Bentlakás (Jónás Tamás: Kívülálló)
Jónás Tamás: Kívülálló. Ampersand Kiadó, Bp., 2023
Hétköznapi értelemben kívülállónak lenni egy közösség perifériáján vagy azon kívül való létezést jelent, egy olyan önkéntes és/vagy rákényszerített magányt, ahonnan rá lehet látni a dolgokra. A kirekesztettség és a meg nem értettség nem feltétlenül indít el destruktív folyamatokat, sőt, az ezzel járó tapasztalatok az ember akarati, érzelmi és intellektuális személyiségkészlete függvényében konstruktívvá is válhatnak. Devalójában destruktív-e az, aki a társadalmi normákkal szembeni viselkedésében a szeretet és az áldozathozatal nyelvét beszéli, mint Jónás Tamás regényének főhőse? A kívülállóság egzisztenciális értelemben a másikra és rajta keresztül önmagunkra való irányultságot, empátiát és önismeretet is jelenthet. Transzcendentális értelemben az Istenre vetült tekintetet, a jézusi pokolra szállás misztériumának megértését is hordozza. Mert a pokol nem egy hely, hanem a halál létállapota, és mindegy, hogy Istennek vagy Ördögnek nevezzük azt, ami lényegileg egy: „nincs Isten, mégis van pokol” – véli Jónás kívülállója. Az alkotó ember számára a kívülállóság magányos, józan, kontrollált és intenzív megfigyelői szereppé válhat, az író számára a reflexív, szigorú és nélkülözhetetlen távolság megteremtésének alapja, amely az élmények értelmezésén keresztül konstruálja újra múltját és történeteit. Pszichológiai értelemben az eksztázis fogalmához is köthető, és jelezheti az önkontroll vagy a tudatosság ideiglenes hiányát, amely kapcsolódhat művészeti vagy vallásos élményhez, szexuális aktushoz vagy kábítószerek használatához. Az eksztázis fogalma elvezethet bennünket annak gyökeréhez, vagyis a kívülállás ókori görögöknél fellelhető eredeti értelméhez: az önmagunkból való kilépéshez, ahhoz az önkívületi állapothoz, amikor az én tudatában csak saját maga tudatossága szerepel. A Kívülálló című regény elbeszélő-főhősének történeteiben, az azokat értelmező esszészerű reflexióiban – más-más hangsúllyal – mindegyik megközelítés érvényes.A regény utolsó fejezetében az elbeszélő mesei távlatba helyezi, majd megöli alkoholista és már májátültetésen is átesett hősét, aki tizenhárom gyerekkel élt közel hét évig egy Adrián ringatózó állóhajón. A szabadság mámorának és a gyilkosan ölelő szeretetnek cigány karneváli hangulata groteszk képekbe és szürreális viszonyokba (Jézus-fej és sárkány, Bukowski és Biblia, vérfertőző kapcsolat és túlvilági hit, kirekesztés és empátia) sűríti mindazt, amit a regény fejezeteiben a múlt emlékeiből történeteket konstruáló elbeszélő-főszereplő saját sorsaként vagy éppen sorsából kivetve megél és elmesél. A hajó motívuma már az első fejezetben feltűnik a főszereplő fulladásos álmában mint villámsújtott lélekvesztő és a másodikban mint a sziget és a külvilág közötti átkelést biztosító dunai komp, majd feltűnik egy tengeri nyaralást felidéző képben, amikor a főszereplő a szeretőjével, a fiával és a barátjával egy bowriderrel indul a viharban a környező szigetek meghódítására. A sziget-hajó-tenger a szabadság és a boldogságkeresés, a menedékre vágyás hagyományos irodalmi toposzegyüttese, a regényben pedig a főhős lélektani archetoposzaiként is értelmezhetők. A sziget a magány, a közösségtől való elszakadás, az önálló világ teremtése utáni vágy, az elveszett otthon helyetti otthon: a kívül levés. A komphajó kapitányának alakja felidézheti a holt lelkeket alvilágba kísérő Kharón mitológiai alakját, vagy az Ördög/Istent, akivel a főhős „egyezséget köt” egy – a kapitányt a tenger előterében ábrázoló – fénykép ellopására. Később kiderül, hogy a tengerparti fényképen látható az a sárkány, amivé a barátja kutyája változott a yohimbin nevű vágyfokozó hatása alatt álló főhős eksztatikus víziójában. A főszereplő olyan dolgot tapasztal, ami még nem történt meg, és elbeszélőként erről kijelentést tesz, vagyis magával a kimondással hozza létre utólag az előzetes eseményeket. Ebben az értelemben a Dunán való átkelés maga a pokolra szállás, hogy elkezdődjön vagy inkább, hogy folytatódjon a főhős „haláltánca”: a szabadság rabsága (a regény mottója: „A szabadság csak szárny, neked kell verdesned”), a testiség eksztatikus fájdalmai és örömei, az alkohol és a narkotikumok örvénylése. És miközben végigéljük szélsőséges kalandjait, a főhőssel együtt ismerjük fel azt, amit már az első pillanattól kezdve sejtünk: semmi sincs kívül, minden az énben lakozik („a sárkány én vagyok”).
Az énelbeszélésként működő – a 68 fejezetből a kurzívval szedett első kettő és az utolsó harmadik személyű – plazmahalmazállapot-szerű fejezetek az önmagát kívülállóként érzékeltető főszereplő múlt- és traumafeldolgozási kísérleteit és analitikus (ön)reflexióit az olvasói közömbösséget kizáró, provokatív regénnyé teszik. A Kívülálló harmincas éveiben járó hőse egy kétgyermekes, elvált pánikbeteg, aki – miközben gyerekként iszonyatos traumákat élt át – jól tanult, sokat olvasott, iskolákat végzett, felemelkedett a társadalmi ranglétrán, volt rendes foglalkozása, programozó, nem mellesleg elismert költővé vált, és régebben talán alkoholt sem ivott és nem drogozott. Majd előlépnek a múlt sárkányai, beindul a sodródás („Legutóbb egy elhúzódott hajnalon törtem össze a mozi büféjében egy korsót, ami felvágta a tenyeremet, és mint egy elbaszott, európai Jackson Pollock, a véremmel fröcsköltem össze a falakat”), amitől kezdve a korábbi élet minden emlékképe a kívülálló pozíciójából látszódik („Kirázott a hideg az egésztől. Vajon a gyerekkori szadizmusok vagy a dühös otthontalanság érzése váltotta ki belőlem ezeket a performanszokat?”), lesz boldog és boldogtalan vagy akár felcserélhető egy felidézett kép. Eldönthetetlen az is, hogy az alkalmazkodás szakaszában szintén kívülálló volt-e hősünk, vagyis már akkor sem a saját sorsát élte, vagy pont akkor élte azt, vagy éppen maga a kívülállóság a sorsa. Szabados házassága feleségével, Julival, a szexuális kalandok és a kölcsönös megcsalások, az alkohol és a drog felbukkanása azt erősítik, hogy már akkor is kívülálló volt, és a szexualitás már az alkalmazkodás szakaszában is menedék volt a számára. Létezik más irányultságú, finomra hangolt, a boldogság ígéretét hordozó emlék, mint például Krakkó és Pola története: „Mielőtt elindult volna a szerelvény, lehúztam az ablakot, mélyeket lélegeztem a hideg, még mindig hajnali levegőből. És akkor láttam meg a peronon Polát. Mozdulatlanul állt, a karjai lógtak, engem nézett. Csak nézett. A vonat elindult, és ő csak nézett, nézett.” Az események sűrű sodrásában a kívülállás az áldozatiság és a kötődni vágyás mindennapokban megvalósítható szélsőséges megnyilvánulásaiban realizálódik: szenvedélyek, vágyak, testi aktusok, alkoholmámor, narkotikumok, börtönélmények, öngyilkossági, sőt az emberölési kísérletig fokozódó szadomazo aktus kíséri hősünk útját. És az állandó gyanakvás, hogy mindez már ott volt a kezdetekben: „…eszembe jutott, milyen elborult élvezettel olvastam kamaszkoromban Julien Sorel történetét. Kirázott a hideg, hogy talán tudat alatt erre készültem mindig.” Mintha a főszereplő Stendhal hősével együtt kérdezné: mi a szerelem, és mi a szabadság?
A „regényekbe illő elveszettség”-ben élő, magányos, analizáló-szintetizáló, elmélkedő ember pokolra szállásának részben autobiografikus, részben szimbolikusan fiktív történetei azt sejtetik, hogy a kívülálló pozíció már a gyerekkorral determinált. Ez a Jónás Tamás lírai kozmoszából következő mítoszteremtés szükséges ahhoz, hogy az elbeszélő igazolja azt, hogy miért arra tart, ahová nem akar: „Én várni fogok, és arra fogok menni, amerre nem akarok.” A Beck Zoltánnal közösen jegyzett Talajgyakorlatokban szereplő Tessék, mesék ciklus horrortörténeteihez hasonlóan a Kívülálló is vádbeszéd. De el is tér attól: önvádbeszéd. A regény főhősével együtt mondhatnánk, hogy azért van a feleség Juli, a szerető Tilda, a díler Éva és a többi nő, azért van spangli, kokain és alkohol, mert valamikor megöltétek bennem a szeretés képességét: „Engem még senki nem szeretett. Nem engedtem. Kívülálló vagyok.” A József Attila-i karakter és a jézusi póz egyáltalán nem túlzó, csak kellemetlenül bátor: „Képes vagy-e Istent szeretni akkor is, ha nincs, vagy csak akkor vagy rá hajlandó, ha hasznosnak mutatkozik?” Az áldozatvállalásnak egészen szélsőséges megnyilvánulása mutatkozik meg abban a fejezetben, amikor egy Emma nevű lány szüzességének elvesztésében kér segítséget az éppen elhagyott főhőstől: „Emma végre elaludt, és már belőlem is kipárolgott a kokain, a fürdőszobába zárkóztam, hogy észrevétlenül kisírjam magam. (…) Megszabadulni attól a lánytól, akinek szerelem nélkül vetted el a szüzességét, az az igazán kegyetlen feladat.” A már említett Tessék, mesék elbeszélője minden szöveg elején megöli saját magát, eltemeti múltját, leszámol a gyerekkorral, de ami utána van, az a borzalom és a rettenet. A regény több fejezete azt sejteti, hogy ami most a főszereplővel történik, annak nem pusztán eredője a gyerekkor, hanem egy másik dimenzióban történő repetíciója: „Újra és újra beleélveztem, azzal a tudással, amit gyerekkoromból hoztam magammal, hogy verések, kínzások idején is tudok figyelni másra és mindenre.” Végre megvan a kívülálló karakter, a távolság közelsége, az önkívület és a kontrollvesztés írással kordában tartott útja. És mégsem: „Nem kell minden mondatot befejezni.”
Bogdán János Amigó borítóképe és a könyvben látható grafikái, amelyeken többnyire egy női akt íródik/festődik rá matematikai képletekre és függvényekre, a szenvedély és vágy mögötti rejtettebb összefüggésekre utalnak. A regénynek van egy fejezete, ami a halál/Ördög/Isten kijátszásának prózapoétikai magasugrása, és ami önálló novellaként, Rekviem címmel már megjelent az Esőben, illetve a Talajgyakorlatokban. Ebben a részben nem tudják eltemetni az anyát, mert mielőtt megtennék, újból feltámad. A groteszk helyzet abból táplálkozik, hogy a cigányok hite szerint a halott lelke, a mulo, a halál beállta után még hat hétig ezen a világon kóborol. A hazaérkező fiú nem más, mint az előző bekezdésben hivatkozott Tessék, mesék történeteinek hangja, és ez a hang próbál megszólalni újra és újra a Kívülállóban is. Egy többszörösen traumatizált kisfiú hangja ez, még akkor is, ha a felnőtt énbeszélő egy amorf történethalmazban kísérli meg elbeszélni az elbeszélhetetlent: a rettenetet. Az ismétlődő aktusok, delíriumok, bódult állapotok a gyerekkori múlt sárkányainak előhívásai, terápiás újraírásai, mantrái. A regény 19. fejezetében az elbeszélő explicit módon vall erről: „Ki kellene valahogy deríteni, hogy előző életem ködfal mögül felsejlő jelenetei ismétlődnek-e a mostaniban. Ül-e még a szerencsi kockaház hideg folyosóján meztelenül egy ötéves kisfiú. (…) A hideg éjszakában, amikor a hold kórházfényét bámulva kipattan a kisfiú pupillája, vajon ugyanazt érzem-e, amikor a kokaintól tágul ki újra. És a szenvtelen jelenlét, ami tánc közben, begombázva, a Dürer nagytermében érezhető, miközben vészjóslóan csendes a túl hangos zene, vajon nem ez a némaság-e, ami a konyhapadlón kirepeszti a két gyerek dobhártyáját, miközben rugdossák őket a nevelőszülők. Könnyebb lenne, ha lenne híd a múltból, vagy érthetőbb lenne ez a színtelen, ünnepelhetetlen szabadság. Van-e a kastélyomban örökre zárt szoba.”
A kérdőjel nélküli kérdésre nyilván a kérdésben foglalt állítás a válasz: van. Mert van, aki képtelen szeretni, és megbénul, ha szeretik, akinek tanulni kell a boldogságot. A kapitány/Ördög ajánlatot tesz az elbeszélőnek, hogy véglegesen töröljék azt az időszakot, amikor a múlt sárkányai működésbe léptek. „Van-e bennem elég bátorság, hogy azt töröljem ki, ami még le sem íratott?” – kérdezi önmagát a főhős. A történetek szabadon engedése, az elbeszélő sodródása melletti döntés a végletekig kontrollált állapot bizonyítéka: „Én mégis azt mondom, drága Ördög uram, pusztítsuk el a jövőt, amire emlékszem, de ne úgy, ahogy te javasoltad, hanem úgy, ahogy én: megírom, belehazudok, közészövöm mások történeteit, fiktív hangulatokkal megcukrozom, kiégetem, és ismeretleneknek kínálom fogyasztásra.” A történetmesélés szabadsága valójában a világ ördögi/isteni működése: „Szabadságról szó sincs, ellenkezőleg, érezzük és tudjuk, hogy nem tehetünk semmi mást és semmit máshogyan, mint amit és ahogyan éppen.” A kívülálló pozíciója egy kísérlet arra, hogy leírhatóvá, elbeszélhetővé és az olvasó számára is átélhetővé tegye a rettenetet, hogy távolságot tartva képes legyen az Ördöggel/Istennel való szövetségkötésről, a pokolra szállásról létrehozni egy kegyetlenül őszinte és radikálisan személyes narratívát. Ennek lehetetlenségét azonban már az első oldalaktól kezdve érezzük, a próza nyelve képtelen bevenni az élet teljes iszonyatát.
Van egy vers a magyar költészetben, amit a Kívülálló lírai párjának érzek. Hogy elérjek a napsütötte sávig a címe. Mind a kettő kudarc. A legjobb értelemben.
Vissza a tetejére