Kulturicum
A hajam tisztes rövidre vágva,
varkocsot végleg nem hordanék,
a koponyám úgy gömbölyödik,
mint Európa alatt a Föld.
A Duna–Majna–Rajna-csatorna
keresztülfut a gondolataimon
valahol itt a mélyben,
ahová a tudat alá süllyesztendő
érintések és emlékek merülnek,
amikor egyszer még, utoljára,
eszembe jutnak.
Nem tegezem magam, nem is magázom,
énnek szólítom, ha muszáj,
nem vagyunk többen,
vagy legalábbis mindenki
tisztelettudóan belém simul,
viszonylag zökkenőmentesen alkalmazkodik.
A fejem tele könyvekkel,
onnan húzom elő, mit kell tennem,
Pilinszky terelget a labirintus belseje felé,
Dosztojevszkij baltával kerget.
Vagy segítséget kér?
Weöres Sándor cinkének álcázza magát,
és a vállamra ül.
Nagyvárosba költöznek megmaradt
emlékeim, a vár alá Budán a kisiskolás Istike,
a felsős Bakonymérőn segít szőlőt permetezni,
Prága villamosai keresztülvisznek a fiatalkoromon,
a japán turisták egy percig nem tudják, hol vannak,
én hetekig, hónapokig.
A berlini S-Bahn átszáguld felnőttéletemen,
minden ötletem múzeumként bejárható.
Festmények másolatait írom verssé, vonósnégyeseket
fékezek meg, hogy az önelemzés vágóhídjára szállítsanak:
szerencsétlen stoppos, aki rossz irányba indul.
Rómába megyek nászútra, minden egyes kő
egy érzet, utcák, terek kavarognak a fejemben,
szökőkutak dobálják a szívemet magasba,
mint a mesében a törpe cipőjét,
Keats házában maga a vers
hullámzása csapkod, mint valami tengerparton,
színes, régi ruhában őrzöm az amritszári Aranytemplomot,
kezemben lándzsa, de világért se szúrnék vele,
a rituális fürdő végtelen medencéjében
galaxis formájú halak úszkálnak,
tudom, hogy egyszer nekem is
be kell gázolnom közéjük,
tudom, hogy egyszer nekem is innom kell
az opálos vízből,
ahol mindannyiunk bűnei örvénylenek,
és egyesek erényei szűrik az örvénybe zuhanó anyagot.
Hol kezdődik a hazám, és hol érek véget én?
Hol kezdődik a világ, és hol ér véget a haza?
Hol végződik a túlvilág,
és azon túl van-e a semmi?
Vissza a tetejére