Mélységes mély (Darvasi László: Neandervölgyiek)
Darvasi László: Neandervölgyiek I–III., Bp., Magvető Kiadó, 2024
Darvasi László monumentális regénye a magyar történelmet állítja színpadra az 1908 és 1957 közötti intervallumban. A Monarchia végnapjaitól Trianonon, a világháborúkon, a vészkorszakon, a különböző színű rendszereken keresztül az 1956-os forradalomig tart a sorskarnevál. Egy grófnő, Árvay Gizella temetésével kezdődik az „eposz”, és az arisztokrata hölgy szolgálónőjének, Sós Ernának 1957. május elsejei „ellenforradalmi agitációjáról” szóló újsághírrel fejeződik be. Közben három nemzedék (ükszüleink, dédszüleink, nagyszüleink generációja), három társadalmi réteg (arisztokraták, zsidók, polgári és paraszti származású magyarok), három fő cselekményszövet és több mint félszáz szereplő adja hírül, hogy bár előbb-utóbb mind meghalunk, de a saját időnk az a miénk, és nem a történelemé. Mert túlélésre játszani nagyon is emberi dolog egy olyan században, amelyben elvesztettük a csodát, az értelmet és az eszmékben való hitet. A regényben beszélgető kert és a márványszobor, Putto Lacrima arról elmélkedik, hogy mi is mentheti meg a múlt század emberét, a neandervölgyit. A lélek, amit legelőször elvesztett? A túlélés? (I. 564) Ha más nem is, a pusztulás és a róla való beszéd lehetséges, mint ahogy a kertje elpusztíthatatlanságát hirdető Kollowitz gróf érvel Gál tanár úrnak: „Ami itt történik, el tudom mondani. Ha itt meghal valami, elmesélem. Ami születik, beszámolok róla. Tanár úr, én ebben a kertben be tudom jelenteni a hiányt.” (I. 134)
Egy nagyregény esetében lényeges, hogy bizonyos csomópontok mentén megrajzoljuk a cselekmények és események narratív hálóját. Az egyik cselekménygóc egy alföldi kisváros, Törökszentmiklós melletti uradalomhoz kapcsolódik. Itt lakik a hóbortos, még a 19. században élő Kollowitz Endre gróf. Felesége, Árvay Gizella, aki valamikor egy meleg festőt szeretett, már nem él. Kollowitz gróf világa maga a kedély, és bár a birtoka lassan enyészik, elpusztíthatatlan kertet tervez és valósít meg a zsidó kalandor, Arany Sámuel elképzelései szerint. A kert egyik fontos szereplője a regénynek: szemtanúja és néha aktív cselekvője eseményeknek, beszédbe bonyolódik a lakókkal, a márványputtóval, az érkezőkkel és a távozókkal, aminek során emlékeket idéz, titkokat árul el, és szoros kapcsolatban van a szekéren közlekedő könnymutatványosokkal. A kert az ember által érzékelt idő metaforája, ahogy Arany Sámuel fogalmaz: „Itt ezen a helyen, azon a szürke folton esik bűnbe az ember. Itt gyilkol először. Itt kezd háborúzni, itt üzletelni, itt hatalmaskodni. Itt eszik és iszik. Ehető virágokra is gondolt a kert mérnöke, föl lehet őket zabálni. Itt gondolkodással tölti az időt. Itt imádkozással. Itt találkozik Istennel, legalábbis azt hiszi. Itt paráználkodhat, ha kedve támad. Itt reményét veszti, öngyilkos lesz. Itt vásárol, mint a szatócsnál. Nagy nyikorgással, sóhajtozva érkezik hozzá egy taligás ember. Könyveket vehet tőle, csodálatos üveghangú zeneszóban, táncosok kíséretében. Ez itt a sírja. Itt van a felejtés helye, holdsütötte tisztás.” (I. 74) A gróf valóságában bármi megjelenhet, főleg a képzelet uralta világ: a művészet. Előtűnik például Sutting ezredes (Mészöly Miklós) és a lobogú hajú Esterházy Péter is. Kollowitz nemigen ért szót a lányával, ezért Bécsbe száműzi, ahol Karolina megismerkedik Marx nézeteivel, és mint a kommunista eszme lelkes híve tér vissza a kastélyba. Az uradalomhoz köthető szereplők közül Bézsé Gerzson, a sofőr, Jónás, a gazdatiszt és Szeva Danuma, a fuvaros gazdagon árnyalt karakterek, életük fél évszázadon keresztül egybefonódik a kastély lakóéival és a más szereplőkéivel. Hozzájuk csatlakozik Lackó József munkafelügyelő, aki az uradalom szolgálónőjének, Sós Ernának lesz a férje.
A második cselekményhalmaz a város zsidó közösségének színes szereplői, elsősorban az Arany család és Stein rabbi fia, Frici köré szerveződik. Legtöbbjük átéli, hogyan válik a kedélyes zsidózgatásból büdös zsidózás, kirekesztés, üldöztetés, a városi gettóba költöztetés, majd végállomásként a haláltábor iszonyata. Van közülük, aki már az első világháborúban meghal, mint a Gál tanár úr helyett bevonuló, és ott Lackó Józseffel együtt harcoló Mund Tivadar, van, aki munkaszolgálatosként veszíti életét, mint a boltos Arany Áron, és van, aki túléli a vészkorszakot is, mint a regény legtitokzatosabb szereplője, Arany Ármin, viszont a haláltáborban elveszíti a szüleit és nővéreit is. A zsidótörvények szorongató levegőjében Arany Sámuel egyik rokona öngyilkos akar lenni, miközben a még gyerek Ármin ámulattal nézi Keller Emil bácsi próbálkozását. (A kabarénak beillő jelenet a regény egyik leghumorosabb epizódja.) Sámuel halála után a feleség, Judit hozzámegy a város fényképészéhez, aki pornográf képgyűjteményével próbál rátalálni a szép mibenlétére. A Lenin-fiú Stein Frici Hollywoodba illő története (házasság a spanyol polgárháborúban egy titokzatos Zara nevű lánnyal, aki később Emmaként tűnik fel) nem azon bukik el, hogy mint a Rákosi-diktatúrát kiszolgáló terrorgépezet egyik vezetőjét maga a rendszer likvidálja, hanem azon, hogy egy bizonyos pisztolynak szükségszerűen el kell sülnie.
A harmadik eseményszövet Sós Erna két párkapcsolata és házassága (előbb Lackó Józseffel, majd Gál Endrével). Erna Lackóval való házasságában ikerfiúk születnek, akik közül Lackó József csak Sándornak a vér szerinti apja, a másiknak, Zsoltnak Stein Frici, a nárcisztikus kommunista. Stein még a Tanácsköztársaság idején csábítja el a grófnő lányát, Karolinát, miközben egy alkalommal megerőszakolja Ernát. Lackónak házasságon kívül születik egy lánya, Jolán, attól a Petriknétől, akinek férjét a fia szeme láttára veri mozgásképtelenné a fizikai erőszakot természetéből fakadóan előnyben részesítő férfi. Petrik fiát, Ádámot egész életében a bosszú mozgatja, bűnöző lesz, majd rablóból pandúr. Jolán férjhez megy a román megszállás után a városban maradt magyar–román tánctanárhoz, Radu Kipterhez. A két Lackó nagyon ellentétes, de egymást feltételező figura. Lackó Zsoltnak Anna, egy gazdag paraszt kitagadott lánya lesz a felesége, Lackó Sándornak a prostituált Erzsi, akiből később színésznő lesz. Erna második férje, Gál tanár úr már „házasságuk” előtt szeretője, aki számkivetettként éli meg a kisvárosi létet, és aki majd csak 1956-ban, a Parlamentben, a Nagy Imre-kormány támogatójaként találja meg „történelmi” szerepét. A Nyugatban is publikáló, művelt, de rendkívül frusztrált Gálnak van egy nagybátyja, aki a bolondok ispotályában él. Tibi bácsi egy alkalommal megszökteti Stein Fricit, ezért Barotány rendőrfőnök parancsára agyonverik. A gyermek Arany Ármin látja ezt, mint ahogy szemtanúja és átélője megannyi iszonyatnak. Tibi bácsi egy alkalommal teherbe ejti Barotány lányát, Vilmust, aminek következtében születik meg az örökké százéves, antiszociális természetű Zsigmond. Látványos rosszindulata ellenére ő is összetett jellem: Radu Kipter és Jolán kamasz lányát, Adélt (akinek „lelkét szörnyűséges emlékek tépték” III. 468) ő menti meg a várost rettegésben tartó sorozatgyilkostól (Rubin Szilárd Aprószentekje kísért az oldalakon), és ő temeti el a sokat látott Szeva Danumát is.
A három eseményszövet egymásba fonódik, mintha egy film peregne, néha egészen krimiszerűen (főleg az utolsó 300 oldalon), nyomozásra késztetve az olvasót. Nem lehetünk például biztosak abban, hogy Stein Fricinek valóban felesége volt az Emma nevű színésznő. Az, hogy az 1956-os forradalom kitörésének eseménye Clevelandbe helyeződik, annak köszönhető, hogy Aranyék rokonának a fia, Hugó még a 30-as években emigrál Amerikába. Az egyik háború utáni jelenetben Hugó és az azóta született fia visszatér Budapestre a szüleihez, ám kiderül, hogy az pusztán lázálom. Az Arany család három nemzedéke úgy kapcsolódik Lackó Józsefhez és a fiaihoz, hogy jóformán fejezetenként teszi érzékelhetővő az idő személyes tapasztalatát, a történelmet is felülíró képzelet és történetmesélés elemi igazságát. „Úgy lehet, a képzelődés hasonlatos a csúfolódáshoz. Gúnyolása a való világnak.” (I. 69) Lackó József Arany Sámuelnek az első világháborúból való hazatérése során „testvére” lesz, együtt utaznak a szekeresekkel, Lackó Sándor a második világégésben megmenti Arany Áron életét, az 50-es években pedig Arany Sámuel és a Lackó féltestvérek segítik egymást. Nagyon pontos dramaturgiai építkezést jelez az, ahogy Gál Endre tanár a magyar, Stein Frici pedig a zsidó szálat kapcsolja a kastélyhoz, illetve egymás történeteihez. A narratíva izgalmas indázására példa az is, hogy Sós Erna még fiatal lány korában részt vesz a grófnővel egy kivégzésen, ahol találkoznak egy hóhérral, akinek a lánya később egyik fiának, Lackó Sándornak lesz a felesége. És még sorolhatnánk a különböző eseményszálak áttetsző, rejtett és lebegtetett egymásba szövődését. Az 1945 utáni cselekmények nagy része Budapesten, Újlipótvárosban történik, de mintha minden út Törökszentmiklósra vezetne.
A regény eseményei egyszerre játszódnak a találkozások és elválások sorozatában és az egyes szereplők érzéseinek, gondolatainak, vágyainak és képzelődéseinek belső tereiben, egyfajta személyes kútban. Az Auschwitzot túlélő Arany Ármin alakja Kertész Imre Sorstalanságát idézi, amely szerint a legborzalmasabb élethelyzetnek is megvan a saját nyelve, elbeszélése és túlélési stratégiája. Darvasi azonban elegánsan csavar egyet ezen a hasonlatosságon. Arany Ármin látnoki, gyógyítói képességének köszönhetően – már gyerekkorában felismerte a betegségeket – mindent túlél, de ez a saját sorsból való kivetettség a másokon való segítés előfeltétele. Amikor orvossá válik, segíti rokonait, barátait, ismerőseit a kommunista terrorgépezet elől megmenekülni, miközben az ÁVO-t szolgálva élőhalottakból alkot koncepciós tárgyalásra alkalmas embereket: valójában a halálra készíti fel őket.
A poentírozott jelentekben való színrevitel a történelmet jelenidejűségében teszi érzékelhetővé, a hús-vér szereplők sorsain keresztül átélhetővé. Darvasinál nincs pikareszk séma, minden főbb szereplő összetett személyiség, és mindenki sorsa összefügg a másikéval. A csodás elemekkel átszőtt fikció világot teremt, valóságot hoz létre, és nagy tétre játszik: a történetek elbeszélhetőségének lehetőségét és lehetetlenségét járja körbe. Maga az elbeszélés, a mese válik főszereplővé. Amíg még élnek a 20. századiak, a neandervölgyiek, akik akár hisznek vagy nem hisznek a mesében, de még emlékeznek a történetekre, és képesek elbeszélni azokat, addig van remény. Amíg a szekeresek a szomorúság nézőpontját hordozva képesek segítségünkre sietni a múlt érzékileg is gyomorforgató feldolgozásával, az idő megzabolázásával („Meghasadt az idő szövete”, I. 204), addig a képzelet konstruálta világok valóságosabbak a valóságnál, személyesebbek bármilyen konfessziónál. Mert mélységes mély a múltnak kútja. A Thomas Mann-i kezdőmondat a regényben többször előforduló kút/kútásás motívumában vagy példaként egy régészeti feltárás jelenetében válik az egész regény történelem- és időszemléletének értelmezőjévé: „Amikor Gál a múltra gondolt, nem értette, miért érez olyan fájdalmat. Egyszer azt olvasta, csupán egy történet van. (…) Jó, az emberi életnek vannak úgynevezett alaptörténetei, és ezekhez fűzhető minden apró vagy nagyszabású cselekmény. (…) Nem én emlékszem, hanem mi emlékezünk. Az emberi közösség tagjaként tudjuk, ami tudható. Soha nem egy ember mesél, hanem mindenki mesél, soha nem egy ember hal meg, hanem mindenki meghal, soha nem egy ember születik, hanem mindenki megszületik akkor ordítva, liluló fejjel, pici lábakkal kalimpálva. Soha nem egy ember ír vagy olvas, hanem mindenki.” (I. 399–400)
A regény látszólag mindentudó elbeszélője feltételez egy kollektív történelmi tapasztalatot, egy Nagy Elbeszélést, amely az olvasó horizontján mint a magyar történelemről való közös tudás mozgósítható. Majd fellépteti szereplőit, sorjáznak a sokszor önálló tárcanovellákként (például: I. 500–504, a fociról), néha versként (I. 552–554), néha dramatikus szövegként is olvasható jelenetek, miközben egy nagy „nemzeti” elbeszélésben bontakoznak ki előttünk küzdelmek, szenvedések, fájdalmak, árulások, árultatások, hazugságok, barátságok, szövetségek, szerelmek, szexusok és túlélések. A színrevitel nem pusztán az írói módszer metaforája, és nem pusztán a történelem színpada közismert megfogalmazására utal, hanem a színház és a játék tematikailag is része a regénynek, sőt maga a túlélés nézőpontja. A Rákosi-korszakban játszódó fejezetekben mintha már mindenki játszana, szerepet alakít a hatalmát fitogtató, és játszik a túléni akaró is, főleg hogy a kettő lényegében ugyanaz. Az író, illetve a mindentudást megjátszó elbeszélő maga rendezi a színházi jeleneteket, reflektálva azok teátrális sajátosságaira. Akárha azt mondaná: mintha megtörténne, talán megtörténik. Darvasi elbeszélője elindít egy eszmefuttatást, egy monológot, amiről kiderül, hogy egyik szereplőjének a szólama. Vagyis mindig csak annyit tud, amennyit az adott szereplője, de bármikor képes váltani a szereplők nézőpontja között. Valójában olyan, mint egy színházi rendező, aki rendkívül empatikusan instruálja a szereplők által alakított szerepeket. Ez a finoman ironikus elbeszélői játék nem kérdőjelezi meg a sorsok mélységét, nem akadályozza azok összetettségét.
A regényben megjelenő történelmi alakok (Horthy, Thomas Mann, Rákosi, Boróka István alakjában Bibó István, Major Tamás) mellékszereplők. Főszerepük az egyszerű, hétköznapi embereknek van, akik egyszerre alakítói, részvevői és elszenvedői a történelemi eseményeknek: vannak és nincsenek. Minden fontosabb szereplő sérültségében különleges, hiányzik valamije, vagy súlyosan traumatizált. Arany Sámuel hiperaktív, Arany Áron autista számolózseni, Arany Ármin látnok gyógyító, egyik nővére, Mirjam kleptomániás, a másik, Rebeka betegesen álmodozó, Radu Kipter meleg, Karolina kommunista grófnő és depressziós, Lackó József indulatkezelési zavarral küzd, Lackó Zsolt sánta és táncol, Lackó Sándornak ujjai hiányoznak, Erna gyerekkorában abúzus áldozata, Keller Emil kisnövésű, állandóan súlyzókat emelget, felesége, Hanna nagy termetű. Élettörténetük összefonódik, nem jobbak és rosszabbak a másiknál, mindegyikük: „Az ember” (I. 63, egymondatos bekezdés!). „Forog az elbeszélés kereke” (I. 80) empatikusan, humorral és finom iróniával, minden emberi esendőséget megértéssel felmutatva, minden szenvedőt, küzdőt és túlélőt szeretettel ábrázolva. Mert „az a szép, ami folyton alakul, ami változik, ami nem áll meg, ami halad, egyre csak más lesz”. (III. 81)
A megszólalások nyelvezete folyamatosan változik, a próza lírába hajló poétikai mozgása egyszerre teszi a legszörnyűbb valóságot varázslatossá, és a varázslatosat a realitás természetes részévé. A regény első fejezeteiben még mindenki mesél, álmodozik, képzeleg, tervezget, majd később már „csak” túlél. Ahogy fogynak a csodák, a mesék és a szekeresek, úgy növekszik a bekezdések terjedelme. A kedélyes tömörkényi, gozsdui ízű nyelvtől haladunk a kosztolányis és Szép Ernő-i elbeszélésen keresztül a Kis magyar pornográfia szatírájához, a bűnügyi regények keménységéhez és a filmszerű kattogáshoz. Gál Endre monologizálásaiban, mint elbeszélői szólamokban, nem nehéz felfedezni az író, Darvasi töprengéseit: „Nem a könyv marad utánunk, hanem a nyelv. Ennyi az örökség. Amikor írunk, egy másik idő múlását érzékeljük, nem azt, ami a testünket fogyasztja, és ami lassan szétzilálja az érzékeinket. Ennek a másik időnek nincsen kezdete és nincsen vége. De aki úgy hiszi, hogy az örökkévalóságnak csak egy pillanatát is képes megragadni, megveszekedett bolond.” (I. 165)
Darvasi a Neandervölgyiekben összegez is: minden benne van, ami a Darvasi-univerzumban lényeges. Ami már a Portugálokban (1992) megfogalmazódott („Történet? Pontosan. Szóval, hogy van. Abból indultak ki, hogy beszélni kell a világról, különben elpusztul az”), majd a tárcákban, novellákban, regényekben és drámákban újra- és átíródott, az most áll össze egy hatalmas elbeszéléssé. A könnymutatványosok, a fűmuzsikusok már nem legendák, hanem a legszemélyesebb időtapasztalat valóságos vonatkozási pontjai. Taligás újraszületik Gál Endre tanár alakjában: „Az az ember, aki viszi a könyveket, a szavakat viszi.” (III. 83) A Neandervölgyiek megszüntetve megőrzi mindazt, ami az író eddigi életművét jellemezte: a mesét, a mitikus történeteket, a legendákat, a krimit, a gyilkosságokat, a szerelmeket, a test szövegbe oltását és a hozzájuk kapcsolódó bűn és bűnhődés ábrázolását, a büntetés mibenlétét, a folyamatos rejtélyeket, a sejtetéseket, titokzatosságokat és a metafizikai erőteret. Úgy van benne minden a regényben, ahogy Kollowitz gróf mondja Arany Sámuelnek az általa elképzelt kertről: „Úgy lesznek benne, hogy majd hiányoznak.” (I. 42) Mert az egésznek mégis az az értelme, hogy például van egy Arany Ármin, egy Gál Endre, egy Lackó Sándor és egy Bézsé Gerzson. Akik tudják, hogy „az igazi rossz a rossz hiánya. Amikor a rossz hiányzik, akkor borul a világrend. (…) Annyi a rossz, hogy nem látható a rossz. Ez az igazi gonoszság!” (III. 346)
És a nők, akik túlélik: Erna, Jolán, Anna, Erzsi és Aliz. Ha őket értjük, magunkat is értjük. Amikor Sós Erna nagylány lesz, így fogalmaz: „Vagyok. Talán először érezte, milyen nehéz lenni. Átkozottul nehéz és bonyolult és borzasztó. Biztosan sokkal nehezebb, mint nem lenni.” (I. 48) Mert Erna tudja, hogy mi az élet, és milyen az ember. Tapasztal és tanul. Figyel és kivár. Képes önmaga maradni és változtatni. Látja a jót és a rettenetet. Érzékeli a szépet és a mocskot. Vágyik a szerelemre. Okos és szenvedélyes. Sokszor higgadt és néha indulatos. Tekintélye van a közösségben. Szembeszáll férjével, küzd a gyerekeiért és életeket ment. Tudja, mi a rossz, és sejti a jót. Azt is tudja, hogy a kút akkor is feneketlen, ha betemetik. „Sós Erna vagyok, tele titkokkal és nehezen érthető vágyakkal.” (III. 83)
És Darvasi László tudja, hol van létezésünk legmélye és eredete. Egy neandervölgyi.
Vissza a tetejére