjött.
2024. június 21. – 7040 kWh áramtermelés egy év alatt
2024. június 23. – 102,1 kg
Lenyírtam a füvet a ház előtt. Végig arra gondoltam, ez a művelet hogyan befolyásolja majd az életem további alakulását. Amikor horgászni jártam a Tiszára, és élveztem minden évszakban, még télen is a sodródó jégtáblák között, azt gondoltam, nem része az írói munkámnak, kifogás egy másfajta életre, talán erre is, amit most művelek. Aztán arra gondoltam, a kérdéssel valójában a válasz formanyomtatványát gyártjuk le előre, ahogyan a szerkesztő szólt föl telefonon a sajtóházban: Kérhetek 38 perc múlva egy 2400 karakteres tárcát a hátsó oldalra? Legyártottam. Elindítottam egy fiút az utcán, és képzeletben mentem vele a fagyizó felé. És tulajdonképpen mindenre volt válaszom, vagy előbb, vagy utóbb.
2024. június 26. – 102,2 kg
Érik a fekete berkenye, más néven arónia. Tavaly a beérett bogyókat egyik napról a másikra eltüntették a madarak. Idén befőzhető mennyiség termett rajta, és hogy most ne vigyék el, a feleségem a cédéimből akart néhányat ráakasztani. Őszintén szólva nem nagyon tudom már, hogy melyiken mi van, de madárijesztőnek nem adnám. Maradt az alufólia. Hosszúkásan csillogó-villogó csíkok. Szálltak a széllel, ragyogtak a nappal, villogtak, lebegtek, csavarodtak. És ahogy ott körülötte kertészkedtem, mondom a feleségemnek, párszor rám hozták a frászt. Nagyszerű, mondta, ha téged megijesztenek, akkor a madarakat is.
2024. július 3. – 101,7 kg
Végre lehűlt a levegő. Reggel locsoltam a kertben, közben szedret reggeliztem a bokrokról. A hideg vízsugár elé tartottam, aztán bekaptam a szedret. Gyereknek éreztem magam, aki el tud veszni a zöldben, a vízsugárban, a kelő nap fényében és árnyékában. A múlt héten kinőtt a barackfáról egy ág a ház bejáratához vezető járda fölött. Épp abban a magasságban, hogy le kelljen hajolnom. Nem nagy dolog, de néha elfeledkeztem róla, olyankor arcon csapott. Úgy döntöttem, levágom. De erről is megfeledkeztem. Tettem egy kísérletet. Nem hajoltam le. Lassan, mint aki Rilke szavain gondolkodik, az ág irányában a kapu felé toltam a biciklit. Mennyivel más volt! Nem csapott szájon. Megsimogatott.
2024. július 5. – 102,6 kg
A strandon egyszer csak négyszemközt maradtam egy ismerősömmel, aki egy perccel előtte Mándy Iván novellájának fény- és portartalmát idézte, és váratlanul megkérdezte, min dolgozom most. Mielőtt a most szót a fél életem elmesélésével értelmeztem volna, rávágtam, hogy naplót írok. Semmi mást. Csak naplót. Semmi fikció, kérdezte. Semmi. A napok. Ahogy látom. Ahogy átélem. Mindent reálisan, kérdezte, még azt is, ahogy más csajokkal csinálod. Látod, mondtam, már megint a saját életedet olvasod, és nem az enyémet. Semmi csajozás, kérdezte. Hallgattam. Nem voltam benne biztos, hogy eljött az idő, és a délutáni kánikulában a feleségemmel való, hosszú idő alatt fölépített kapcsolatomról kell beszélnem. Csak annyit mondtam: én nem tudok hazugságban élni. Akkor te egy jó ember vagy, mondta. A Magvető volt igazgatójának szavai jutottak eszembe, aki ugyanezt mondta rólam egy finn ismerősünknek. Csakhogy ezzel az a baj, hogy mindig a jó emberek mennek el.
2024. július 8. – 101 kg
Harmadik hete járunk a Hévízi-tóra. Pokoli meleg van, ott mégis jólesik a lebegés. Ma is 35 fok felett. Nálunk nincs klíma, én kértem, hogy ne legyen, ahogy gáz sincs a házban. Éjszaka a nyitott ablaknál kihűlnek a falak, tartják késő délutánig. Ilyenkor kell lemenni a Balatonra, úszni egy órát. De mire hazaérek, igaz, csak 700 méter, újra átforrósodik minden. A paprika még ebben a melegben is lassan növekszik, pedig minden este locsolom az egész kertet. Az uborka is szépen terem, megvolt az első pár paradicsom, nőnek a cukkinik, a Mariska barack leérett, ahogy a füge is, egy hétrevaló még a hűtőben. Pár napja olvastam egy hírt. Felkiáltottam: Micsoda!? Úgy éreztem, kicsúszik a lábam alól a talaj, és csak lebegek. Mint az akasztott, aki nem akar leesni. Nem akartam hinni a szememnek, hogy ez velem megtörténhet. Törtem a fejem, hogy mit csináljak. Mi legyen? Mert ez így nem maradhat. Mint amikor matematikai problémával küzdöttem, benéztem az egyik megoldás felé, nem működött, kerestem a másodikat, és így tovább. Minden utca zsákutca. Úgy mértek rám veszteséget, hogy egy szavam sem lehetett. Pedig próbált lenni. Teltek a napok, már reggel összeugrott a gyomrom, nem tudtam szabadulni az igazságtalanságtól. Távlatokat kerestem: szabadulni akartam a múltam ezen részétől. Nem érdekel, mondtam. De érdekelt, mert zsigerileg égette az igazságérzetemet. De azt sem akarom, hogy mindezzel egy lapra kerüljön a nevem. Nem akarok hírt és bohócot csinálni magamból. Az igazságáért küzdő hőst. És már láttam a megoldást: az etikai vívódást föloldja egyfajta esztétikai szempont. Mint ahogy a zöldségesnél is kérdezték: mit gondolok a mai magyar politikai állapotokról. Azt mondtam, hogy az, hogy egy politikus lop, és hatalomra törekszik, nem újdonság, az előadás a lényeg, az esztétika, hogy hogyan csinálja. És nekem nem tetszik az előadás. Már ha tetszhet ilyen előadás. Szóval, ez történt. Napokon át kínozott. Most már jobban vagyok. Bár most, hogy ezt leírtam, kicsi görcs azért körbefutott a hasfalamon. Talán nem kell többé beszélnem róla, hogy egy korábbi munkámmal tíz számjegyű összeget nyertek. De nem fogom bizonyítani, ez axióma. A hitelességem axiómája.
2024. július 17. – 102 kg
Méteres hullámok voltak a Balatonban. Ugráltam át rajtuk, mint gyerekkoromban. A fürdés gyerekké tud tenni. Kivéve, ha fekete napszemüvegben mozdulatlanul áll az ember a lépcső mellett. A nagy szél után mindig szűnik a kánikula, kiviszi a párát. Úszni nem lehet. A múltkor belerúgtam a víz alatt valami furcsába. Először azt mondtam, hogy kötött női pulóver. Később homokkal megtöltött nejlonzacskóra gondoltam. Itt megállítottam a fantáziámat. Úszás közben sokszor beugrik a Cápa című film. Spielberg, a modern idióta. Csak focit nézek tévén. Az kemény, de nem rémes. Valóság. Néztem az Eb-döntőt. Sört ittam hozzá. Két éve nem ittam sört. Jólesett. A hab meg minden. Nagy küzdelem volt. A végén kikapcsoltam a tévét, és megittam még egy sört. A telefonomon kikerestem a Duinói elégiákat, és olvasni kezdtem. Nem gondoltam, hogy ez a vers fogja legfinomabb szavakkal megszólítani a létezés értelmét. A létezésem. Fiatalon Duinói elénium címmel írtam egy verset. Akkor még fogalmam sem volt, mit jelentenek ezek a szavak. Még nem álltam ott mögöttük. Most ott állok, és szótlanul Rilkére gondolok. „Hogyha kiáltanék, ki hallana engem / az angyalok rendjéből? és ha netán a szivére / vonna hirtelen egyik: én belepusztulnék / az erősebb lét közelébe. Mert hisz a Szép nem más, / mint az iszonyu kezdete, mit még elviselünk, / s mennyire bámuljuk, mert megveti szenvtelenül, hogy / összetiporjon. Iszonyu minden angyal.” Jó éjszakát!
2024. július 22. – 101,2 kg
Ma végre esővel enyhült a hőség. Ki lehet nyitni az ablakot, és levegőt venni. De nem. A dombon valami fesztivál van, és csak a dübörgés hallatszik ide, rázza a falat. Évek óta ez van. Egyszer próbáltam elmagyarázni, hogy ez így nem frankó, de azt mondták, költözzek el. Ránéztem a kanadai hasítófejszémre, és ittam egy pohár vizet. Esőben tekertem át a piacra. Bőrig áztam, aztán a visszaúton megszáradtam. A zöldséges csomag mellett egy növény állt ki a csomagtartómból. Erdélyi tárkony. Átéltem, ahogy egy növény utazik. Nézi a borús Balatont, a nyaralókat, a tábort. A francia tárkonyom megadta magát. Az orosz tárkony, amit mindenütt kapni, íztelen. Csak a nevében tárkony. Ez az erdélyi köztes megoldás. Két nappal ezelőtt felfoghatatlan szédülés lett úrrá rajtam. Fognom kellett a falakat. Kifordult alólam a föld. Aznap vettük meg tizenhét év után az első légkondit, mobil, már nem lehetett bírni tovább. Egy díszes cseresznyefa tálalóasztalon pihen, a nem használt kéménybe kötöttük be. Most uralja a nappalit és a konyhát. Úgy áll ott, mint egy ránk kényszerített mechanikus űrlakó, aki tud hideget lélegezni, csak lélegezni és páramentesítve lélegezni. Holland és zajos. Majd azon a pár napon, amikor használni kell, zajra cserélem a kánikulát. Optimális üzlet. Most olyan végtelen ez a nyár. Korán kezdődött a meleg, ami új tapasztalat. Olyan távol kerültem a múlttól. Már nincs az emlékezetnek karnyújtása. Hiába idézem fel, mások a fények, más fák állnak az utakon. Valami áttetsző zsilip ereszkedett közénk. Nem távolság ez, a fókusz hiánya. Soha nem szédültem egy napon keresztül. Mintha valami ismeretlen szereplőt küldtek volna a színpadra, és a kezébe adták a dzsojsztikot. A történet innen nem az események szokásos gravitációja alapján halad tovább.
Vissza a tetejére