Józan és bölcs; A tudat alól; A körforgást kikapcsolni!
JÓZAN ÉS BÖLCS
Akinek a test nem több, mint a test maga:
a sötétet egynek látja az éjszakával.
Annak csak egyszerű madárhang a madárdal,
s az erdő semmi más, csupán a fák hada.
A lehetetlen nem történik meg soha
vele, viszont minden lehetségest bevállal.
Hogyha valami jellemző, az sose rá vall,
a szobájában nem sötét az éjszaka.
Neki pont elég mindig, amit meg is kaphat,
nem híve kiszámíthatatlan alkalmaknak.
A szerelem viszont veszélyes érzelem,
az ösztönöket önmagából kibeszéli,
ami nem élet, egyszerűen meg se éli,
így is túl van már sok-sok jogos sikeren.
A TUDAT ALÓL
Egy fej lakik a nyakamon,
nem együtt született velem.
Övé rajtam a hatalom,
s hogy nincsen ő, elképzelem.
Az én az persze ott lakik,
de én nem az az én vagyok,
kit képessége elvakít,
és világokkal társalog.
Egyszer volt egy másik fejem,
tisztán gondolkodott, ahogy
jó és hasznos volna nekem.
Ma nélküle most úgy vagyok,
mintha nem volna a világ,
és nem lennének ördögök.
Rám szól, fegyelmez: Mit csinálsz?
Álmában rajtam is röhög.
A KÖRFORGÁST KIKAPCSOLNI!
Az udvarba besüt a nap,
a körfolyosót körbejárja.
A világ egy helyben marad,
mint mindenki, ki ad magára.
Mi haszna széttekinteni?
Így is tudod, mi az ábra.
Nem valódi, nem éteri:
üvegtető néz a világra,
ruhánk eső nem érheti,
de megtépázhatják az árnyak,
mint következő nemzedék,
míg rólunk végleg le nem válnak.
Sötétedik, s az elmevész
sokszínű, hamis rémmeséi
támadnak, s múlt a múltba vész,
de nem tudja már elmesélni
a kezdetet, mit eltakar,
visszazuhan a végességig.
Mutass egy új jövőt hamar,
biztonságos jelent jelentsen,
mi elmúltával nem zavar,
nem háborít föl mégse engem,
mint az éjjel, ha megszakad.
A napfölkeltét elhessentem.
Az udvarba besüt a nap,
a körfolyosót körbejárja.
A világ egy helyben marad!
Vissza a tetejére