Manka királykisasszony
A Hattyús Kastélyban élt Manka királykisasszony is. Egy nyári napon akkora meleg támadt a birodalomban, hogy megfájdult tőle a feje. Gondolt egyet, kiszökdécselt a kastély száz ajtaján keresztül a kertbe, és a könnytó partjára telepedett.
Amint üldögél ott, egy mókás ugróegéren akad meg a szeme. Az volt a különös a kis állatban, hogy állandóan változott a színe, leginkább mégis feketének tűnt. Mancsai között egy takaros kis körlapocskát szorongatott, amelyen négy szín volt megjelölve: piros, sárga, zöld és kék. A valóságban az apró szerszám apró varázskerék volt. Se szó, se beszéd, Manka királykisasszony markába nyomta a szerkezetet, és minden magyarázat nélkül, vidáman elugrált a bokrok közé. Manka egy ideig nézegette a váratlan ajándékot, majd elfordította a kerék közepén található nyilat a sárga szín felé.
Azon nyomban egy sivatagban találta magát. Ez a sivatag igazi varázssivatag volt. Manka tisztán hallotta, hogy a kaktuszok hozzá beszélnek. Ezt nagyon furcsának tartotta. Azt meg különösen, hogy nem tudta, milyen nyelven szólítják, mégis értette a beszédjüket. Csak valahogy mégsem értette. Egyszerre valamennyi növény, akárha giliszta volna, sürgősen visszabújt a homok alá. Hamarosan az is kiderült a számára, hogy miért.
A varázssivatag gazdája, a rettenetes óriás közeledett feléjük. Mielőtt Manka nagyon megijedt volna tőle, az óriás könnyedén fölemelte a tenyerére, és gyanús nyájassággal megkérdezte:
– Szeretnél eljönni hozzám vendégségbe?
Manka nagy bátran azt felelte:
– Végső soron… miért is ne… habár. Vagy van más választásom is?
– Szó sincs róla! Nincs, nem lehet és nem is lehetne. Akkor most elviszlek a házamba.
Az óriás a vállára telepítette a királykisasszonyt, és eliramodott vele a háza felé.
Meg kell hagyni, nagyon nagy rendetlenség volt nála! És láss csodát, színek rettenetes, szétdobált halmai okozták a rendetlenséget. Manka a vacsoránál megtudta, hogy az óriás időről időre ment és járt, és elvette, mi több, elrabolta a színeket a falukból, a városokból, az országokból; és mindenhonnan, ahová csak elvitték hétmérföldes léptei. Az is hamar kiderült, eme sok galádságot azért követte el, mert szeretett roppant színes nagyonkabátot varrni nagyonmagának. Mi több meg is nagyonvarrta.
Az óriás napközben újabb és újabb színek után járt, Manka pedig egyre többet unatkozott nélküle. Ami igaz, igaz, vele is unatkozott, mert a nagy melákot csak a színes kabátok érdekelték.
Hatalmas unalmában a királykisasszony kutatni kezdett a színkupacok között, és az egyik alatt megtalálta a már elkészült ezerszínkabátot. Kerített egy óriás ollót az óriás óriás varrókészletéből, és kivágott minden színes foltot az anyagból. Amikor ezzel elkészült, nem volt ez ám éppen kis munka!, a színeket belerakta egy kosárba, és elindult velük azokba a városokba, amelyekből a ménkű nagy ember eltulajdonította a foltokat. Már az első város határához érve megtorpant. Milyen hervasztóan, egyhangúan színtelen minden! Csöppet sem tétovázott Manka királykisasszony, szórta-szórta-osztogatta a színeket, és a házak falai hamarosan ezer színben pompáztak: újra barna lett a fák törzse, és zöldellni kezdtek a levelek az ágakon. Pirosak lettek a háztetők, sárgán virágzott a tök, kék lett az ég és folyékony arany rajta a napocska. (Na, meg így tovább…) Ment, ment végig az összes megrabolt városon, falun és országon Manka, ahogy csak a lába bírta, és bírta a lába. Nyomában visszaszínesedett a világ, felragyogott az emberek kedve, szeme, arca, tekintete, folt hátán folt ruhájukon az összes folt.
Amikor meghallotta az óriás, hogy mi történt, és a szobájában sem talált egyebet egy szétszabdalt, színektől megfosztott kabátmaradéknál, éktelen haragra gerjedt. Annyira, de annyira éktelenre, hogy menten meg is pikkadott-pukkadott. Így a történetünk is mindjárt egyszerűbbé vált.
Mert miért is törődött volna Manka holmi pikkanással-pukkanással! Ahogy bevégezte a színosztást az utolsó faluban is, hazament a Hattyús Kastélyba. Ott már nagyon várták, aggódtak is valamelyest, Habakuk királyapjával az élen, mert hát az apák és a férfiak már csak ilyen aggodalmasak, és amint közéjük ért, következőt mondogatták:
– Jaj, de jó, hogy megérkeztél! Jaj, de nagyon hiányoztál! (Meg még sok ilyeneket, meg még sok másmilyeneket, egyszóval olyanokat…)
Mankának el kellett mesélnie tövirül hegyire az összes színtörténetet, színről színre. Történt mindez a kertben, a könnytó partján, ahova kimentek teázni. Senki sem vette észre Mankán kívül, hogy akárha véletlenül, arra szökdécsel egy színehagyott-színeváltó ugróegér. És láss csodát: bundájában megjelent egy állandó szín a sok változó között: a sárga. Manka vissza akarta adni neki a varázskereket, és készült, hogy megköszönje az ugrálólény jóságából fakadt kalandot, de ő eltolta magától a varázskört.
– No, és a kékkel, zölddel és pirossal mi lesz?
– Lesz, lesz – nyugtatta Manka –, de csak akkor forgatom el újra a nyilat, ha a többiek befejezték a teázást. Ja persze – nevette el magát –, ha felséges apám is felhörpintette a száraz fehérborból készült hosszúlépését. Jéggel – tette hozzá komoly arccal. – Mert úgy az igazi.
Az ugróegér ebből mit sem értett. Amit megérteni vélt, azt nyomban, komoly arccal jóváhagyta.
– Igen-igen, hosszú lépés lesz, de meglátod, hogy megéri!
Manka nem válaszolt, magában hányta-vetette meg a dolgot. Elfordítom, persze, gondolta, legalább addig sem unatkozom ebben a szép kastélyban a negyven testvérem között. De őket nem viszem magammal. De hova is? Egy vulkán haragos közepébe? Egy kék tengerbe, zöld égbe. Már alig várom, hogy valamerre elforduljon ez a nyilacska a kör közepén!
Vissza a tetejére