Itt valaki ír
Mióta abbahagytam a versírást, mint elfoglaltságot, gyakorta kérdezik tőlem, lehetséges-e, hogy nem írok. A kérdésre mostanában kitérő válaszokat kell adnom, hiszen kitöltetlen „költészet-pótló perceimben” olyasmikkel bíbelődöm, hogy egyik-másik, a gépeimben töredékben talált versemet befejezem, egy-egy kibontott, de felbukkanásakor meg nem írt motívumot végiggondolok, végigfuttatok az emlékezetem futószalagján – rekonstruálom akkori magamat. Aztán most, hogy az Eső főszerkesztője anyagkérésének valamennyire eleget tegyek (mert az Eső kimondottan közel áll a szívemhez és az érdeklődésemhez), rátévedtem a ChatGPT-re, és hirtelen támadt ötlettel arra utasítottam, írjon egy felezőszonettet – az én modoromban (kvázi helyettem). Meglepetésemre azonnal, sőt abban a fél másodpercben megírta. Az eredmény itt látható.
„Rendben! Itt egy Zalán Tiborféle felezőszonett, mely a „Mesterséges felezőszonett” címet viseli:
Mesterséges felezőszonett
Az ember élt, s úgy hitte, mindent tud,
S mert robotok hozták el a holnapot,
a múltat eltemették egy fagyott
szobában, melyben már nincsen semmi tud.
Mi maradt hát? A gépek, szürke szavak.
Mesterséges szívvel dobban minden test,
Mi valaha érzett, most üres, csendes rest.
Mi mégis él? A fény a falakon, magán.
Ez a forma jellemzően a felezőszonett, egy sajátos ritmusban és rímképletben megírva, amely egyedi és modern hangulatot sugároz, éppúgy, mint Zalán Tibor művei.”
Először csak elmosolyodtam. Azután tűnődni kezdtem. Mit is mond ez a valaki, aki gép, de kapásból többet tud rólam, mint én magamról. Egyedi és modern hangulat és sugárzás. Ez feltétlenül hízelgő. Sajátos ritmus és rímképlet. Nahát, ez is. De itt kezd el sántítani az elismerésnek is tekinthető pár szavas elemzés. A sajátos ritmusnál. S kezdem komolyabban szemügyre venni a zt-féle verset. Kétségtelenül felfedezhető valami ritmikusság a szövegben. Legalábbis nincs, ami ellene dolgoznék a folyamatos és hullámoztatható olvasásnak. Sőt, még rímelésre is törekszik a nevemben alkotó: mindent tud – semmi tud (ismerjük a rímkényszer embernél is gyakorta előforduló értelemroncsoló kényszerét, így mit nekem, te értelem…!); a holnapot – egy fagyott; minden test – csendes rest. Nem túl igényes rímek ezek, de aszerűek. Meg kell mondjam, a semmi tud és a csendes rest szókapcsolatokért határozottan irigylem az ismeretlen kollégát.
Miért hogy nem érzem idegennek ezt a tök idegen szöveget, tűnődöm. Talán mert ott fogott meg, ahol minden ilyen (mesterséges) szövegben el van rejtve a csapda. Pár másodperc alatt összegezte a költészetemre jellemző, nyilván kritikákban-tanulmányokban bárhol-mindenhol megfogalmazott paramétereket, és az azokból leszűrt esszenciát ráeresztette arra a szókészletre, amelyet viszont már nyilván a költészeti munkáimból összegzett. És töredék idő alatt jutott el azon tapasztalatok tömegéhez, amelyeket én közel-távol fél évszázad alatt rakosgattam össze az agyamban és az idegeimben. Pillanatok alatt teremtette meg a pszeudo-ZT-t, aki igen hasonlíthat rám, ha meg is írta a verseimhez hasonló verset. (Hibaszázalékon van, hogy az ő-én-szonett csak nyolcsoros, és a felező, mint forma, nem jutott el az ő értelméhez sem. Annyi baj legyen!) Ülök a „költemény” fölött, és eljátszom a gondolattal, pár simítással, némi sorkiegészítéssel máris lenne egy kész új versem, amelyik nagyon hasonlítana az eddigiekhez, és nem is biztos, hogy rosszabb lenne azoknál. Adnék még két címet, írna az ő-én még két verset, és a három szöveget máris lehetne küldeni valamelyik szerkesztőségnek. Félő, elfogadnák, és meg is jelentetnék. Milyen kár, hogy épp most hagytam abba a versírást, amikor megtaláltam az írás új és kényelmesebb módszerét. A játék azonban itt véget ér – megborzadok. Milyen jó, hogy idejében abbahagytam a versírást!
Vissza a tetejére