A tagolatlan idő (Tomaji Attila: A nyár sötét szíve)
Tomaji Attila: A nyár sötét szíve. Fekete Sas Kiadó, Bp., 2024Tomaji Attila új kötetében mintha egy 21. században eltévedt 19. századi, örökkön énekelni vágyó költő szólna: „nappal s éjszaka eddig se vált külön / bennem, halottjaim is romlatlanul / ragyognak a tudat magmájában, / s amit láttam, megjegyeztem jól”, illetve: „Bejártuk az otthonossá tett / csodálatos tévutakat, telt / s betelt idő és lélek”. A fentebb idézett, ciklusokba nem rendezett nyitó és záró vers (Zöldhályog és Duinó) kijelöli azt a horizontot, ahonnan érdemes olvasni a kötet verseit: élet (kezdet, születés, gyerekkor) és halál (vég, elmúlás, pusztulás), személyes és egyetemes halál viszonya, költészet és élet, természet és ember, utazások/bolyongások/keresések térben és időben, elvágyódás és hazatérés, emlékezés és tapasztalás, szeretet/szerelem és önmegismerés. És kirajzolják a verseskönyv motivikus hálóját is: tájak, városok, nappal és éjszaka, hold, eső, ragyogás, árnyak, szív, fű, gyümölcs, nők, szél, kert, út, tenger, folyó, part, Rilke, évszakok, idő, test és lélek.
A nyár sötét szívében mintha három, egymással összeérő versbeszélőt érzékelnénk: a tengerre vágyakozó, kozmikus örök időben (Égei-tenger világa) létező magányos mitológiai hős hangját, a múlttal szembesítő jelen idejében az idő könyörtelenségének – a folyó (Duna) szemlélőjének és a kert (Buda és Zebegény) lakójának – a megszólalását, illetve a parton való időzésnek, a szerelemnek, magának a várakozásnak a nézőpontját (Duinó). Egy olyan költő hangszínei ezek, aki hisz a költészet erejében. Aki szembenéz a múltjával, és versenyre kel a tenger szirénjeivel is: „Költő s Isten párbaja ez lenne, / dalolni egyre, torokszakadtáig.” (Téli nap)
Jelen recenzió nem vállalhatja, hogy Tomaji Attila költészetének alakulástörténetét bemutassa, csupán jelezni szeretné, hogy mindaz a bölcseleti igényű költői megszólalás, ami A nyár sötét szívét is jellemzi, már az előző kötetekben is jelen volt. Jó példa erre egy 2002-es versnek, az Ulyssesnek a „továbbgondolása” az Ithaka című versben. A régebbi vers egy részlete így szól: „csak ült tovább hajóján / az egy szál árbóc árnyéka alatt / hol évei esője annyiszor arcába vágott / s nem hagyta nyugodni se partra lépni az átok / mit rámértek a gondtalan istenek / s mi alól elhajolnia már nem lehet: / honnan az elveszett illat / mi után futnia kell / s miért neki / és miért viszi tovább majd sorsa a víz / ha egyszer mint most is mint ők is / megérkezhetettˮ. A kötetbeli vers részlete pedig így: „Te is átbolyongtad / az életed, reméltél ezt-azt, mégse / jutottál el oda, ahova vágyakoztál. (…) Visszavágysz / oda, hol sose jártál, ez nyavalyád oka.” Az Ulysses elbeszélője bár megérkezett, mégis tovább kell hajóznia, mert hívja a tenger, az elveszett illat, az idő. Az Ithakában hőse hiába hajózik tovább, nem tud eljutni oda, ahova szeretne, és hazatérni sem képes. És a tenger látja vágyunkat, hogy „megérkezzünk végre, haza, mert egyre azt akarjuk, mi messze van”. (Tenger)
Talán ez a kulcsa a kötetnek, a megfoghatatlan, megismerhetetlen múlt megéneklésének kényszere, feladata, az emlékezés és a felejtés többdimenziós tapasztalatából sűrített létérzékelés. Mert „[a]mit képzelünk jövőnek, múltunkban / homálylik”. (Sötét, sűrű, durva) A kötet első ciklusa már címében (Vagyok és voltam) is jelzi a „hulló jelen” elsőségét, és a hajdankortól való meghatározottságát. A Mese régi önmagamról című versben a múlt „egy régi fiú” jelenben lévő szemlélődéseként jelenik meg, majd jelenlévőként csúszik át „a majdani férfitestbe”, hogy immár egy mai férfi szemlélje az elmúlt időket. A Por című költemény megszólítja a múltbeli kamaszént, felidézi a betegséget, s az egzisztencia valós tétjévé teszi a múlt emlékeivel, „a partra kisodort tárgyak”-kal való párbeszédet: „ne menj a partra, ne bámuld, ölni / kel hajnalonta, ne nézz soha többé / az égre, a föld a barátod, kapaszkodj / a gyönge porba, az megtart örökké.” A fák tetején című darabban a fa organikus működése az emlékezést retorizálja, hogy felismerhetővé tegye a természetnek („egy állandó képlet”), vagyis az időnek kiszolgáltatott ember egyszerre szorongató és reményteljes várakozását. A létmegismerés idő- és térbeli mozgásformáinak (átjárások évszakok, mítoszok, eszmék, utazások helyszínei, költők sorai, múlt és jelen között) kitapinthatóságát erősíti a kötet gyönyörű vizuális megjelenése (Török Joli grafikái): a címlapon és a ciklusok között látható folyó vagy tenger partján veszteglő hajó képe a lírai én időben és térben bolyongását teszi intenzíven átélhetővé. Bolyongás, örvénylés, eltévedés és tékozlás – a versek beszélője, akár egy időutazó, egyszerre értelmezi a sérülékeny létezés mindennapi és egyetemes tapasztalatát, és teremti meg a költői szó erejével a felismerhető, értelmezhető és így belakható létet: „megáll az idő az ágyánál, / nézi s kérdi tőle: az első csók, mitől remeg a kamasz, / vagy januárban a cinke első éneke, nem ugyanaz?” (Üldögélni semmiágon)
Az egész kötetre jellemző elmúlás/halál tematika a hagyományos rímelésű útmutatásokon keresztül (például: Gyermekeimnek), a Mese… címkezdetű metafizikai ihletettségű, verselésükben a klasszikus formát az élőbeszédszerű megszólalással vegyítő példázatokon keresztül, a 21. századi traumákat a természet végleges pusztulásával szembesítő, a természetlíra hagyományát újraíró költeményekig (példaként: Levél) jár be sokszor labirintusnak (az egyik ciklus címe: Útvesztő) tűnő utat. A 70-es, 80-as évek Magyarországát, Budapestjét, a „szétivott, szétolvasott, szétbaszott ifjúságunkat” homéroszi időmértékben eléneklő Mese az ifjúságról egyszerre szűkíti és tágítja az emlékezés idejét. Tomaji költészetét nevezhetnénk akár válságlírának is, hiszen a lírai én elveszettségétől, személyes veszteségétől és fájdalmától (például: Buda) kezdve egy egzisztencia pokoljárásán (Mese a sötétségről) és az európai kultúra ferde gyémánttengelyén keresztül (Európa) az ökológiai/kozmikus válságtudat (Levél) megfogalmazásáig sűrűsödik a hanyatláslista. Mindezek mellett olyan közéleti versekkel is találkozhatunk, amelyek eddig nem voltak jellemzőek a költő lírájára, mint például az orosz–ukrán háború borzalmait megidéző Irgalom. És a hanyatlás alól „a szerelem, a magát ismétlő léha játék” sem vonhatja ki magát. A Régi nők című ciklus versei a legszorosabb érzelmi kötelék igaz vagy hamis égi (Mese a Holdról) és földi (Hideg égés) másai, vagy – ma már – digitalizált titkai. (Nyomokban Szapphó)
Miközben Tomaji alkatilag romantikus lírikus, tapasztalhatjuk, hogy – akárcsak a nagy példakép, Rilke – a mindenható ihletésű, romantikus-szimbolista alkotó eszméjének határait át is lépi. Nála egyaránt megjelenik a természetben jelen lévő körkörös mozgásforma (példaként: Évszakaim), az „örök visszatérés” gondolatköre (többek között: a Szerelem) és a visszafordíthatatlan linearitás könyörtelensége (Véget ér). Az Éjjeli vers című költeményben a lírai én versírás közben rögzített tapasztalatát („Hallom az éjben, hogy verdes a májusi ág, / veri a ház falát”) növeli kozmikussá, s teszi a halál sokszólamú titokzatosságát egyszerre személyessé és egyetemessé („Ha átváltozom, / kiürülnek a mikrotubulusok, részecskéim / szétesve keringenek, de jön valaki rendet / rakni, megcsomózni az elgyöngült szálat, / s akkor ő, aki én is, hallgatja tovább, s újra / megírja azt a házfalat verdeső májusi ágat.”) Miközben minden elmúlásról kimondott szó lassítja a megsemmisülést: „most tél van és csend és hó, / halál nincs, csak ha majd kimondom”. (Egy faun reggele) Az elmúlás poétikai-retorikai renddé válik a Hamu lesz című versben, amely a kiazmus (tükörszerű, keresztszerű elhelyezés) versszakon belüli és egész versen átívelő dinamikájával nemcsak Rilke, hanem a nagy Rilke-kutató és fordító, Báthori Csaba előtt is tiszteleg: „Egyszer majd kőről álmodik a vaktükör, / mely unott arcát örökre bezúzza, / egyszer majd esőről álmodik a hamu, / mely a pernyét a földre lehúzza (…) lesz majd, hogy magamról álmodom én is, /ahogy követ dobok a tükörbe, / egyszer majd hamu lesz megvénült arcom, / és szétmállik a szürke esőbe.” Az Üldögélni semmiágon rendkívül személyes megszólalás gyerekorról, családról, az apához fűződő viszonyról, miközben a József Attila által a „dolog mögötti létnek” nevezett hiányt és magányt kifejező metaforát megőrizve-megszüntetve, az elmúlásban az újrakezdést, „a szólító szerelem hangját” érzékelteti: „ha a semmiág beakad gallérjába, / eltépi magát, kiköpi félelmét, s felkészül a szeretetre.”
A szeretet összeköt és a halál szétválaszt, mondhatnánk közhelyszerűen, ha nem éppen ez lenne Tomaji költészetének poétikus igazsága: „Nézzük a kék remegést, / a horizont befeszült vonalát: / jaj, Natikám, külön szakítjuk át.” (Duinó) Rilke A nyolcadik elégia című szövegét idézi fel a Mondja, de nem halljuk című vers, ahol az elmúltakra ráébredés egyszerre szünteti meg és állítja a lehetséges, de nem szükségszerű öröklétet: „nézi az alvókat, mintha / élnének, pedig messze még az élet, / addig csak idő van, otthon-teremtés (…) s bizonytalan bolyongás a parton, a / fényben úszó sötétben, s remény, hisz / a halál is élet, hogy lesz örökké vagy / valami hasonló.” Szorosan kapcsolódik ehhez a vershez a romantika toposzait felvonultató A csont sötét foltjai, amelyben bár eldönthetetlennek tűnik, hogy valami kezdődik vagy véget ér („Forrás volt itt vagy torkolat?”), Isten ki nem mondott jelenléte és a vers zárlata („oda visszatalálok, ott új szívet remélek”) az öröklét bizonyosságát erősíti. A Mese a temetőkről című vers miközben életrajzszerű történetet vázol a temetők nevein keresztül („Tudnak rólunk, emlékeznek ránk”), a változás képességét, az élet szeretetét hirdeti: „lásd a másik szemét, ha örül, halld / a kiáltást, ha hív, szívd be az illatát, ha átölel, / ízleld a nyelvét, ha beléd hatol, tapintsd a bőrét, / ha közel enged, szeress és gyógyulni fogsz, erjedj, / sarjadj, mert érlelődni kell, s élni, mindig csak élni”.
Már a Sötéttiszta sáv (2010) óta megfigyelhető a költő lírájának a sötétségből felbukkanó fényre emlékeztető mozgása, amely a folytonos pusztulásban is képes felmutatni az élet teljességét. A Mese a nyárvégről című költeményben „[c]súcsra járatott nyár most hanyatlik, / mit növesztgetni próbál, éjjelre lefagy”, de „örülj, hogy élsz még. Indulj / az elgurult szívek után, betakarni őket, / talán új életet szülnek maguk köré”. A Mese arról, aki elveszett a gyermekkortól a jelenig bejáró, hazatérni sose vágyó, de egyszer mégis hazatérő „lélekutazása” pedig így zárul: „s boldog hullását / felfogja valaki tág tenyere: akkor az idő visszatér / saját medrébe, és elkezdődik élete.” A Mese a dadogásról lírai énje számára is kérdés, hogy „[a] gyász lenne az anyanyelvem”, mert „[s]enki múltja nem kezdődik újra, / de a fák megjegyeznek mindent / (a fejszét is), kering bennük a sok / nagy nyár, telek hószín halála, a / törzsükre tapadt szerelem”. Ez is annyira Rilkére emlékeztet, aki sosem marad meg a tapasztalatok elkeserítő, örök sérülékenységének hangsúlyozásánál, hanem képes elismerni az élet minden vonatkozását, képes meglátni a végzetben az élet teljességét, az évszakonkénti halált, a pusztulásban az örök visszatérést. A Visszaveszi című költeményben a télben ott a nyár, és a téli kertben emlékezőben a tenger végtelensége, amely felidéz utakat, parton szemlélődést, hogy magában a szemlélőben összeérjen nappal és éjszaka: „Házam fölött megálla a nap, és vesztegle a hold is, mint egyszer / a Bibliában, aztán a nap is visszavesz valamit, / halálos a harapása, mikor behozva a késést, fekete / vonat, befut a néma kertbe, s a kert az éjszakába”. Az idézett költemény a Tagolatlan tenger című ciklusban található, ahol a tenger az ember által nem uralható, de folyton rá vágyakozó természetnek, a túlviláginak, illetve belső világunknak is szimbóluma. A parton szemlélő pozíciójából a földrajzi végtelenben és a hullámok sodrásában a kozmikus időt és a személyes emlékezet működését egyszerre érzékeljük: „Hullámzik a tagolatlan tenger szürke / paravánja, hallom a hangját, üti a földet, / szaggatja a sziklát, maga alá gyűri a homokot, / hol éjjelente csordultig telt a nyári múzsák / kelyhe, hallom a hangját, szótagok és ütemek, / legfontosabb szólamait mondja. Átutazók / magányát, ott maradt léptek dobbanását, / sirályok, lányok sikolyát röpteti.” A tenger éltető, teremtő, erotikus erő (Dalmát fák) is, és nem csupán domináns tematikus elemként jelöli a poétikai végtelent (Szerelem, Kréta), hanem az utazással, hajóval és a természet jelenségeivel képi-szimbolikus összefüggésrendszert alkotva véget nem érő értelmezői lehetőségeknek nyit teret: „Estébe hajló délután. / Csak a víz, a hullámzás. / Vihetne hajó is, futhatna, / mint nap, mint felhő, mint idő, / de nincs kedv hasonlatokba költözni. / Sirály, és valaki szája, haja, bőre. / Árbócra tűzött sikoltás. / Alul a néma tenger. / Csak egy estébe hajló délután.” (Örökkép)
Megkockáztatom, hogy ahogy a kert a tapasztalatok feldolgozásának a helye (Mese a mihasznákról), a világhoz való tartozás feltétlenségének tapasztalata (Hát megjöttél), úgy Tomajinál a tenger a költemény metaforája. A határtalan víztömeg a lírai én jelenbe kódolásának tapasztalatára nyíló mélység, az az önmagára visszairányuló mozgás, amely a műtől saját múltja, eredete felé halad. Így a vers saját forrásának, tapasztalati anyagának nyughatatlan keresésévé válik. Ez az önmaga felé törekvő mozgás akkor válik a leginkább érzékletessé, amikor a mindent elárasztó pusztulással és értékvesztéssel szembesül az „élethosszúságú évszakokba” kapaszkodó, „édes / őrületben messzeringó felnőttkorom világá”-t elmesélni vágyó: „soha többé tengereket se, ahol mindig / mozog a szél, beszél a hullám s vágtat / felém a fény a víz tetején. Soha már.” (Napi jelentés) Mert milyen is a jelenünk? Posztmodern töredék: „Vázlat vagyunk, törlés, / átírás, így épül fel a forgó árnyék, a hajszás / mámor így nyer formát” (Most), ahol „[n]em csak a táj s az ember romlik / az élet maga”. (Töprengés egy korszakról)
Végeredményben ugyanazokkal az egzisztenciális és metafizikai kérdésekkel küszködünk, mint minden kor minden gyermeke. Gilgames és József Attila egy vonaton utazik, egy „az idő hullámverése”, mert „nincs meg semmi eredete”, és végül „lebukik, felkel, felkel, lebukik, és vijjog a nap”. (Együgyű mese a hősről) A Ragyog és hallgat című poémában a vers megszületése és a gyerekkori énnel való találkozás egy időben történik, az idő és az élet metaforikus képei, a folyóparti séta és az erdő közötti bolyongás közé ékelődnek a hétköznapi élet mondatai. Az önmagukban szikár, mindennapi élethelyzeteket megidéző mondatok metafizikai térbe helyezésükkel líraian átlényegülnek, különösen az egyszerűségében megrázó utolsó mondat: „Szeretem a feleségemet.” Pedig a költő is tudja, hogy „versben sem írjuk le, pedig vágyunk / rá, tönkretett kicsi szót, szeretlek”. (A sötét hallban) És azt is tudja, hogy „[i]dővel az erdők is leomlanak”, de „mégsem hal meg soha, ki a versbe tűnik. Nem / mondhatod, hogy nincs remény, ha van”. (El, mind – mind el) Mert „a szó, az éber szív földbe nem tehető”. (Véget ér) És ha egyszer „[c]sönd jön, szétnéz, leül. / Szakad, mélyen, belül”. (Csönd jön)
Tomaji érti a csöndet.
Vissza a tetejére