Kánon(ok)on kívül
Közelítések Rentz Mátyás prózájához„Csak megfelelő olvasási készséggel vágjon neki az olvasó. Archaizmusok, stílusparódiák, vendégszövegek tükrözései. »Bonyolult, zavaros mondatok, szócséplés, sok duma.« Kis szeletekben is fogyasztható” – írja egyik 2009-es bejegyzésében a magyar–magyar szótár (dudenbuch.blog.hu) bloggere a Diogyenes cselekedetei című szöveg bevezetőjeként. A szöveg a Prae 2005/1-es számában megjelent Rentz-elbeszélés, ami az eddig még kiadatlan, Feőd, avagy a magyarországi termelőszövetkezetek (rövid) történeteiből című regény részlete. A blogbejegyzés további útmutatást ad az elbeszélői hang olvasó általi birtokbavételéhez: „(…) A künizmus nemegyenlő a mindenfikaizmussal. A fejlett matulista fikaista csak szeretne künikósz lenni, ahhoz azonban túlságosan is megfelelő stréber nyalista jógyerek. A künikósz ismer értéket, nemminden fika. Főleg pedig nem relativista a künikósz úgy, ahogy a mai fejlett matulista fikaisták mind.” A nicknevek mögé rejtőző Rentz Mátyás akár a Pisztrángfogás Magyarországon (Kalligram, 1995) és a Sajátidő (maimarketing) (FISZ, 2001) című könyvei elé (mögé?) is írhatta volna az idézett (ön)ironikus kommentárt, a szarkasztikus „útmutatás” pedig a világot leíró – elbeszélő –, felmutató emberi-írói magatartás jelölésére is alkalmas. Bár a Diogenész cselekedetei, a fentebb említett elbeszéléskötet és a regény, illetve sok más – folyóiratokban megjelent – novella a posztmodern prózapoétikai eljárások tárháza, Németh Zoltán meg sem említi teoretikus összefoglaló művében (A posztmodern magyar irodalom hármas stratégiája, Kalligram, 2012). Pedig a Nagy Teoretikus által vázolt posztmodern három P-je („Paródia abban az értelemben, hogy a hagyomány szövegei parodisztikusan íródnak újra, pastiche a stílusimitáció értelmében, paranoia pedig a labirintusszerű, megsokszorozott szövegvilágba vetett szubjektum értelmében”, i. m. 11) Rentz írásainak többségére érvényesnek tűnik. De mintha nem minden „pesti” teoretikus olvasta volna a Fegyverneken élt író Volt/nem volt (Prae, 2005/2) című pamfletjét: „feszt a Nappali Házat meg a fóradalmárok szöveg s regényelméleti ókosskodásait bújám, ahelyt, hogy Krúdyt s Hamvast céduláztam volna a közöttük feszülő téphetetlen organicus szálak eránt. Jégkorongozó – de balerina akartam annyira lenni!”
A Pisztrángfogás Magyarországon több novellája (Házibuli visszatér, Annhauser Renáta: A házibuli véget ért, Metszés, Az űrhajós naplója), a Sajátidő című regény, a 80-as évek végén, a 90-es évek első felében az ÉS-ben, a Holmiban (Kettős [A posztcsehszlovák megoldás – írta Pavel M. Oborzíl, A posztportugál megoldás – írta Arnaldo Ovidos Estaçao], 1994) és a Kalligramban publikált novella (főleg: A távírás naplója, 1994) kifejezetten dekonstruktív eljárásokkal él: a narráció szintjeinek határsértései, a nyelvi regiszterek keveredése, stílustörések, vágások, metszések, kihagyások és variábilis ismétlések jellemzik. Az önreflexió igénye, a metafikciós elemek szövegbeli jelenléte pedig még a 2000-es évek írásaira is jellemző, amikor Rentz – vélhetően tudatosan – törekszik a zártabb formában, tisztább narrációban és a minimalistaszerű beszédmódban való megszólalásra: „És egy kérése lenne felém, ha ezt meg akarnám írni, csak arra kérne, hogy ne úgy írjam, mintha én, mutat le a Taunus tetejére, ha értem, mire gondol, hanem mintha valaki más mondaná el.” (Szerencsés ember, Eső, 2014/1).
Az író blogjaiban maszkszerűen elfedte szerzői mivoltát (à la Pynchon), az irodalmi életből kivonva és a kánonba való beíródástól „megvédve” önmagát. A marketingtechnikákat műveiben pontosan leíró Rentz (a Sajátidő „rossz ügynöke”) az irodalmi élet ellentmondásosságát, saját vidékiségét olyan kegyetlen szarkazmussal, (ön)paródiával, nyelvi bravúrokkal és játszási kedvvel mutatta fel novelláiban és regényfüzérében, hogy a magukra ismerő szerkesztők, kiadók és írókollégák sértettsége már előre bekódolódott a szövegbe: „Klinker a »saját« könyveit is nullának tekinti – a ’90-es években nagy rakat ilyen nulla-könyv jelent meg. Amikor Klinker számára még újság volt ez a nullaság, ríva panaszolta föl egy tényfeltáró káefté ügyvezető igazgatójának, neves szellemiségnek és véleményformálónak, de az nevetve csapta hátba, rá se rántson az ilyesmire Klinker, hájszen neki is, a főtényföltáró fene nagynak is van ilyen könyve, meg még más neves véleményformálóknak, még be is mutatják ezeket a könyveket, sőt van, hogy írnak is róluk – ami aztán már egy könyv ténylétbeniségének a végső bizonyítéka.” (Költő pórázon, Kortárs, 2005/5)
Az összeesküvés-elméleteket eszünkbe juttató rentzi (szöveg)hálózat többféle olvasatot is felkínál: az olvasói érdekeltségtől függően a patetikustól az ironikuson át a parodisztikusan groteszkig terjedhet a skála. A Diogyenes cselekedeteiben a kisebbséghez tartozó diák tanárának arról panaszkodik, hogy leesterházyzzák, egy másikat meg azért csúfolnak, mert túl bonyolultak a mondatai. A Sajátidő elbeszélő szólamai, illetve az egymásba átcsúszó elbeszélők-szereplők (Mokri–Lisztes) időnként reflektálnak az irodalmi kánonba való beépülés kudarcára („Ifjúkorában úgy képzelte, ösztöndíjjal Berlinben fog élni, majd fizetik azért, hogy egy nyugati övezetben álló kertvárosi villa manzárdjában üljön spirálfüzetei fölött”, 43), vagy a kánont író Nagyok hatalmi gyakorlatára („Azért mégis fontos egy Nagy vélekedése. Nagyon hamar, igen kis mennyiségből kielemzik, azután pedig klisékbe gyömöszölve osztályozzák a, például írót, aztán egy Jelentős Társaságban elejtik s úgy marad”, 107).
A „kétmondatos hallomások” alapján („brautigeneket ír esterházysan”) a 90-es években „leposztmodernezett” író valóban nehezen fér bele bármilyen skatulyába, mert néhány írását leszámítva igaznak tűnik rá az, amit Krúdy írásművészetéről nyilatkozott: „Ám a stílus sztaniolpapírja alatt a legsötétebb szociohorror rejtezik, iszonyatos mélységek, móriczi erő.” (Jégkorongozó a balettban. Jenei Gyula beszélgetése Rentz Mátyással, Eső, 2009/3.) A Pisztrángfogás Magyarországon eklektikus, polifon nyelvezetű, a fikcionáltságot hangsúlyozó elbeszélései valóban nem írhatók le pusztán a nyelvi megelőzöttséget előtérbe állító, a korabeli posztmodern szövegirodalmat jellemző poétikai és nyelvi klisékkel, ezért Rentz – részben – jogosan protestál a már fentebb idézett interjúban, „hogy köze nincs a szövegszövegizmushoz annak a könyvnek”. Másrészt Brautigan és egy elbeszéléskötet (Entrópia, Mai amerikai elbeszélők, Európa, 1981) hatása vitathatatlan: a néha bizarr, szarkasztikus humor és a meg(nem)formáltságban, a banális emberi viszonyok és a modern világ tárgyainak, jelenségeinek leírásában megmutatkozó, mindent átható szabadságvágy. Ebből a szabadságvágyból, a valóságban „benne levés” állapotából keresi Rentz a nyelvet és a nyelv az írót: a P&P-s (Esterházy Péter és Thomas Pynchon) hatások mellett már a 90-es évektől ott van a novellákban a móriczi ösztönvilág krúdys, hosszú mellérendelő mondatokkal, a reáliákat groteszkül elbeszélő, sajátos mágikus realizmus élőbeszéd-imitációkkal (tájnyelv, argó, szleng, német) és a részleteket élességgel bemutató, egyre szűkszavúbb és egyre hagyományosabb narráció. A Sajátidő című regényben és a 2000-es évek novelláiban (a legjobbak ezek közül az Esőben megjelent „mesék”, pl. A Szellő Bori szerencséje) az elbeszéltség hangsúlyozásának elő- és hátterében a 20. századi Magyarország utolsó évtizedeinek szociografikus hitelességgel elmesélt, leleplezett, feltárt és felmutatott viszonyai tükröződnek: a közép-alföldi szegregátumok, gettók világát („modern rabszolgatartók” és „kurvahajcsárok”, kiszolgáltatottak és a helyi hatalmat gyakorlók, látszólagos és valóságos nyomorban élők), a mindent átszövő korrupciót és bűnözést, az ügynökök, marketingstratégák, tényfeltárók (ön)csalásait, a régi és új árulásokat (Egy szerelem epilógusa, Mozgó Világ, 2000/11). A Sajátidőt szituációk laza kapcsolata (anekdoták innen-onnan), nagyszerű és pontos jellemrajz (a strici Dzsúlió, a nimfomán Patikusné, a nagystílű Gyurászikja, a Torday és Tordayné), filozófiai kommentárok és burjánzó nyelvi asszociációk jellemzik. A mélyben pedig a „rögvalóság”. És mindenki Úton van…
Az autó vezetése, műszaki paraméterei, „felspécizése” (lásd: Lehet-e színe az áramvonalnak?, Kortárs, 2002/6) a világ leírásának, elbeszélhetőségének retorikus alakzata, mert Rentznél az irodalommal mindenről lehet beszélni, akár líraian, akár „archaizmusokkal, első futamokra kibogozhatatlan mondatszerkesztésekkel, hiányzó alanyokkal, ficamosnak látszó grammatikával, bődületes hétköznapisággal” (Nyolcas Dorottya idézi Rentzet, Íróportré, Szépirodalmi Figyelő, 2006/5). A „bődületes hétköznapiság” az élőbeszéd többirányú imitációját jelenti (cigány–magyar vulgáris rétegnyelv, döbbenetes szóösszevonások), mint például a zseniális Semminemigaz (Eső, 2008/2) című novellában, amelyben az intézetis gyerekek életéről kapunk – olykor szenvtelen –„tudósítást”: „Néha meg is baszták a csávók a Rócsika anyukáját, például a Szalámifaszú ember, és olyankor a Rócsika anyukájának jobb volt a kedve, és nemcsak kevertet vett, hanem lánchidgonnyagot meg csokoládékat, meg akkora húsokat, mint egy állat.” Rentz „cigánynovelláinak” elbeszélői sokszor részvétlennek tűnnek, de ha figyelmesen olvasunk, tapasztalhatjuk, hogy a cigányság „kívülről” nem értelmezhető belső törvényeinek rögzítése, az élőbeszéd vitalitásának és vulgaritásának részletes bemutatása egy nagyon is megértő belső pozíció (például: Megjöttek a titászok, Eső, 2000/4). Mert „Pesten bármit mondhatok, tét nélkül. Szülhetek nyégergyereket, vagy lehet nyolc abortuszom. Bármely utca vége egy másik utca eleje, dereka. Itt azonban, ha kimegyek az utca végére, A Semmi van.” (Küsded barna költő kiskonttyal, Vázlatok Dienes Eszter arcképéhez, Eső, 2009/2).
Lehet beszélni gépekről, amik lehetnek akár tárgyak, metaforák, metonímiák, ikonok, magatartásminták, viselkedészavarok vagy maga a történelem alulnézetből. (Különböző gépek, Kortárs, 2004). Lehet beszélni identitásról, a bácskai sváb származásról, az albánnácikról, a szerbnácikról, a titólágerről, a nagyapa „regényéről”, mert „A Schulcz, az elefánt történeteinek a tolvaja én vagyok.” (Elefánt, Eső, 2006/4) És lehet beszélni, és erről sokszor szólnak Rentz novellái, az elmúlt évtizedek legsúlyosabb társadalmi problémájáról: a külterületi, tanyás vagy zártkertes vidékeken élők lelki, szellemi és fizikai nyomoráról. Vidéken ugyanis a rendszerváltás környékén (előtt? és után?) a legszegényebbek a régi tanyavilágban, majorságokon vehettek vagy foglalhattak maguknak házat, tanyát vagy fészert, ahonnan „[r]égen messziről, kilométerekről, gyalog jártak be a tanyákról a gyerekek – olvasta Anna, Bálint, Gábor, Ibolya és Lajos is, szépen, hiba nélkül, pedig messziről, kilométerekről, gyalog jártak be a tanyákról az iskolába”, Büdös Anna, Eső, 2005/1). A nyomor gyakorlatilag láthatatlan a külvilág számára, illetve csak akkor veszi észre, ha megjelenik a médiában vagy az emberjogi aktivisták vonulnak ki a vidékre: „Nem, bök oda a csikkel Kudácsné, majd ő megmondja, mi az intérigencija: Ott állni a kiskonyhában, a házban egy falás étel nincsen, egy pénz, egy forint nincsen, minden sarkiboltban tele a füzet, már tejet meg kenyeret se adnak hitelre, a segélyt elvitte a kamatoló, egy cocológus olyankor a fasorba sincs, amikor gyünnek a pé’zekért a kamatolók, de a politikus se jön oda a felemelkedésivel, egy szál izzik se a portán, papír annyi se, hogy a seggit kitörölje, gyufája is három gyútat, reggel óta nem gyújtott rá, oszt akkor meggyün az ember Pestről: Hun az ítel!” (Magyarnovellák, Eső, 2002/2)
Rentz elbeszéléseinek egyszerre szimulált és valóságos nyelvi rétegekből felépült textúrái a nézőpontváltások, az önreferencialitás és a legkülönfélébb (pop)kulturális utalások (például: Guano, Eső, 2005/3) a minden mindennel összefüg érzetét adják, a referenciális és areferenciális jelölők egy paranoid, folyton válságban lévő világról tudósítanak. Sosem lehet az olvasó abban biztos, hogy jó helyen jár, otthonra biztos nem talál, hiszen a szerző folyamatosan játszik, még talán hallani is lehet a nevetést a metafikciós játszmák közepette: „Semmi sem szomorít el jobban és szegi kedvem, mint ha történeteket mesélnek el ingyen alapanyagként. Most sem figyelek. Liszti számára láthatóan minden csak jelzésszerű vagy ürügy, eléggé hanyagul vágtázik át előre megfontolt gondolatmenetén, máris apró alkatrészeket gurít ki keserű szagú, alumínium gyógyszereshüvelyből, körmei közé csippenti: – Afölött nyithatnánk vitát, hogy általában elmondható-e, hogy a dél-amerikai latin elbeszélőktől való, egyenesen Vargas Llosától és Gabriel Márqueztől származtatható vagy, de…” (Az apokrif legenda visszavág, Kortárs, 2001/9). Folyamatos feszültség teremtődik a nagy mennyiségű reália, naturalista élethelyzetek, párbeszédek és a valóság bizonytalansága és álomszerűsége, illetve a kommentárok líraisága és filozofikussága között. Mintha a megrendült világtapasztalat újra és újra próbálná értelmezni önmagát, összefüggéseket keresni saját magában, illetve kapcsolódni más teremtett világokhoz. Ez a megrendült világtapasztalat a mesékben, a mágikus realizmusban találhatna önmagára, ha a mese és a valóság köszönőviszonyban lenne. De nincs. Mert aki a vidékiségben él-ír, annak sem borgesi, sem márquezi útja nincsen: „Mire megy ebben az áporodott szomorúságban a nyelvi megformálás ereje. Ó, Cortázar, atyám! Odáig sokan eljutnak, nők, a cicázásig a buszsofőrrel – megmutatni a többi utasnak, ők sikeresek még valamiben, például két megálló között is fölvesszük meg lerakjuk őket. Ó, Márquez, atyám, ki olyan varázsosan átstilizáltad a dögunalmas hétköznapokat!” (K. J., Eső, 2005/3)
A Sajátidő szereplői testi vágyak, anyagi érdekek és az ingatlanmaffia hálójában vergődnek, motivációik meglehetősen banálisak és klisészerűek. Ez azonban csak a látszat. „Hősünk” folyamatosan úton van, sokszor nem azonos önmagával, s minden mozgás lényegében a nyelv és tér elsajátításáról, birtokbavételéről szól, és még ennél sokkal többről: egy soha nem létező, de vágyott világ megidézéséről, ahol van szerelem, hírlapíró, becsület, „sajátidő”, ahol a kánon része Hamvas Béla és Szentkuthy Miklós, és megbecsülik Temesi Ferencet. A „hős” nem tud és nem is akar alkalmazkodni, rejtőzködik, szerepeket játszik, és ha néha önmaga, nem értik a szavát, és kitaszítják. Mindegy, hogy a szegregátumok „lakóival”, hivatalnokokkal vagy a „művelt” középosztállyal találkozik, értetlenül csodálkoznak a kívülállásán, a „sajátidő” elérhetetlen, mert nincs, soha nem lesz, mert talán sosem volt. Az utolsó lapokon Hamvas Szilveszterének szereplői kommentálják a világ (a szöveg?) szétesését, valamint Pynchon A 49-es tétel kiáltásából Oedipa Maas, vagyis maga az olvasó „mosolyog”. És mosolyog Rentz Mátyás is. Mert a Vidéki Író, aki belülről látja, tapasztalja, annak a nyelve, a mondatai, a szíve…
„Ez ég alatt nem érvényesek a keleti logiko-filozófia inverz paradoxonjai, itt a nagy végképpen és örökösen nagy, s a kicsiny végképpen és örökkön-örökösen kicsiny. Itt a fehér ló is ló, a szürke szürke, a pej pej.” (A’ kicsinységrűl, Eső, 2002/3)
Vissza a tetejére