hogy megnőttek a juharfák maguknak nőttek nem nekünk

de ők a mieink hát mégis csak nekünk nőttek itt a ház

előtt mely nem sokkal az ő születésük előtt épült

az emberiség javára egy átkosnak mondott kor áldott

gondoskodásának köszönhetően

napsütötte széldúlta lombjukat mely rejtekhelye mindenféle

zöldnek kutyaszar- és tengerszagú szélnek

mint lopott drága képet utaztatja szemem

boldogok mert mit se tudnak ők természetükből

adódóan rejtegetik a kérgük alatt nesztelenül

tovagyűrűző időt derült éjszakán megül rajtuk a hold e fáradtnak

látszó kobold nappal nyájas árnyékukban hűsöl

csontjait hiába rejtegetve E. néni aki életét már mások

helyett is kénytelen élni noha már a sajátjához is kevés

több idő mint élet hogy összezsugorodott számára a világ

eltemette sorban szeretteit megkopott férjét gyönyörű lányát

sorstévesztette fiát aki az őszi falevelek zöldjét hiába kereste

sokdioptriás szemüvegében az Istennek ütközött

E. néni mint vacsoramaradék  a bélpoklos Moloch vérpecsétes asztalán

magányos varjúként gubbaszt

a nyöszörgő fák alatt együtt sem találjuk az elgurult mosolyt

a köd szemfödele alatt a nyárra emlékeztető évszakot

fájdalma halkabb mint a gyertya lángja mely az ő kanócát

emészti szavanként tűnik el előlem

a szorgalmas évek nagy öltésekkel fércelik sorsát

a történelemhez melynek oda nem illő foltja ő

iszonyú hosszú minden éjszaka a nap óriás reflektorával kegyetlen

a reggel nem találja a helyét bennünk sem találja

kifosztják kolduló emlékei már csak rossz fogai maradtak sajgó csontjai

mintegy emlékeztetőül életére egykedvűen bámulja ezeket a fákat

ahogy ég felé törnek uralva minden ágat

lombjuk rigók trambulinja ahonnét a levegő

langyos hullámaiba vetik magukat önfeledten