Mintha rózsát álmodtál volna szívedre –
úgy szúr minden ébredéskor.
Mintha fájdalommal akarna megjelölni
valami fenyegető, belső diktatúra,
mintha ufonauták kísérleteztek volna
veled az éjjel, mintha azonnal
életveszélyben lennél és rohamkocsit
kellene hívni, pedig csak
összegubancolódott idegeidbe akadsz
bele folyton, csak emlék és jövőkép
közti energiakülönbség sül ki ily módon,
csak a benned elveszett önmagad
segélyhívása ez, ahogy a lét alkalmi
csodáit képtelen vagy fölfogni már,
ahogy reggelente a fény alakot ad
a térnek, s az elemek folytatják
mindennapi zarándoklatukat
titokzatos járataidon, hogy a test
szent szertartásain anyagból
álommá, érzéssé, gondolattá lényegüljenek,
ahogy az örök körforgásban
közös ölelésben rész és egész,
s ha most egy pontba omlana a végtelen,
új kezdetté hasadna a semmi,
ahogy sejtjeidben lapul valaki,
akiben a mindenség sem fér el.