Tovább lassuló zuhanás (Jónás Tamás: Draen)
Jónás Tamás: Draen. Ampersand Kiadó, Bp., 2025.
Jónás Tamás lírájának meghatározó sajátossága a játékosság és a valóság „megéneklése” közötti feszültség disszonáns élménye. A Draen verseinek túlnyomó többsége formai, tartalmi feszültségbe ágyazott nyelvi képlet: az élet visszaáramlása a poézis képi-zenei terébe. A költő legújabb kötete nem tud és nem akar mást állítani és tagadni, mint amiből önmagát eredezteti: „[h]a engemet elhagyott a szeretőm / Nem lehet más a világ csak temető / Megeshetik bármi bárhol bárkivel / Nem intézhető el semmi tá-ti-vel” (Sirató). A Hexameterekben a szerelmeket, barátokat és szülőket elvesztő, magára maradt lírai én számára a költészet, „a ritmus, a rím szerez újra családot”. A négyütemű tizenkettesekből építkező Emlékrombolónak már az első sorait „dúdolja” az olvasó („Fénytelen ritmusát lüktető éjszaka. / Anyu a testednek nem maradt testszaga”), miközben a költemény az egyéni, közösségi és kozmikus széthullásról szól, arról, hogy múltunk emlékei nemhogy támaszt tudnának nyújtani, de maguk is részei a rombolásnak („Nem maradt múltunknak vigasza, tanúja. / Nincstelen Isten az örömünk tanulja: / sehonnan jöttünk és eltűnünk egészen”). Az önostorozó Végdalban a szigorúan kötött forma (páros rímes, kétütemű nyolcasok) akár az önfegyelmezés eszközének is tekinthető. Az Áthajlás négy szótagú, ionicus a minore ritmizáltságú sorokba tördelt tizenkettesei a test és lélek, a fiatalság és öregség kettősségeit tematizálja (,,az időt mint / focipályát / beszaladnom / lehetetlen / hogy a test nő / fogy a lélek / bizony érzem / megöregszem”), ugyanakkor a rövid, fragmentált sorokkal és sűrű képekkel az elmúlás és a poézis izzása közötti feszültséget érzékelteti. A Draen poétikai erőterében mintha a forma és a zeneiség próbálná összetartani a darabjaira eső ént és világot.
A kötet nyitó verse (A malac vallomása Bóbitának) Weöres Sándor Tündér című versét parafrazeálja a malac szemszögéből. Amíg Weöres versében a játékosság felszabadít és felidéz egy harmonikusabb világot, addig Jónásnál a kikacagott, vagyis magalázott és a tündéri világban csalódott malac nem akar repülni („Hajnalig álltam a fényben, / Csillagokat csavaroztam. / Nem potyogott ide mégsem / egy se, hiába vacogtam”; „Szárnyaimat letapasztom”), már nem hisz a varázslatban, hanem tudomásul veszi a valóság könyörtelen létezését („Félek alig-mosolyodtól. / Ülj le könyörgöm a sárba. / Hallod az éjszaka horkol. / Csókod a kis malac álma”). Szembetűnő a feszültség a harmonikus versforma (a versszakok keresztrímes háromütemű nyolcasokból állnak) által hordozott derű és a malac keserű vallomása között. Az Amulett páros rímes, háromütemű tizenegyeseiben a népdalok elhagyott szerelmese („Gyűlöl engem, aki régen imádott”) a konvenciót felrúgva a szegény ember egyetlen reményét utasítja el: „Isten, hogyha végre hagyna magamra. / Elég volt már minden abrakadabra”. A Futtató pörgő három szótagosaiban „fajsúlyos /szófajok /kínálják/ magukat”: „dadog a / bugyuta / koponya / korog a / gyomora / humora / kicsi a / pagoda / marad a / gomora”. A kanásztánc ritmusára énekelhető Cigány himnusz a dallamos forma és játékos családi képek rajzolatában – csak a lírai én képzeletében létező – idilli világot teremt. Itt a költészet mint közösségi élmény jelenik meg: „[v]erset hoz egy ifjú titán, sírtok mind a ketten. / Elismered, te se tudtál volna írni szebben”. Sorolhatnánk a példákat, hogy mi mindennel „játszik” ez a líra, de Jónás számára a lényeg: a valósággal való disszonanciája miatti furcsa érzés mindig ott legyen a szavak kimondhatóságában.
A költő több versében megszünteti a versszakokra tagolást, formabontó tördelést alkalmaz, és vannak prózába hajló lírai darabok is. A Mindennapi versgyakorlatoknál a szonett egybetördelése erősíti, hogy „már nem végzetes szó a szerelem”. Nem az, mert a véletlen az emlékezést formába öntő költő reménye: „A véletlenben rád találok újra”. Mert „[a] készséges véletlen mindig akkor jön, / amikor vagy számítasz rá, vagy nem”, és olyan, mint az Isten: „nincsen. Hiszen van”. (És mégis) A Szerelmi leckék a logikai következtetések (hipotetikus szillogizmusok) sémáit használva jut el a szerelem legalapvetőbb igazságához: „egészen biztosan nem / szeretett, ha veled maradt / halálodig”. A Megadás sem strófákra tagolt, egy levegővételnyi kimondás, amely által a lírai én a vereségből formál önfeltáró gesztust („kiszórod a szívedből az összes fájó titkot”). A csupakis példája a forma metaforizáló erejének: a kisbetűs és a nagybetűs élet szembeállítása nem csupán játék, a nyelvileg (a vers) és képileg (egy festmény) kreált konstrukciók maguk is a hiábavalóságot jelölik. A Beillesztés című darab is „egybeírja” a három strófát. A költemény kiált a megzenésítésért, hiszen minden direktséget nélkülözve finom hangoltsággal hívja a vers atmoszférájába Zelk Zoltán Este jó… című versét. Keserű játékosság ez: a lírai én számára a gyógyító műtét a szabadság elvesztésével jár. A kötet egyik prózaverse, a Nyamvadt nemzedék, a szénakazlat is a tűben keresi úgy idézi fel a gyerekkor rettenetét, hogy a múlthoz való viszonyát a könnyű élet soha meg nem ígérésének valóságával retorizálja, „mert ami könnyű, az / valószínűleg meg sem történt, és ami nem történik meg, / az mirevaló”. A Draen másik prózaverse, a Szabadság beszélője szerint nincs a szabadságra szükség, illetve ha van, akkor az valami olyan, hogy „nem muszáj megtenned dolgokat”. De mégis vannak órák, amikor megtörténik, amikor nem te vagy a fontos, hanem a világ, az Isten – ami Jónás költészeti toposzával élve nincs, és ezért van –, „amikor az ember az értelmetlen, ám / szépen ragyogó, összetett világot hagyja gondolkodni / önmaga helyett”. A szabadság és metaforái Jónás lírájának és prózájának tematikus motívumai, nála a történetmesélés vagy a költészet szabadsága valójában a világ ördögi/isteni működése.
A kötet verseinek motívumai (szárny, csillagok, ég, föld, kozmosz, éjszaka, hajnal, isten/ Isten, fény, nyár, tűz, álom, vágy, tükör, emlék, test, lélek, zuhanás, hullás, véletlen, rend) és a motívumok közötti kapcsolódások azt érzékeltetik, hogy Jónás nyelvi küzdelme a jelenvalóság rettenetének és csodájának igenléséről szól. Míg a már említett Hexameterekben a költészet a családot jelenti, a vallomásos Elmúlástanban már „nem lehetek / senkinek senkije”, a gyerekkor és a halál túl van tapasztalhatón, az örökségként kapott családi múlt átláthatatlan, istenről és a jövőről pedig nem érdemes beszélni. A hazatérő című versben az erdőből, a lelki pokoljárásból hazatérés valójában a túlélést, a reményt jelenti. A Latordal (ön)ironikusan állítja a bűnös, mocskos, de szenvedélyes élet fensőbbségét az unalmas, keresztény, gyermektelen „kedves házaspár” életével szembe. A válással végződő tisztességes élet végén „[n]incs kereszt”, nincs megváltás, míg a bűnt és a szenvedélyt követők – ahová a vers beszélője is tartozik – számára „Jézus volt a csúcs”. A kötet záró versének beszélője szerint a világ már megérett egy újabb áldozatra, még több messiásra lenne szükség, de úgy tűnik, továbbra is a fel nem ismert Jézus az egyetlen „jelölt”. Míg „[t]alán kikoptak belőlünk a nagy történetek”, az egész kötet egy nagy elbeszélésről „mesél”: a lírai halmazállapotok egymásba zuhanása, hullása egy végtelenül magányos én versbe vetett hitéről, reményéről szól. Így válik Jónás költészetében a permanens rettenet poetizálása (születés-élet-halál) – csak látszólag paradox módon – a remény alakzatává.
A remény másik neve: Isten, ami nincs, és ezért van. A Hosszú búcsú a szeretteimtől önpárbeszéd, amiben bár Isten neve kimondatlan, mégis a jelen(nem)léte körüli polémia az életműben hangsúlyos Jónás-állításra (Isten történés) redukálható vagy éppen tágítható. Isten történetként való jelenlétére utal a Csalódás című vers is, amely mindenhatóval való (nem) találkozásnak allegorikus (egy ajtónyitás elmaradása) elbeszélése. A Csak a szavak hívők közösségével azonosuló (!) lírai énje számára is a távolságban, a hiányban artikulálható Isten jelenléte. A Fless két sorba tördelt jambikus 12-esei fájdalmasan szép nézőpontot tulajdonítanak a kútba dobott kisgyermeknek: „De csak az üres ég / ezüst forintosa / csillog, nem ez a vég, / és nincsen út haza”. Abban sem lehetünk biztosak, hogy a horrortörténet gyönyörű poézise „pusztán” metaforikusan olvasandó.
Több vers is szól az éjszaka vagy a hajnal magányában fenyegető reményről. Az emelkedő dallamú Parfüm és só önironikusan jelzi („ez most csak életrajzi tény”), hogy a lírai én néha álmatlanságban szenved, ilyenkor szexuálisan fűtött, gyógyszereket szed, az agy és a szív küzd egymással, miközben a zárlatban kiderül, hogy ott van mellette a kedvese. Az önmegszólító Reggeli merevedések ölelkező rímeiben pedig a szerelem tárgya hiányzik. A Dalka egy vad szeretkezés emlékének kozmikus képekkel való átpoetizálása. A szakítás utáni szétesettséget a Nagyon kötött daktilusai teszik az élmény megénekelhetőségének reményévé, amiből a hiány is kifejezhetővé formálódik. Az Ostya a szerelmet kereső együttlétek („Lesznek, voltak csókok, / hazugok közt is szépek”) közötti hézagokban ragozza a veszteséget: „igerag, igazi vándor: / hiányzom, nem hiányzol?” A Ha megérted című szonett azon Jónás-versek közé tartozik, amikben a megszólalás hátterében egy már elmúlt nagy szerelem újraelbeszélése áll, az új kezdet reménytelen reményével: „[k]inyílni kéne, mint az ósdi láda, / hogy lecsukhass. Hogy újra megszeress”.
A draen, vagyis a drón folyton mozog, egyszerre van fent és lent, mint az émelygő, liftező gyomor képe a (Radnóti Miklós Nem tudhatom című költeményére játszó) Drón című versben, és ami egyszerre köti össze és szakítja szét az otthont jelentő országot. A kettős perspektíva a lírai én egyéni és közösségi morális pozíciója, és persze játék (tájék-játék): „s hogy másról-e vagy rólam szól a játék, / akit kiröhögnek, ha bárkit kiröhögnék”. A költő egyszerre kívülálló és bentlakó pozíciójának nem csupán személyes vagy egzisztenciális dimenziói tárulnak fel a kettős nézőpontot mozgósító versekben, hanem a közéleti kirekesztettség hangját is megfigyelhetjük. A kissé szabálytalan szapphói strófákból építkező Glória, Clarus a háborús, angyaltalan világ rendkívüli élességű felmutatása. A cím imádságra, magára Istenre utal, aki a verszárlatban a bombázások és fegyverropogások borzalmai közepette „bagzik”, mint az állat. A levegő gyökere is túlmutat az egyéni sebeken: a kollektív traumák képeiben a nemzeti, kulturális, nyelvi identitás válsága jelenik meg. A Falkavezér magányos „hőse” pedig szembesül azzal a felismeréssel, „hogy nálam is jobban fél, és néma, közösen / magányos mindenki”. A November végén ritmikai-poétikai rájátszás Petőfi híres versére, amiben az önmegszólítás gesztusa a világtól való elvonultság, a kívülállás okait tárja fel: „mert bárhova nézel, több a szemét”. A Keservitben bár a költő neve önironikusan beíródik a versbe („szegény, magányos, jónás tamás”), a játékos népballadai hangvétel is jelzi, hogy nem pusztán személyes indulatról, hanem a kollektív tapasztalat megénekléséről van szó.
Végül érdemes kiemelni néhány olyan verset, amelyben az időt szimbolizáló poétikai-retorikai „drónmozgás” figyelhető meg. A Szédület a kör alakváltozataival (korong, tányér, hold), körszerű mozgásokkal (ölelés, karolás, a cirkuláló vérkör) írja le a belül, a lélekben zajló, de kívülről is észlelhető zuhanást: „zuhansz, mint kinek szárnya van, / de már kinyitni unja”. Míg a Nyarallik című versben a kör „sugara fogy haladva”, tehát zsugorodik az idő, mintha a lét körforgása már nem tartaná fenn önmagát, hanem minden fordulattal közelebb vinne a hiányhoz, a semmihez. Az Altatóban a köralakzatok forgómozgásához kapcsolódik az éjszaka intimitásában megbúvó lassuló zuhanás érzete („Aprópénzek hullanak a kertbe”). Miután vázlatosan végigpásztáztuk Jónás Tamás bátor, játékos, okos és szenvedélyes kötetét, „egy feladat maradna csupán, / megakadni / a szeretet algoritmusán”. (Megakadni) Ha nem másért, azért a reményért, hogy zuhanásunk tovább lassuljon.
Megjegyzés: A kötetben olvasható A törékenységről című vers felütése gyanút keltett bennem, ezért utánanéztem a folyóiratban való megjelenésének. Kiderült, hogy a költeményt nem Jónás Tamás, hanem Schein Gábor írta. Észrevételemet jeleztem Jónás Tamásnak és Schein Gábornak is. Ezt követően Jónás Tamás nyilvánosan bocsánatot kért Schein Gábortól a hibáért.
Vissza a tetejére