Böszörményi Gyula

2017/4 - A halottlátó2017/2 - Láttam egyszer...2015/3 - Kék dereng2014/4 - Sírjuk felett száz virág2013/4 - Valaki2013/2 - Pöttyös2011/3 - Ima2007/4 - Mikulásváró2007/4 - Homályzóna

Kék dereng

 

 

 

Tenyérrel csap a villanykapcsolóra. Az armatúrák neoncsövei zizzenve alszanak ki.

– Pisszenést se halljak! – mondja, aztán elmegy. Gumitalpú vászoncipője halkan surrog a hosszú folyosón. Leselkedem a takaró alól. Az ajtó fölött őrlámpa ég. Üvegburáját kékre mázolták, így a kórteremben is minden kék. Hidegkék. Jégkék.

Tizenkét vaságyban, tizenkét takaró alatt fekszünk. Mind a tizenketten hullakékek vagyunk. Két-két vaságy szorosan egymás mellé tolva.

És megint világos. Csak egy pillanatra. Na jó, kettőre, talán háromra. Ki tudja, meddig tart egy pillanat.

Szóval világos. Mintha odakintről, a rácsos ablakokon túlról bevakítanának. Vagyis… Nem. Bevakuznának! Igen, így helyes. Lehet, hogy tényleg fényképez valaki? Belopakodott az intézet udvarába, el a portásfülke és a lányosztály mellett, hogy aztán az ablakunk alá érve süsse el a masináját?

Most jön a hang. Mélyről morgó dörgés, beleremeg az üveg. Hát persze, hisz odakinn vihar van. Még hogy vakuznak! Mekkora hülye vagyok!

Igen, hülye vagyok.

De azért mégsem annyira, mint Borka a tőlem harmadik ágyon. Ő hülye is, meg ocsmány. A képe torz, tele gennyes pattanással, a fogai pedig úgy lógnak ki a szájából, mint a rémületükben nyerítő lovaké. Ja, és folyton csurog a nyála. Pelenkát kötnek a nyakába, hogy azt áztassa, de alul is pelenkát hord, mert becsinál, pedig már tizenhat éves. Borkának az apja is ocsmány. Majdnem olyan ronda, mint a fia, csak nincsenek pattanásai, és nem hord pelenkát. Építészmérnök. Tudom, mert hallottam, mikor a nővérkék róla beszéltek.

– Milyen nő lehet már az, aki egy ilyen alá befekszik?

– Részeg, anyukám, merev részeg!

– Vagy vak!

A vakot Manci néni mondta. Ez jó vicc lehetett, mert a nővérkék visítva nevettek. Zsuzskának még a könnye is kicsordult.

A mérnök Borka legalább meglátogatja a pelenkás Borkát, akármilyen ocsmány is. Igen, ő minden hónapban eljön. Az anyja viszont sosem. Mármint a pelenkás Borka anyja, az nem. A mérnök Borka emiatt vált el a nőtől. Legalábbis Manci néni szerint. Vagy inkább a nő vált el tőle?

– Biztos megműtötték neki a szemét! – mondta Manci néni, mire a nővérkék újra nevetnek. A Manci néni nagyon vicces. A nővérszobában mindig az.

Megint villámlik. Számolok. Ezt anyától tanultam. Jön a villámlás. Akkor kezdek számolni. Amikor aztán a dörgés is megjön, abbahagyom. Öt! Szóval a vihar most ötre van az intézettől. Öt valamire. Az öt, az közel van, azt hiszem.

Hozzám is jönnek minden látogatáskor. Anya jön, vonattal, nagyon messziről, mert messze lakunk. Vagyis ő lakik messze, mert én már itt. Anya mindig hoz grillcsirkét zsírpapírban, és aztán sír. Ez a látogatás. Csirke és bőgés. Nem szeretem, amikor itt van. Olyankor gyengének érzem magam, és félek. Nem tőle félek, hanem a gyengeségtől. Mikor elfogyott a csirke, és jól kisírta magát, elmegy. Ahogy kilép a kapun, én máris alig várom, hogy újra jöjjön. Pedig ha itt van, azt nem szeretem.

Vakuznak. Azt képzelem, hogy a villámlást mégis egy fényképész csinálja. Befotóz az ablakon, mert kíváncsi ránk. Érdekli a tizenkét vaságy az őrlámpa kék fényében, meg a tizenkét takaró alatt fekvő tizenkét mi.

Újra jön az égzengés. Gurguláz, hörög, mint egy öklendező óriás. Amikor vége, meghallom Manci néni gumitalpú surranását. Járőrözik a folyosón. Biztos valami zajt hallott. Az osztályon öt kórterem van, mindben tizenketten alszanak, szóval folyton akad valami zaj. Most is… Pont, mikor a Manci néni elhalad az ajtónk előtt, Lacika a túlsó oldalon átfordul a másik oldalára, és álmában motyog: „Kurvanyádat!” Biztos a Tamáskával veszekszik, ahogy ébren szokott.

Manci néni megáll az ajtóban. Felülről dereng rá az őrlámpa kék fénye. Most olyan, mint egy kerekded, alacsony, tupírozott hajú, szárnyatlan angyal. Az arcát szerencsére nem látom. Oda már nem jut a fényből. Vár. Aki ébren van, a lélegzetét is visszatartja. Borka horkol, de az nem érdekes. Azt szabad. Megfeszítem minden izmomat. Csak menne már el!

Elmegy. Tovább halad, egészen az egyesig, majd benéz a vécébe. Hallom, ahogy cipője orrával arrébb löki a fal tövében sorakozó bádogbilik egyikét. Fém csendül fémhez. Aztán már visszafelé jön. A hármas előtt megint lelassít. Mi alszunk a hármasban, ez a kórterem a miénk. Csak Lacika ne „kurvanyázzon” megint, és akkor minden jó lesz.

Villámlik. A dörgés kettőre követi a fényt. Imruska halkan vinnyog. „Kuss legyen! Hallod, te idióta, kussolj!” – gondolom, de nem mondom. Imrus kisebb nálam, még csak tizenkét éves, és gyáva. Mindentől fél. Ha elé dobod az uzsonna-vajaskenyeret az asztalra, attól is megijed. Ritkán sír, de szinte folyton vinnyog meg nyüszít, mint egy sarokba szorított patkány.

Manci néni az Imrus ágya felé fordítja a fejét. Vár. Nem történik semmi. Manci néni elégedett. Sarkon fordul, és eltűnik. A nővérszobába megy, éjszaka ott van neki a helye.

Most már szinte egyfolytában villámlik. A dörgések, csattanások egybemosódnak. Ez tényleg nagy vihar. Nyög a szél, vízcseppeket ver az ablaknak. Imrus megint nyüszög és forog. Óvatosan felnézek. Félig lerúgta magáról a takarót. Tizenketten vagyunk. Érzem, hogy a kórteremben szinte mindenki ébren van. Talán csak Borka horkol, meg a Turhás szuszog egyenletesen. A Turhásnak nem tudom az igazi nevét. Csak nemrég hozták be. Folyton menne, ezért napközben a nővérkék pelenkával a székéhez kötözik. Jó erősen. A Turhás teljesen idióta. Ül a székén, előre-hátra billeg, és az orrát túrja. Vagyis csak túrná, de a nővérkék a kezét is lekötözik, mert felfordul tőle a gyomruk. Jól teszik. A Turhástól nekem is felfordul.

Akkorát csattan az ég, hogy még én is összerándulok, pedig kicsit sem félek. Imrus viszont vinnyog. A mellette lévő ágyon Búzás is rákezdi. Ő kerek fejű, nagy szemű fiú. Sosincs vele semmi baj. Szépen mosolyog, csendesen beszél, nem verekszik. A szülei minden látogatáskor jönnek, és nyáron meg karácsonykor haza is viszik. A Búzás még csak nem is gusztustalan, egyszerűen csak hülye.

Most viszont sír. Halkan, de csukladozva.

– Fogd be! – sziszeg rá Lacika, akit felriasztott a csattanás. – Ne vinnyogj, mer’ odamegyek!

Búzás elcsendesedik. Imrus is. Tutul a szél. Anya mondta így mindig. Még régen, mielőtt betett az intézetbe, akkor mondta, hogy a szél tutul.

Próbálom azt gondolni, hogy fényképeznek, de már nem sikerül. Villámlás, csattanás, dörgés. Imrus éles hangon felsikít. Búzás megint sír. Nincs, aki rájuk szóljon, mert Lacika máris visszaaludt. Kilesek a takaró alól. Látom, hogy Búzás a két karjával hadonász, mintha el akarná kergetni a vihart. Rá kéne kiabálnom, hátha elhallgat, de félek, hogy pont az én hangom lesz az, amelyik eljut a nővérszobáig.

Dörgés, vakuzás, odakinn minden recseg és ropog. Búzás kaszáló keze beleakad Imrus vállába, mire mindketten elhallgatnak. Akkor most csend lesz végre?

Újabb égboltcsattanás. Egymás után három. Valahol messze sziréna vijjog. Imrus felnyüszít, majd áthengeredik Búzás ágyára. Bizonytalanul egymásba kapaszkodnak. Mikor jön a villanás, Imrus magára rántja a takarót. Mindketten eltűnnek alatta. Búzás sírása szaggatott csukladozás, Imrus nyöszörgése a kíséret hozzá.

Nem tudom, mikor állt meg az ajtóban. Azt sem, hogy meddig volt ott.

– Gyere, Jancsika, gyere már gyorsan! – hallom a hangját a folyosóról. – Mozgás, dolog van!

Jancsika a nagyfiúk szobájában, az ötösben lakik. Hatalmas, lassú, tar fejű buldózer. Anya mondta rá így látogatáskor, mikor meglátta őt az udvaron sepregetni: „Nahát, ki ez a buldózer?”

Anya néha hülyeségeket beszél. Látogatásra jön, észrevesz ezt-azt, de igazából nem tudja, mi van. Én meg nem mondom el neki, mert akkor még többet sírna. Jancsika nem buldózer. Van már vagy harmincéves, ezért lakik az ötösben. Ő a legidősebb idebenn. Valahogy itt ragadt, de bármelyik nap jöhet a papírja, és akkor elviszik egy szociális otthonba. Viszont nem buldózer. Láttam a tévében, hogy a buldózereket egy kulccsal bármikor le lehet állítani.

Jancsika csoszog a folyosón. Csoszog és morog. Dühös, mert Manci néni felébresztette.

– Ne pofázz, gyere! Majd aztán alhatsz.

A takaró alól leskelődök. Az armatúrákban kerregve, kattogva kelnek életre a neoncsövek.

– Nézzed! – Manci néni a Búzás ágya felé mutat. A takaró alatt ketten bújnak össze. – Ottan vannak, ni!

Jancsika felmordul, és az ágyhoz csoszog. Lerántja a takarót. Búzás és Imrus összekapaszkodva fekszenek. Búzás csukladozva felzokog, pedig az előbb már egészen elcsendesedett. Imrus nyüszítve kapaszkodik belé.

Jancsika lassan emeli a karját. Jobb, bal, jobb, jobb, bal. Tompán pufog az ökle. Jancsika mindig nagyon alapos. Hallom, ahogy Imrus oldala döng, meg azt is, ahogy Búzás feje csattan a vaságy keretén. Sikítanak. Az egyik biztosan. A másik hörög. A bordái közé kaphatott egyet. Imrus hadonászva próbálja félreütni a felé zuhanó öklöt, de Jancsika fürgén, ügyesen vált ritmust, és megint betalál.

Végül már egészen csendesek. Búzás szaggatottan sír, és valahogy ellöki magától Imrust, aki visszahengeredik a saját ágyára. Még néhány puffanás, aztán…

– Elég lesz, Jancsika! – szól Manci néni, és két keze a vaságyak végére kulcsolódik. – Mocskos kis buzeránsok – mondja, és leköpi az egyiket. Talán Imrust. Nem tudom.

Jancsika lehajol, felemeli a földre hullott takarót, és rádobja Búzásra. Aztán kifelé indulnak. Jancsika csoszog. Manci néni tenyérrel csap a villanykapcsolóra.

A kék őrfény ismét ránk dereng.

Vissza a tetejére