Lapis József: Beszédtöredékek a halálról. Szépirodalmi Figyelő Alapítvány, Bp., 2024

 
Lapis József immár két évtizede irodalmi életünk jeles kritikusa, irodalomteoretikusa és jelentős folyóiratok szerkesztője. Épp tíz éve jelent meg két míves dolgozata, a Líra 2.0 – Közelítések a kortárs magyar költészethez és Az elmúlás poétikája, ami A haláltapasztalat esztétikai közvetítettsége a két világháború közötti magyar költészetben alcímet viseli. A modern és kortárs magyar irodalmat és azon belül az elmúlás és a halál fogalmai köré szerveződő líratörténéseket a bölcsészkarokon bevett fogalomkészlettel – amúgy kiválóan – megközelítő szerző egy olyan kötettel debütált költőként, amely a haláltudat közvetíthetőségét és e közvetíthetőség retorikai és poétikai lehetőségeit járja körbe.
A Beszédtöredékek a halálról című kötet versei az elmúlást mint általános létproblémát és mint a személyes és a közösségi sors alapvetését egy elevennek tűnő lírahagyomány, az egzisztencialista filozófiák halálfelfogása, a keresztény hit és az én gyászmunkájának párbeszédében képzik meg. Ahogy a lét hasad (világosság-sötétség, élet-halál, test-lélek), Lapis úgy teszi láthatóvá, hogy mi megy végbe a költői nyelvben, ha az az elmúlásról kezd el beszélni: „Megérintem nagyapám sírkövét. / Úgy tanultam: ez a metonímia. / A távolság, / a közelség / hangközök kérdése. / Számottevő emberi csoda / a hézagokban. / Mintha én lennék. Hasad és haldoklik.” (A trópusok szomorúsága). A halálról való költői beszéd kiköveteli az elmúlás tapasztalatainak megértését is. A Hajnal, hétköznap című költemény egy parányi, mindennapos történést idéz fel: „Őszi gyufalobbanás. Leheletnyi kis halál.” A költői toposz (az ősz mint a halál közelítése) testre íródása („Szemed alatt felgyűrődik a látóhatár. / Fogad elvásik a selymen, bőröd hegyeket izzad”) az elmúlás személyes tapasztalaton túli természete miatt a halálfélelmen keresztül kényszeríti ki az ismeretlen, a másik megértésének szükségességét („Nem válik gyásszá, sem örömmé, ha beletörődünk az ismeretlenbe”).
A kötet két ciklusba (Változók, Állandók) rendezett verseit egy nyitó és egy záró vers foglalja keretbe. A versek intenciója szerint a másik halálával nem szűnik meg a létezése, csak a viszonyunk alakul át, hiszen az emlékezés során olyan helyzeteket konstruálhatunk, amikor párbeszédbe léphetünk a már nem élővel. A hozzátartozó tehát jelen van, mint a nyitó versben az apa a Remarque-könyv újraolvasásakor. A Három bajtárs alaphelyzete az, hogy az elbeszélő elképzeli, hogyan olvashatta édesapja a kedvenc könyvét. Az apa könyvének olvasása során a versbeszélő szembesül a saját nevével, vagyis a saját halálával, így egyszerre képződik meg a létezés végességének tudata és a halottal való párbeszéd lehetősége. A záró versben a lélek érintése („…apám ujjainak nyomait tapintják / ujjaim”) a test érintésével teszi teljessé a jelenlét tapasztalatát: „Amikor meghal apánk, nem hal meg. / Még sokáig nem. / A test ő. / A test jelenlét.” A Nagyszombat mottója a nyitó versbe beemelt regényből az egyik bajtárs halálát írja le, amire mintegy ráíródik a temetés előkészülete, a halott testtől búcsúzók jelenléte. A záró vers második szakaszában az evangélium személyes értelmezésével a test szenvedését és halálát („Boldogok, akiket a nagypéntek és nem a feltámadás tölt el cselekedettel”), majd végső soron a test sírban létét, vagyis a halál érzéki megjelenését általános érvényű megfogalmazásban rögzíti: „József nem vár feltámadást. / A halál ad neki erőt.”
Lapis kötetének jelentőségét abban látom, hogy olyan költői megszólalásmódokat keres – például zsoltárok parafrázisai, a József Attila-i „ontológiai táj” megidézése, Kosztolányi-allúziók, a teremtett világ „sosem volt tárgyias” alakzatai –, amelyek az én haláltapasztalatát olyan beszélőkön, beszédeken, lelkesített tárgyias lírai alakzatokon keresztül fejezik ki, akik/amik a szenvedő Megváltó pillantásában mutatják fel a véges emberi életet. Ez az alapvetően bölcseleti ambíciójú és a test tapasztalatát jelenidejűségében kimunkáló költészet Borbély Szilárd Halotti pompa és A Testhez című köteteit juttatják eszünkbe. Sokféle egymásra rímelést mutathatnánk ki Lapis és Borbély versei között, most egy példa az egymással párbeszédet folytató sorok közül. Borbély soraival, miszerint „A létezésnek van egy magasabb szintje. / Mert testben élni maga a halál” (Testben élni), Lapis poézise ekképp beszélget: „Uram. / Szabadulásom eltöröl engem. / Sírban lakozom, mióta megszülettem” (Hitbogár). A halál tehát jelen van.
A hétköznapi halálfelfogásban a halált elsősorban mások eltávozása során szerzett tapasztalatokból képzeljük el – ha elképzeljük egyáltalán –, saját halálunkat pedig tárgyként, jövőbeli eseményként gondoljuk el. Míg a modern ember számára a halál az élettől leválasztott tabu, amiről beszélni is kényelmetlen, addig a nyilvánvaló megtapasztalhatatlansága miatt a filozófiai gondolkodás, a vallások és a művészetek számára a „spekulációk” terepe, önnön létezésük eredője. A kötet verseinek erőterében a halálról való elképzelések több – egymástól nem független – irányát figyelhetjük meg. A halált pusztán exitusként értelmező általános felfogástól eltérően Heidegger úgy véli, hogy a halál az ember egyik létlehetősége. Elgondolásában nem foglalkozik a halál utáni élettel, a halál az élet része, ami a létezés legelemibb tanúsága. Schopenhauer bölcseletében a túlvilági reménység is adott, de a jelenben van mindaz, amit örökkévalónak gondolunk, és ami a halállal meg is szűnik. A halott testi-lelki léte a jelenlétben örökkévaló, de a halott tudata szempontjából a világ már nem létező, vagyis a túlvilág az e világon van. Lapisnál mintha a heideggeri és schopenhaueri közelítésekkel lépne beszélgetésbe a protestáns keresztény hit zsoltárokban felidézhető, kételkedő, istenkereső, az ószövetségi Seollal kapcsolatos elgondolása, amelyben a halál pozíciójából, a sírból megszólalás az Istennel való bensőséges viszony meghatározója. Ez az elképzelés válik poétikusan olvashatóvá a sír (fény és árnyék, mélység és magasság, vakság és látás, beszéd és némaság) és a test fogalmai köré kapcsolódó motívumhálózat segítségével, amik az állandók (a halál és a körében szerveződő szavak) és a változók (a halálhoz való viszonyt megközelítő szavak, szóképek) egymáshoz rendelésével teszi érzékelhetővé korunk emberének kételkedő keresztény hitét: „Krisztus sírjába óvatosan lépünk, / Nincs ott, amit keresünk. / Vasárnap erős, nincs üzenete a halálról, / Nem tudjuk, mi van a kő mögött. / Szombat rejtély, szombat homály, csönd. / Néma az üzenet. / A sírnyi hiány a remény felfoghatatlan teljessége. / A találkozás nem ez. A Péntek kiáltása. / A péntek csodája” (Közösség). Nem más ez, mint a hétköznapok fájdalmai, szenvedései által megszülető kétely, amikor „megremeg a magvető”, és amikor Isten igéje „úgy” hasad, ahogy a rákos testben a sejtek osztódnak (Maghasadás). És ilyenkor Isten helyett „a szorongás lelke lebegett a vizek fölött” (A magvető kivár).
A kötet verseiben egy olyan többszólamú beszéd – de mindig a sírból vagy a sírhoz szóló hang – generálódik, amely nem a feltámadást, hanem a nagypéntek és nagyszombat misztériumát tekinti létbe vetettségünk valóságos eseményének. Ez nem jelenti azt, hogy az evangéliumi üdvtörténet húsvéti eseménye ne lenne a versbeszélő vágyában, de a „hitbogár” araszoló pozíciójából pusztán „[a] feltámadás elhagyatottsága” látszik, mert „[a] feltámadás derűje messze, mint az ég” (A magvető kivár). A ciklusokba szerveződő, de akár önállóan is olvasható Vessző című vers, ami Miklya Zsolt Zsoltárhang vízjelekre (a 66. genfi zsoltár dallamára) című költeményének sorait mottóként használja, a kezdetekről, a születéshez való visszatérésről tudósít: „Az élet savában bomlik a lélek. / Le, föl, ki, meg. Vissza. / Visszaomlik a méhbe, / a létezés kezdetére.” Miklya verse felől – amivel egyébként a protestáns Európa ünnepelte Wittenbergben a reformáció ötszázadik évfordulóját – olvasva a halálhoz intézett óda („Végy, halál, engemet”) az elmúlás visszafordíthatóságának gyermekkori látásmódját is közvetíti. Az Egy gyerekszoba lélegzése miután Isten csöndjének (álom, éjszaka) hétköznapi titkaiba enged betekintést, a feltámadás mózesi előképét egy rendkívül érzékletes metaforába sűríti: „A gyermek az ígéret földjének tenyérnyi termő röge.”  Ahogy a Hitbogár című vers is a zsoltárokat idézi, sőt, a szóhasználatában aktualizáló beszélő az ószövetségi versek emberképével azonosul: „Az árnyam magasztal téged, / eléd hanyatlik, / a napot dicsőíti. / Te nap vagy, / én remegő árnyék. Találkozásunk fényjáték-illúzió”. Ez a saját hite erejében kételkedő, az Istenhez közelíteni vágyó beszéd bogárként lépeget, majd repül a fény felé, hogy ott a fényben megperzselődve a „bátor sötét” várja.
A verseskötetben a jelenlétben működő haláltudat megjelenítésére formailag két utat érzékelünk: egy (a hétköznapi nyelv struktúráinak szituatív versbeszédbe emelésével létrejövő) narratív eljárásmódot, amely elsősorban a halott hozzátartozók, főleg az apa alakját idézi, illetve egy rendkívüli tömörségű, élesre feszített, metaforikus-metonimikus szóképekkel operáló, a tárgyias líra különböző hagyományait ötvöző versképzést, amely a halálról való költői beszédre, és annak hagyományára reflektál. A költői beszédmódok különbözőségénél azonban sokkal lényegesebb az a versek közötti poétikai-retorikai egymásra hatás, ami a halált mint idegenséget Jézus szenvedésében és halálában, illetve Mózes Nébó-hegyi végzetében kísérli megérteni. Lapis a nagypéntek és a nagyszombat misztériumát az eltávozott, a másik tapasztalatából, az emlékezés jelenidejűségének horizontjából a test (meg)érintésének és fizikai változásainak, illetve egyéb tárgyiasságokhoz kapcsolódó történéseknek (seb-sebesülés, hegek-hegesedés, horzsolás, törés, ropogás, lépés, zuhanás, romlás, bomlás, osztódás, izzadás, repedés, hasadás) versképleteiben mutatja fel. A test különböző érzéki tapasztalatainak összekapcsolását figyelhetjük meg a narratív szerkezetű Érintés című versben, amelyben a versbeszélő konstatálja, hogy a ravatalozóban a halott merev arcában az élők önmagukat látják. És a verszárlatban a búcsúzó fájdalmát kifejező bravúros szókép: „Nem tudom, / a cipő kényelmetlenebb, vagy a bordakosár. / Valami feltöri itt a szív sarkát.”  A csattanóra épülő Kutya költeményben egy gyerekkori emlék (közös séta a nagyapával) hív elő egy fizikai élményt: a meggyilkolt kutya szagát. A trópusok szomorúsága című versben maguk a világot leíró vagy a világ által használt szavak fizikailag is tapasztalhatóvá válnak. A nagyapa sírkövének megérintése, a sírkő felújítása a költői szóképalkotás mintájára lép működésbe. Ahogy a sírkő hasad, úgy hasad a hajnal és az égbolt, aminek következménye a hézag, vagyis a hiány. Ebben a versben (de más darabokban is) a halál mint kulturális konstrukció is a poétikai összetevők szétszálazhatatlan sajátja. Például az El, föld című darabban Szapphótól Berzsenyi Dánielen keresztül a nyugatosokig érzékelhető a halálábrázolások költészeti erőtere. József Attila tárgyiasnak nevezett lírája feszül rá A vég ciklusai fizikai környezetet lélekkel telítő (vagy ha követjük a sírból való beszédet: testtel telítő) szemlélődésére: egy pusztuló falu, majd egy elhagyott falusi ház látványa, ahol „lélegzünk”, „sötétlik a nedv” és „hegesedik a tér”. A Vésetben a test bomlásának érzékeltetésével visszafordíthatatlanná válik az elmúlás: a kálvárián, a temetőben „minden dombormű sebesült”, miközben a halottakat „lárvák, istentudó bogarak” emésztik.
A kötet verseinek jelentős részét a látszólag személytelen versbeszéd jellemzi: a külvilág apró történéseinek, tárgyainak, élőlényeinek minden megjelenésében az elmúlás testet emésztő, de magát a létet széthasítottságában mégis valami egésznek mutató szemlélete áll. A Natura című vers darabjai a teremtett világ magárahagyottságának lenyomatai, a képekben felmutatott létsérülékenység. A tárgyias világ összefüggéseiben a jelenlét zsigerisége húzódik meg: sebek és hegek az érző és szenvedő testen, a nyelvben (szaggatottság) és a beszédben (töredékesség). A meghasadtság a test és lélek felcserélhetőségét generálja: a Lélek című versben a test az, ami halhatatlan, a lélek pedig elbomlik. A Rendezettség a halál leírását egy hétköznapi helyzettel, a pókhálók felporszívózásával retorizálja. A szorongó emberi tudattal ugyanaz történik, mint a felporszívózott pókokkal: „Belezsibbadnak érzések, lélegzetek, / hogy a megmaradt részek fenntarthassák még entrópiájukat.” A 23. zsoltár humorba hajló parafrázisában (Vessző) vagy inkább jelenre írt konkretizációjában a jó pásztor nem az Úr, hanem egy kocsmában fázó és érző és a szenvedésben megsemmisülő embertársunk.
Sok mindenről szeretne még szólni a recenzens a kötet versei kapcsán. Kosztolányi szavairól, a Vonat című versben elbeszélt haláltáncról, túlélőkről és Isten csöndjéről. Arról, hogy az Üzenet. Haza című versben a nemzeti történelmi traumát is a test tapasztalata közvetíti, hogy a kolozsvári zsidók bevagonírozására a beszélő egy hétköznapi mondattal utal („Kolozsváron a marhavagon / rövid időre megállt”). És arról is, hogy ebben a versben a felejtés-emlékezet miképpen oltódik a test valóságába („Nem marad, / csak egy ferdülő csigolya / a gerinc közepén”). És végül arról, hogy miért értjük mindannyian a verset záró metonímiát: „Velünk maradtak / a lesütött szemű utcák.”
Lapis József kis kötete alatt a sírig beszakad az asztal. Csak remélni lehet, hogy sok „elég jó” kritika követi ezt a szerény recenziót.