kopnak már bennem az utcanevek
a távolság mint üveggolyó
ahogy képzeletben megpörgetem
a gyermekkor vízjel-emlékei
láthatatlanul felfénylenek

itt nőttem fel váratlanul
még most sem értem hogy van az
itt lettem hallgatag gyerekből
örök boldogtalan kamasz

iskolák család hűs Tisza-part
– fel nem foghattam mit akart
az ötezernégyszáznegyvenhármas
efbedelászló úttörőcsapat

egy másik világban éltem
s azt hittem lázadó vagyok
mert birodalmi cirkálóként
fenyegettek a panelok

s míg álmomban iker-nap kelt föl
bokor-lelkem végtelen
folytatásaként áradt
szerteszét az Alföld

én tényleg szeret(t)em Szolnokot
s szépséghibáknak csúnya foltjait
a városon melyben én már rég nem
de az még rág bennem egy kicsit

ahogy az első fénysugár
retinámba itt beleégett
összekötött idővel-térrel
valami titokzatos képlet

ahogy az első fénysugár
retinámba itt beleégett
észrevétlenül érezni
a kezdetben kelő véget –

ritkán jövök már Mama sem él
s ahogy változik egy-egy utcakép
egyre ritkábban fújja felém
sosemvolt szőke szerelmek
illatát az ismeretlen szél