Ötszáz év múlva
Ötszáz év múlva majd
kit érdekel, hogy éltünk,
kit érdekel, mit írtunk,
ha lesz még nyelv, magyar
lehet-e köztük élő,
vagy éppúgy elrohad,
akár a testi nyelv is?
Mint múmiavadászok
bámulnak csak a sírba,
hol nemzet süllyed el,
késő utódaink?
Egyetlen koponyája
lehet-e egy egész
népnek feltámadáskor,
vagy fel se támad, és
ez a fej szörnyű mindegy?
Egy munkagép kotorja
gödréből ki a csontom –
bár annyi vitaminnal
és csonterősitővel
gondoztam mindet egykor.
Akkor, barátaim,
félek, már ti se éltek.
De ma még vásárolni
megyek a Báthoryn,
a szomszéd is megismer,
utánam kiált: István!
És más fülembe sugdos:
Ó, Pistikém, te drága!
Vagy levélben Pistának
szólít, mert olyan kedves.
De nem sok becenévvel
lehet eldicsekednem.
A másvilágra nincsen
tartalék megszólítás.
Nem is tudom, Szent Péter
majd azt mondja, hogy: Pista,
gyere be, csak rád várunk! –
vagy feldühöd, hogy: István,
miféle pofátlanság
most erre próbálkozni?
Ötszáz év múlva Péter
már rég becsukta boltját,
a kulcs még ott hever,
őt máshová sorolták.
Ha kopogsz, talán bentről
kikandikál egy álmos,
emlékvesztett tekintet,
ha lesz szemed látásra,
akkor nyilván megismersz.
A Vécsey utcából
ide lökött a sorsom,
de nem tudom, hogy hívtak,
mondd meg, ha még emlékszel.
A te neved is jó lesz,
arról eszembe jut.
Vissza a tetejére