(és annak lehetetlensége)
 

Az emlékezés, mostanában egyre inkább erre a következtetésre jutok tűnődéseimben, leginkább a felejtés minőségének a kérdése. Ki mint felejt, úgy emlékezik, mondhatnám, ha adomázó kedvemben lennék, vagy nagyon meg akarnám mondani a tutit. Azon tűnődöm tehát, hogy felejtéseink nem esnek egybe az emlékek fontosságával. Mintha a felejtésnek nem lenne minőségérzéke, nem válogatna a dolgokkal való elbánás során, csak vakon belenyúl az emlékeink halmazába, és azt emeli ki onnan, ami épp a kezébe kerül. Ilyetén módon a sorshoz lehet leginkább hasonlítani, az emlékezés tehát a sors kiszolgáltatottja, s mint ilyen, helyzete reménytelen és kontinuus volta esélytelen.

Ezért van az, hogy régi történések egyeztetése két vagy több ember között leggyakrabban véleménykülönbséget eredményez, holott valamennyien ugyanarra emlékeznek, csak más felejtésfaktorral tudják felidézni a megtörtént eseményeket. A hiátus mindig ferdít, mint a kioperált mozgásszerv ferdíti a mozgást és testtartást, ez a ferdítettség ugyanakkor az egyén jellemének felismerésében, megítélésében fontos szerepet játszik, s magának az emlékezőnek a jellemében is lényeges elérési, illetve elveszítési pontokat eredményez. Felejtek, tehát voltam. Emlékezem, tehát vagyok. Már vagy még. Még vagy már. Valahol mindegy. Hiszen valójában nem ellentétei ezek egymásnak, sokkal inkább kapcsolódnak egymáshoz, akár a gerendák a csapolásokkal. Hiány illeszkedik a fölösleggel, a hiátus két partjának összekötő anyaga a képzelet, az öntudatlan hozzátoldás, kiegészítés.  Az emlékezethiány kiegészítő matériája végső soron a fantázia, amely a megtörténtség látszatát vindikálja magának a megtörténttel szemben.

Ezt a hosszú nekifutást amiatt tartottam fontosnak megtenni, mert Jenei főszerkesztő ennek a szövegnek a megírására azzal kért föl, hogy emlékezzem vissza az első A for kalára-időszakra, Körmendi Lajos főszerkesztő elődre, a rovatcím kitalálására – létrejöttére –, ezzel nyilván burkoltan azt az igényét is kifejezte, hogy adjak a korról és a körülményekről is valamennyire eligazító és használható képet. Ezen a ponton vagyok meglőve, ezen a ponton hagy cserben az emlékezet, és foglalja el a beszámolóhoz szükséges fragmentumok eltüntetésével helyét a felejtés.

Nem tudom, hol és hogyan indult el a – valójában A kor falára címmel összeszedett –tárcasorozat. Vagy találkoztunk Körmendivel a Hungáriában, vagy telefonáltunk – a levelezés akkoriban is bonyolult és időigényes forma volt. Mivel A kor falára rovatcím fellengzősnek tűnhetett mindkettőnk számára, kiötlöttünk egy alternatív másikat is, ez volt a A for kalára. Ez utóbbi azonban, nem bírva feltétlenül mindenki értelmével, s nem kívánva kiváltani a funkcióban lévő értetlenek sanda gyanakvását, nem kerülhetett a Jászkunság címlapjára, mely lap akkoriban került Körmendi kezére, így a B1-en A kor falára cím jelent meg, a B4 végére pedig, ahol az írások folytatódtak, odabiggyesztettük A for kalára márkanevet. (A kor falára cím egyébként manapság ismét belekeveredett a közélet szórakoztató zónájába, a Csík zenekar épp mostanság jelentette meg ilyen címmel a biztos sikerre számító albumát…)

Tematikában nem egyeztünk meg. Írsz, amiről kedved tartja, barátom, mondta Körmendi, olyan keménységgel, amilyen keménységet a szöveg megkíván, majd én tartom érte a hátamat, ha meg nem tudom, akkor legfeljebb kirúgnak. (Nem emlékszem, végül kirúgták-e, a lap múlt-e ki magától, vagy a betegsége/halála vetett véget szerkesztői tevékenységének, illetve az általa szerkesztett, határozott irányokat és szellemiséget felmutató Jászkunságnak.) Én pedig kiírtam, ami a szívemen, az a monitoromon volt (mert nekem már akkor volt laptopom, valahogy, hogy, hogy nem… ), lázongtam és dühöngtem, határozottan emlékszem, egyszer Elek Istvánt védtem a demokrata fórumosokkal szemben onnani kirúgásakor (és Kulint és Lezsákot gyanúsítottam meg a „mozgós eszmék” és a „JAK-os szenvedéstörténet” elárulásával), borzongtam apám halálán, foglalkoztatott a szerb háború, írtam a saját írói pozícióim önmagam általi ellehetetlenítéséről, de még a gyenge, de már vonásaiban agresszív demokrácia később szárba szökkenő vadhajtásairól, mérgező növényeiről is (melyek most itt fojtogatnak bennünket). Bevallom, inkább csak a szellemisége maradt meg bennem ezeknek az írásoknak, s a publicisztika lélektanából következőn, idők-változások okán, eltemetődtek a visszaidézhető történetek, az írásokat kiváltó apropók, a kor kor-szerűtlennek feltűnő mozzanataira mért csapások.

Körmendiről… Körmendi általában barna nadrágban és fehér ingben járt, olykor mutatkozott. Olyan szép sötétbarna nadrágot talán csak feleségem keresztapján, Szentpétery Péter bácsin láttam addig – és azóta –, leírhatatlanul szép barna nadrág volt, már-már fekete. Vasalt és patyolattiszta, ahogy az ing is. Ilyesmikre emlékszem. Meg hogy a Barbaricum Körmendi-kötet sötét tónusú borítója fölött sokáig tűnődtem, ahogy magán a címen, valójában Körmendin. A témákat természetesen rám bízta, kerültük az évfordulós vagy az ilyen-olyan aktualitásokhoz kapcsolódó hozzá- vagy beszólásokat. S most jön megint az emlékezés lyukacsos anyaga. Legegyszerűbb az lesz, ha idézek egy korabeli interjúmból, melyet a Jászkunságnak adtam ebben az időszakban, A for kalára lázas időszakában. Lázasan, nyughatatlanul. Kommentár nélkül…

Ezt a lapot Körmendi Lajos szerkeszti. Vele nem is tudom, hány éve... nem is jó ez a megközelítés. Körmendi nekem valahol... és ez sem jó így. Vannak emberek, akik csak úgy jönnek valahonnan, megérkeznek, rájuk nézel, és azt mondod, hiszen ezt az embert én már vártam. A többi nem fontos. A többi csak rizsa. Pótszer. Ez nem esztétikai kérdés, nem is morális kérdés. Ez légzéstechnika. Ha Körmendi szerkeszt egy lapot, akkor ott szeretem felszívni magamat. Tiszta a lég. Mitől? Mit tudom én. Talán tőle. A többiek – tisztelet a kivételnek – nyomják a „helyzetet”. Hozzák a „formát”. Itt vagy ott. Eltévednek. Azt gondolják, ha közlik X-et, akkor ők is egyfajta X-ek lesznek előbb-utóbb. Hiba. Én szerkesztettem, láttam, tudom. Mulatságos, egyben tragikus az a szerkesztői habitus, amely irodalmi rangot tulajdonít annak a kevésnek, ami a kéziratok egymás mellé rakása. Engem már annyi, de annyi semmihez sem értő, de szerkesztői székhez jutott seggfej oktatott ki! Meghallgattam őket. Úgy vélem, nem az én helyzetem a tragikus. Persze ehhez hozzátartozik az is, hogy úgy gondolom, vagyok olyan helyzetben, hogy nem kell a legrangosabb(nak kikiáltott) fórumok kegyeit keresnem, illetve igényeiknek megfelelnem, talán vagyok valaki, aki választhat. Na, mit választhatok? Ma már szinte mindenhol hozzák az ember szövegét, legyen bármilyen kemény is. Választom, hogy rendszeresen írok egy embernek például szövegeket, ő elolvassa azokat, hozza – nem hozza azokat. Ez teljes mértékben az ő dolga. Én minden szövegemet levélnek tekintem, amelyben valakitől akarok valamit. Azt sem tudom, persze, kitől akarok, és azt sem, persze, hogy mit akarok. Ilyen egyszerű ez. Körmendit egyébként egy éve nem láttam fizikai kiterjedésében. De ez nem jelent semmit. […] Nem érdekel a publicisztika. Ha valóban kíváncsi rá, egyáltalán nem érdekel. Ostoba dolog, de így van. Engem egyedül az irodalom érdekel, a szavak érdekelnek, és nem a gondolatok. Hogy mégis publicisztikát írok, ez egyfajta belelégzésem a létezésembe. Soha senki nem mondta meg nekem, meddig mehetek el, mit kell és hogyan kell írnom, Körmendi sem mondta, csak azt üzente, írjak, mert neki kell, amit írok. Tudta vajon, mit fogok írni? Tudja vajon, amikor várja a szövegemet, hogy mit írok? Honnan a bátorsága a permanens bizalomhoz? Azt gondolom, csak egy nagyon vékony szál választja el a publicisztikát az irodalomtól. Ennek a vékony szálnak a létezése azonban nagyon fontos, mondhatnám megkerülhetetlen mozzanat. Egy író akkor is politizál, ha hallgat, akkor is, ha jártatja a száját. Végső soron mindegy. Én nagy általánosságban hallgatok, igen ritkán mozdulok meg közügyekben. Nem vagyok közéleti alkat, íróként nem. Forrófejű vagyok, emiatt indulatos, és az indulatos emberek legtöbbször igazságtalanok. Nem alapvetően igazságtalanok. Inkább – úgy rétegesen. Az indulat rárakta túlhevítésben jelentkezhetnek aránytorzulások. Túl sok a lelkiismeret-furdalásom emiatt, talán nem kellene, hogy ennyi legyen. Mondhatnám, túlteng bennem a lelkiismeret-furdalás. Rossz, nagyon rossz. Publicisztikát egyébként nehezen írok. Bizalmatlan vagyok magammal szemben, nem érzem magamat elég tájékozottnak abban, amihez hozzá akarok valamit tenni. Persze, bízom a jó írói intencióimban, de ezek nem lendítenek mindig túl a dilemmáimon. Félek, hogy egyszer olyan érzés fog el, hogy blöffölök. Hiszen az énfajta publicisztikának nagyon fontos eleme az írói beleérzés, az a pillanat, amikor a mozaik hiányzó kockáit ráérzésekből pótolom. Ez persze csak elenyésző hányadát teszi ki a szövegnek, de van, létezik. Mármost, hol van az a pillanat, amikor – lehetek fáradt, kedvetlen, kiábrándult – csak úgy odalököm a hiányzó kockákat a szöveghez? Lélektelenül, hiteltelenül, ócskán. Ki veszi észre rajtam kívül? A baj persze az lesz, hogy én észreveszem. S akkor abba kell hagynom. Egyszer…