Macis bögre (Kiss László: Mi kell a boldogsághoz)
Kiss László: Mi kell a boldogsághoz. Tiszatáj Könyvek, Szeged, 2024Kiss László novelláskötetének borítóján egy Superman-köpenyes kerti törpe látható, aki a középső, levágottnak tűnő ujjával „bemutat”, mintegy a Mi kell a boldogsághoz cím feltételezhető kérdőjelének helyettesítőjeként. A kerti törpe a folklórban a szerencse szimbóluma, Superman pedig az emberfeletti és különleges képességekkel rendelkező hollywoodi szuperhősök egyik ikonikus figurája. A boldogsághoz fűződő kapcsolatuk nem magától értetődő, a provokatív gesztus azonban irányt mutat. A boldogságkeresés romantikus toposzának vizuális kifordítása hétköznapi életünk nosztalgiázó banalitására rímel, kapcsolódhat a boldogság elérhetetlenségéről és kiismerhetetlenségéről szóló kulturális-irodalmi történésekhez, másrészt ahhoz a pszichológia által is hangoztatott felismeréshez is fűződhet, miszerint a boldogság a legszubjektívabb jelentésű fogalom.
Jean, a francia viccek közismert inasának nevét viselő kerti törpe a kötet Édes Emma című novellájának kulcsszereplője, míg Superman köpenye egy iskolai farsangra visszaemlékező elbeszélésben az igazgató jelmezeként tűnik fel. Az előbbi novellában a törpe szerelmes lesz az igaz érzelmekre vágyó, de első kapcsolatában mérhetetlenül csalódó fiatal lányba. A novella záró szakaszában „Emma leguggol, átöleli, és cuppanós puszit nyom a széles törpehomlokra”, majd miután egész éjszaka ölelik egymást, „Emma felhúzta virágmintás gyűrűjét Jean integető kezének ujjára. A középsőre”. A Farsang című novellában pedig igazi Superman lesz a népszerű iskolaigazgatóból, aki valóban repül: „Jobb kezét ökölbe szorítva, előrevetett karral suhant az első szinten, gyakorlottan cikázva a szétszórt gyerekalakzatok útvesztőjében, és mindenkinek visszaköszönt.” Majd a befejezésében az elbeszélő nyilvánvalóvá teszi, hogy ő felnőttként is hisz a Supermanben, és mivel mindig Lúdas Matyinak öltözött farsangokon, bosszúból „bemutat”: „merthogy tanár lettem, magyar–földrajz szakos, és nem tanítom a Lúdas Matyit”.
Kiss novelláiban a gyermeki, kamaszkori és fiatal felnőtti nézőpontok imitálása a képzelet és valóság határára vezeti az olvasót, kissé szürreálissá téve a nagyon is hétköznapi létezést. A denevér című novella egyetemista hőse, a szexuálisan túlfűtött Árpi összekeveri az intimitást a pornóval, és valójában nem az albérleti szobájukba betévedt denevérrel vívja meg identitásharcát, hanem az álmában megjelenő, gyűlölettől eltorzult arcú kövér nővel, lényegében önmagával. Pálma nevű volt kedvese úgy jelenik meg újra és újra hősünk hétköznapjaiban, mint a folyton felébredő lelkiismeret: „amint hozzáért a lányhoz, az felkacagott, és elillant, mintha ott se lett volna.” Mert ahogy a felejtés, úgy az emlékezés is bizonytalan, és a Kosztolányi Boldogságát eszünkbe juttató havazás is csupán álom: „Egy éjjel arról álmodott, hogy szelíden havazik, és miután felébred, nincs kinek elmondania.” Az Angyali Anna című szöveg egyetemista elbeszélője szerelemes lesz élete nőjébe, míg folyton első kedvesére gondol. Az is felmerülhet az olvasóban, hogy Anna valóban csak „angyali”: „Kapcsolataim zömét pusztán képzeltem.” Miközben bepillantást nyerünk az egyetemi évek alkoholgőzös albérleti levegőjébe, elbeszélőnk felidézi a még gimnazista Rebekával folytatott levelezését („Boldoggá tett a tudat, hogy van kihez hazatérni hétvégenként, ami annyit tett: van kire várni. Míg el nem teltek a gimis évei, mást se csináltunk, írtunk, írtunk, írtunk”), a soha el nem csókolt csókok emlékét, valójában két és fél év kudarcának képeit. Végül se Anna, se Rebeka: „Elengedtem valakit az életbe, aki sohasem volt az enyém, s aki az utolsó utáni pillanatban megkönyörült rajtam, és azt mondta, ne kínlódjam, mehetek, kínlódjam másutt. Megadta a szenvedés, a Rebeka utáni keserves vágyakozás szabadságát.” És még sorolhatnánk azokat a novellákat (Dieter a suliban, Semmiből jött szerelem, Itt vannak, Csenge macija, A század), amikben képzelet és valóság ingamozgását érzékeljük a hétköznapi helyzetek varázslatos vagy varázslatosnak ígérkező pillanataiban. Ez lenne az út a boldogsághoz? Vagy ennyi a boldogság?
Térjünk vissza a borítón látható Superman-köpenyes kerti törpe által hordozott közismert gesztushoz: a „bemutatásához”. Ha elolvassuk a felmutatott középső ujj történeti eredetéről szóló összefoglalókat, akkor az irónia egyértelmű ikonjaként értelmezhetjük a mozdulatot. A történészek szerint a középső ujj felmutatását több mint két évezrede alkalmazzák szelídnek nem mondható véleménynyilvánításra, eredete egészen az ókori görögökig vezethető vissza. A gesztus több görög vígjátékban szerepelt, és a legkomolyabb sértésnek számított, amit a színházban elő lehetett adni. Az ókori rómaiaknál, nevezetesen Martialisnál a mozdulat neve digitus impudicus vagyis a „sértő ujj”. Tacitus feljegyezte például, hogy a német törzsek a középső ujj felmutatásával fogadták a bevonuló római katonákat. A történetírók szólnak arról is, hogy a százéves háború egyik fontos ütközetében, az agincourt-i csatában 1415-ben az angol katonák tömegesen mutattak be a franciáknak. A mozdulat az 1800-as évek végén, olasz bevándorlókkal érkezett meg Amerikába, ahonnan aztán Hollywood segítségével és az amerikai popkultúra világméretű térhódításával mindenhová eljutott. A „bemutatás” eltalált a Kiss László-novellák elbeszélői és szereplői által hordozott kamaszos lelkületű létérzékelésbe is, és a boldogságkeresés kétségbeesett, hiábavaló gesztusaiként állítja elénk a 90-es évekre nosztalgiával – néha humorosan és ironikusan, néha fájdalmasan és szorongatóan – visszaemlékező, eklektikus elbeszéléseket. Olyan, mintha mindaz, amit eddig Kiss Lászlótól komolyan vettünk (Szindbád nem megy haza, 2003; Árnyas utcai szép napok, 2008; A térképnek háttal, 2010; Ki mondta, hogy jó volt, 2015) – mert komolyan vettük az elégiát és az iróniát is –, most idézőjelbe kerülne: a vidékiség megélése, a gyerek- és kamaszkori mikrokörnyezet sokszor lírai bejárása, a bejárt helyen való létezés szükségszerűségének megértése. A 90-es évek mint Kiss László-i „aranykor”: regionalitás, anekdotikusság, hétköznapiság, popularitás, közvetlenség, jellegzetes hétköznapi szereplők. Mintha mindezek reménytelenül ismétlődnének, és bár továbbra is varázslatos a Körösök világa, férfiasan szép a természettel azonosuló egyén szabadsága, valamint a pop-rock mátrix is otthonos háttér, az örökké kamasznak maradás vágya, a felnőtté válástól való félelem egy erősen provokatív gesztus kíséretében szatirikus-ironikus hangoltságú boldogságdarabkáknak látszódnak. A gyerekkort, a kamaszkort, a középiskolás és egyetemista éveket, illetve a fiatal felnőtt férfi élethelyzeteit felvillantó novellák többségéből azonban hiányzik az érett férfi nézőpontja. Ahol pedig van, ott mindent áthat a sokszor súlytalan önirónia. A Mese a puliról elbeszélője író, akit felkér egy – a Facebookon hatalmas követőtáborral rendelkező – lap kisprózák írására. Megjelenő novellája azonban csak 24 lájkot kap, minekutána elgondolkodik írásgyakorlatának (nyelvezet, stílus, technika, jelenlét, cím) helyességén. Következő írásának címét Az utolsó esélyről a Mese a puliról, akit fasszal vertek fejbe címre változtatja, bízva a kattintásszám emelkedésében. A győztes első személyű elbeszélője egy televíziós kvízműsorba telefonál, és kudarcot vall. De ő nem adja fel, az olvasóhoz fordulás fikciójával él, és úgy beszél, hogy szinte közvetlenül maga elé képzeli olvasóközönségét. (Az Itt vannak és A Fény harcosa című novellákban is „kiszól” a szövegből a beszélő.) Az óra című elbeszélésben a Covid idején digitális platformon tanító történelemtanár képernyőmegosztás közben a volt párja félmeztelen fotóját nézegeti. Majd Facebookján meglátja volt barátnője új borítóképét, rajta egy homályos férfialakot és egy árulkodó jelet, közös barátjuk kerékpárjának kormányát. Mintha a felnőtt elbeszélők és szereplők nemhogy nem akarnak, de nem is lennének képesek felnőni.
Ha azonban elolvassuk a kötet hátoldalának kitűnő ajánlását, zavarba jövünk. A borítóhátoldal szövege és a benne megfogalmazott kérdések ugyanis úgy utalnak a kötet novelláira, mint a boldogság elérésének feltételeit körbejáró írásokra – mintha Kosztolányi játékosan komoly szelleme kísértene: „Mi kell a boldogsághoz? / Fogós kérdés. / Talán elég hozzá egy világsztár, aki hozzánk költözik, és velünk együtt írja a töri leckét. / Vagy boldogság akkor van, ha új autót vásárolunk? Ha szalonnát sütünk a haverokkal egy szörnyű emlékű éjszakán? Ha kihajítjuk a szobánkba tévedt denevért? Hazakísérni valakit? Elfogadni valakit? Megalázni valakit? / Vagy mondjuk megtanulni egy idegen nyelvet. / Boldog párkapcsolatban élni, aztán egyszer csak nem élni benne tovább. Ez is lehet boldogság? / Vagy a boldogság egy kiadós teregetés? Egy kiadós vadászat? / Egy jó kirándulás? Egy rossz kirándulás?” Folytathatnánk mi is: Mi a boldogság? Mit jelent élni? A hétköznapok a boldogságot jelentik-e? Vagy van-e a hétköznapokban boldogság? És ha a négy vakációs novellát (A nőgyógyász, A vakáció utolsó napja, Nyár Andival, A század) egymásba olvassuk, akkor akár a hétköznapokban rejlő boldogság mélyre ásó felmutatásáról is szólhatunk. A nőgyógyász alaptónusa a humor, A vakáció utolsó napja tragikus, a Nyár Andival elégikus hangoltságú, míg A század gyerekjátékba vegyíti a szorongást. Zavarodottságunkat azonban tovább növeli, ahogyan a kötet címadó novellájának elbeszélője a boldogságról fogalmaz: „Jegyezzük meg tehát jól, mi kell a boldogsághoz: hasis, puncsfagyi, Tóth Árpád.” Mivel az elbeszélő számára a drogfogyasztásnak a puncsfagyin és a „rekettyebokron” túl nincs más következménye, az irónia nyilvánvaló. De akkor minek „mutatunk be”? Létezik-e az irónia iróniája? A fonák fonákja? Az antropológusok szerint a középső ujj felmutatása talán a legkorábbi ismert sértés, az ujj a falloszt jelképezi, a mellette begörbülő ujjak pedig a heréket, és értelme ez: „te csak ennyit tudsz nyújtani”. A borítón ábrázolt középső ujj kasztrált, és mégsem. A kötet novellái is valahogy így működnek: miközben egy-egy hétköznapi helyzetben felvillantják az egyén boldogságlehetőségét, a „bemutató” gesztus hatására az elillanó élet kissé felszínes, nosztalgikus boldog boldogtalanságát hordozzák. Valami olyan történik, mint amikor valami már nagyon jó lenne, de egy kemény, macsós mozdulattal valaki belerúgna. Szétpecázná, szétinná, szétszexelné. Vagy egész egyszerűen csak ennyi: az élet, a fiatalság elmúlik. Boldogságdarabkák, boldogságmagvak, boldogságsóhajok.
Az általános iskolás évekre visszaemlékező Dieter a suliban című novellában „életre kel” a rajongott popsztár, aki „éppen olyan ember, mint mi, kiegyensúlyozott és derűs”. A gyerekkor boldog pillanata ez: „Néha azon kaptam magam, hogy gyönyörködöm a frizurájában, széles mosolyáról pedig nem szűnő ámulattal vettem tudomást.” És még mielőtt bekövetkezett volna az eltűnése: „a sztárok tétlen, de csodálatos életét élte, ami láthatóan boldoggá tette őt, így engem is”. A nosztalgikus felidézés és a kiábrándulásból fakadó „bemutatás” („Évekkel később azt olvastam egy szennylapban, hogy Dieter Bohlent állon harapta a rottweilere. Úgy kell neki, motyogta valaki bennem. De esküszöm, nem én voltam”) között képződik meg az a boldogságdarab, ami már a megszületésétől fogva hamis, és hamisságával együtt része a ma már felnőtt elbeszélő személyiségének. Kiss nem a mosolygós, mindig vidám ember képét festő, társadalmi méretű boldogsághamisítást szeretné leleplezni, hanem azt szeretné megmutatni, hogy mindannyian részesei vagyunk ennek a nosztalgiának nevezett torzításnak, amely egy kis „bemutatással”, (ön)iróniával igenis vállalható. A diákélet boldogtalanabb fejezetét elénk táró Farkas című novellában egy Petya nevű kisdiák nézőpontjából ismerjük meg az új osztálytárs érkezésének és távozásának egyheti epizódját. A novellának a boldogságmagva a fizikailag erős, lelkileg megtört „balhés” Farkas iránti szimpátiája, aki „azokra a mokány srácokra emlékeztette Petyát, akikkel vakáció idején dolgozott apja cégénél”. A kiválóan jelenetezett Semmiből jött szerelem című novellában a természettel teljesen azonosuló, pecamániás főszereplőt, Tibit elhagyja az első csók élményével is megajándékozó „biodíszlet” szerelme, hogy végül egy pirókegér gyöngéd pillantásában élje meg mindazt, amire igazán vágyott. A novellában megidéződik a Kiss László prózáját ismerők számára oly otthonos Körös-univerzum: „Tibit már a pecaszüzesség elvesztésekor magával ragadta a Körös élővilágának mámorító neszezése, az állandó zsongás, a szarvasok harákolása, a békák dixielandje, a kabócák reszelése, vagy amitől mindig fokozott lelkiállapotba kerül, a legüdítőbb zene: a víz csobbanása, ahogy a rablóhal rámozdul a zsákmányra. (...) Alkonyodik, élénkül az élet, kishalak jönnek rajban, agresszív csobbanások jelzik a ragadozók őrségváltását, a fák előtt jégmadár hasít.” És a boldogságdarab: a pirókegér szemének színe Anna testére hasonlít. Erős atmoszférateremtő ereje van a Vadászat című novellának, amelynek szenvtelen leírásába tengernyi emberi sors sűrűsödik, s benne a túlélés boldogságtöredéke. A pinkoló fájdalmas, szerelmes kamaszkori emlékezés a régebbi kötetekből ismerős Kiss-féle hosszú mondatokkal, ismétlődésekkel, motívumokkal, bravúros szerkezettel. A nemi szerv cipzárba csípődésének története egyszerre szorongató és fájdalmas elbeszélésébe a biztonságot jelentő falu képe hívja meg a boldogság leheletnyi sóhaját. Az egyetemista éveket, a nagy szakítást és a felnőtté válás első lépcsőfokát jelentő külföldi munkavégzés fiatalfelnőtt-kori emlékeit idézi a Tekerni messze című novella. A főszereplő Pisti számára a szerelemgyermek újbóli felbukkanása a percnyi boldogság, mert tekerni kell, és „valahogy elmúlt ez a nap is”. Egy új autó kezelési útmutató alapján történő szabályos indításának banális története (Új autónk van) humorosan láttatja az elbeszélő apa szemszögéből a közös autózás hamar elillanó boldogságát, a mindennapos kommunikációs zavarokat. A Bohóc Kosztolányi Esti Kornél énekének prózai hangszerelése, amelyben „egy kék szempár” által nyújtott elfogadás a boldogságsűrítmény.
Sokféle tehát a boldogság a szerző történeteiben, és talán akkor a legizgalmasabb, ha nincs nosztalgikus visszaemlékezés, férfiasnak látszó „bemutatás”, sem erőltetett önirónia. A hetes számú ház a feszültségteremtés novellája: a kerti partira érkező elbeszélőt már az úton kellemetlen érzés fogja el, erősödő szorongás fojtogatja, hogy a házhoz érkezve átélje a szomszédok idegenek iránti hétköznapi közömbösségét, már-már gyűlöletét. Az idegentől való szorongás humoros megoldása a fekete mókusok elszaporodásáról elmélkedő Itt vannak. A Rajtaütés című novella hrabali hangütésű, amelyben a banalitásnak jelzésszerű megragadása történik: a Feri nevű szereplő három nap után könnyít magán egy pecatúrán. A Hogyan csinálom én a teregetés örkényi groteszkbe csomagolt mesterműve, amely részletesen tárgyalja „a legtöbb háztartásban használatos kecskelábas fémszárító”, a stendino használatát, hogy az elbeszélő a bölcseleti mélységekig jusson a háztartási munkával kapcsolatban: „aki eljut addig a felismerésig, hogy nem a teregető teregeti a ruhát, hanem a ruha teregeti őt, már nagy lépést tett afelé, hogy teregetései során további nagy igazságoknak bukkanjon nyomára.” Mert a „nagy igazság” az, hogy egy macis bögre (Csenge macija) is lehetne a kerti törpe helyett a könyvborítón. És akkor sem lennénk boldogabbak.
Vissza a tetejére