Őszi légy; Sodor az ár
Őszi légy
Miskolcra tegnap beszökött az ősz,
a Déryné utcán szembejött velem,
mintha súgott volna valamit, de nem
állt meg, úgy tűnt, az útja sietős.
Fiatalok ültek a teraszokon,
tiszta szemük, mint vadvíz, csillogott,
jókedvüket én nem vettem zokon,
mint bágyadt őszi légy, ődöngtem ott.
A lemenő napban lángra gyúlt a hegy,
pernyeként libbentek a madarak,
sírtak a megpörkölődött levelek,
nesztelenül tört rám az alkonyat.
Vénasszonyok nyara ez, sovány öröm.
Mi fájóbb, ami elmegy, vagy ami jön?
A kis utcát mohón falják lépteim,
lapockává korcsosult már a szárnyam,
mi enyém volt, rég összetörve látom
lányszemek csillogó kirakatában.
Sodor az ár
Félreéltem az életem,
minden csak megtörtént velem,
mint a vízbe esett faágat
az ár, sodort magával
az élet, ez a parttalan,
mindent elnyelő vak folyam,
fuldokolva hánykolódtam
hullámain két part között,
amerre néztem, sűrű köd
függönyözte tekintetem.
Ami volt, minden olyan rég,
korrupt tanú csak az emlék.
Testem már nem az otthonom,
ki lakik benne, nem tudom,
keserű nyál gyűlik számban,
hiába is próbálgatom,
lapockám van csak, nem szárnyam,
lent maradok hát a sárban.
Vissza a tetejére