Közöttek között
Elmozduló jegyzetek Nemes Nagy Ágnes verséhezA 20. század második felének egyik legnagyobb verse. Nem hiszem, hogy újrafelfedezésre szorul. Hacsak nem az egész modern líra szorul rá. Vagy maga a költészet. Ha a költészet mellett kell agitálni, akkor a társadalom egész szellemi működését kéne átvilágítani, és itt most ez csak részben a dolgunk. Ha a modern költészet mellett kell lándzsát törni, az már könnyebb, hiszen az új közellenség a posztmodern, így a klasszikus modern, melynek ez a vers mesterdarabja, már megszokott, ha nehezen értelmezhető is, de befogadható. Mind a két dolog megértéséért és megszerettetéséért maga Nemes Nagy Ágnes tett rengeteget esszéiben, kiemelkedően világos verselemzéseiben.
Tágasan, megbízhatóan és szigorúan újszerű ez a vers. Sokkolóan az volt a múlt század derekán, amikor ez az intellektuális költőtehetség megtalálta a maga objektív lírai hangját, és az Újhold egyik legeredetibb költőjévé vált végleg és visszavonhatatlanul. Addig nem ismert hangot hozott létre, ami aztán kötelező ismérve lett lírájának. Végtelenül tudatos és pontos, a mesterségről a mindennél jóval többet tudó költő Nemes Nagy Ágnes. Ez a verse maga a tudatosság, amit talán épp megérteni a legnehezebb.
A között állapot magáról a líráról szól, illetve arról, hogy a világot nem érdemes másképp látni, mint a líra szemüvegén át. Ez a szemüveg persze nem olyan, mint a napszemüveg, hogy valami szép színt tesz a világra, és még a káros napsugaraktól is megóv minket. Nem. A líra szemüvege nem engedi meg a félrenézést, arra kényszerít, hogy váltsuk a nézőpontokat és a távlatokat. A nap s az éj között, az ég s a föld között időben és térben mozduljunk, anélkül hogy megmozdulnánk. Nem mi mozgunk, csak lelki szemünk pupillája, mely olyan, mint egy filmkamera, ráközelít, távolít, lassított felvételre képes, sőt visszafelé is lejátszhatja, amit látunk. Nemes Nagy Ágnesnek ez a verse ars poetica. Ha a költészet német módra tömörítésnek tekinthető, akkor ő felhívja ennek a sűrítésnek a veszélyeire is a figyelmet. Mikor a költészet tömörít, ráfókuszál valamire, amit bátran a lényegnek tekinthetünk, közben a lényegen kívül marad szinte minden. Minden, ami lényegtelen. Két szék között az égre esünk. A lényeglátás vakság, ahogy Milton vagy Homérosz vakok voltak. Egyikük a hagyomány szerint, másikuk orvosi értelemben is. A zsenialitás csőlátása vakfolttal takarja el a világ többi részét, csak az marad látható, ami tulajdonképpen nincs is, mert az írás teremti meg. Ugyanakkor a tény és a tények tana, a valóság és a filozófia egybecsúszik. A levegő, amin szilárdan / támaszkodik madár s madártan, miközben a levegőn semmi se támaszkodik szilárdan, lévén légnemű, de meg lehet a dolgok és mozgások olyan együttállását teremteni, amikor a lehetetlen tűnik az egyedül lehetségesnek. A repülés. Vagyis a költészet. Persze ez a vers mégsem ars poetica, mert sokkal több is, kevesebb is annál.
Túlintellektualizált tájvers? Nem hiszem, hogy a költő előtt konkrét táj lebegett volna, amikor a verset írta. Inkább tájjá sűrítette, amit világnézetként élt meg, de komolyan is vette a világnézet szót, a nézete által teremtett világ látható a versben. 1981-es emblematikus kötetének nem véletlenül adta a Között címet. A vers véleményem szerint címével Babits Ősz és tavasz között-jérevaló utalás. Egyenesen a Babits-vers másodszori átfőzése a költészet párlójában. Másodszori beletétele a költészet papírprésébe. A címről lehullanak az évszakok, marad a között helyzet, ami Babitsot is érdekelte. Élet és halál közöttről beszél már betegen, ötvenhárom éves korban. Nemes Nagy is átveszi a tájvers jelleget, a plein air szituációt, tisztábban ki is tartja, de az időt összenyomja, nála már nem telik. Babits hegyi költő távlatát viszont követi. A magasból néz. Nem feltétlen gondolnánk Babitsot hegyi költőnek, ha nem épp Nemes Nagy Ágnes hangsúlyozná ezt róla szóló könyve címével. Holt próféta a hegyen, maga Babits még így mondta. Meg sokféle más, nem hegyi nézőpontú verset is írt. Nemes Nagy átveszi ezt a nézőpontot, sőt erősíti is, mert mindaz, ami Babitsnál egyenes vonalúan telő idő, az nála térré változik.
A vers szerkezetében további hasonlóság a magyar költészetben nem túl gyakori refrén jelenléte, bár jellegük azért meglehetősen más. Nem szándékos átiratról van szó, két nagy költő gondolkodásának egymáshoz préselődéséről inkább. A két vers sorai nem egymás parafrázisai, de mintha felelgetnének egymásnak. Koszorút lehet belőlük fonni:
A levegő nagy ruhaujjai.
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...
Az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását,
az élő pára fái,
csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó
Szél s viz csap a csupasz szőllőtőre.
A levegő, amin szilárdan
támaszkodik madár s madártan.
Mire a madarak visszatérnek,
szikkad a föld, hire sincs a télnek...
Az érvek foszló szélein a szárny,
egy percnyi ég beláthatatlan
következményű lombjai,
türelmetlen ver a szivünk strázsát,
mint az őr ha tudja már váltását,
az élő pára fái,
csak az én telem nem ily mulandó.
Csak az én halálom nem halandó
felkanyarodva
akár a vágy, a fenti lombba,
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás, nagy angyalokat.
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
percenként hússzor lélegezni
a zúzmarás, nagy angyalokat.
Pehely vagyok, olvadok a hóval,
mely elfoly mint könny, elszáll mint sóhaj.
Hosszan lehetne folytatni a játékot, ha játék lenne. Miközben ezt a szövetet létrehoztam (vagy inkább hagytam, hogy láthatóvá legyen), döbbentem rá igazán, mennyire közel áll ez a két vers valahol a mélyben. És be kellett látnom, hogy a versek, lényegében mindegyik, valamiféle középpont körül keringenek, mint a föld körül a műholdak. Ugyanakkor nem magukban lebegve a nem ismert, de közös pont körül, inkább mintha mindet valamiféle zsinór kötné ehhez a központhoz. Végül minden vers gyökere leér oda, ahogy az öreg szőlőtőkéké jár, néha megdöbbentő mélységben. Más stílus és eltérő egyéni hang jellemzi a két verset, de köldökzsinórjuk nem sokkal a felszín, a versek konkrét horizontja alá érve találkozik, egymásba gabalyodik, egyesül:
A szaggatások, hasgatások,
a víziók, a vízhiányok,
a tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között –
a víziók, a vízhiányok,
a tagolatlan feltámadások,
a függőlegesek tűrhetetlen
feszültségei fent és lent között –
Valahogy így. Az eggyé válás fájdalmas, ijesztő. De enyhítésképp egy újabb játékot ajánlok. Cseréljük meg a két vers címét! Máris mennyire más lesz a Babits-vers. Mennyivel maibb, polgári zugaiba valami szigor költözik. Míg a Nemes Nagy-vers Ősz és tavasz között címen kinyílik, szétterül, időben helyet talál, realitássá változik. Persze ez a játék megalapozott és megalapozatlan címcserék egész lavináját indíthatná el. Esetünkben a csere megalapozott, de itt sem jár következmények nélkül. A Babitstól kölcsönzött címmel a vers rögtön az életről kezd szólni. A saját címével ezek szerint valami másról szól? De mi az a más, talán a halál? Ez a vers nem halálvers, még ha háborús versnek is mutatkozik épp a cím versbéli kimondása táján:
Éghajlatok. Feltételek.
Között. Kő. Tanknyomok.
Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,
Két sorba írva, tóban, égen…
Között. Kő. Tanknyomok.
Egy sáv fekete nád a puszta-szélen,
Két sorba írva, tóban, égen…
Itt tartunk már a versben? Ó, dehogy. Vagyis igen, ám ez az itt nem az elejétől indulva nézendő. Egy vers első olvasása szükségszerűen egyenes vonalú kell legyen, végiggondolásához viszont nincsen útmutató, ez a vers körüljárandó inkább, mint valami kőből és levegőből készült szobor.
Persze alapvető versolvasás-technikai kérdés, egyenes vonalú olvasatra kell-e támaszkodnunk. A gyakorlott, de épp szórakozásból olvasó egyszeri olvasásra is el tud jutni a héj alatt az élvezetes vershúshoz, ha azonban igazán meg akar valaki ismerni egy verset, akkor többször el kell olvasnia egymásután. Így a vers vége viszont közvetlenül az elejével találkozik, körkörösen kezd mozogni a szöveg a nap s az éj között. Legkésőbb a harmadik olvasás után erről is lemondhatunk, és tetszésünk szerint ugrálhatunk a versben, minden részletnek tudjuk a helyét, de a részek már önmagukban érdekelnek minket, egy percnyi figyelem-lazulás, / aztán megint a tömbök és a formák, már tárgyként látjuk a verset, és nem szavakként. Mintha egy háromdés szemüvegen át kezdenénk nézni, a síkból térbe fordul. És az időből is térbe, már a második olvasáskor. Két sötét tábla jelrendszerei mozognak egymás helyett, egymást felváltva. Jelrendszerek, melyeket ez a vers ábrázol, de mindez az önértelmezés kódjával is olvasható, bár talán nem ez az elsődleges olvasat. Ám még mindig jobb, mint az életrajzi vagy a politikai. Ennek a versnek az esetében ez utóbbi kettőt nehéz volna kibontani, de nem lenne lehetetlen. Alighanem a tanknyomoktól kéne elindulni mindkét esetben. Ámde annyira idegen volna, hogy már a közelítés módja is félreértelmezést eredményezne. Igaz, mint még kiderül, mi is ilyesmiben utazunk. A lényegében helyes értelmezések már rárakódtak erre a versre, úgyhogy meg kell kerülnünk őket.
A versnek számos érvényes, fontos elemzése jött létre az idők során. Bár Nemes Nagy művéhez méltóbb lenne az idők sora helyett térré görbült sorokat vagy valami hasonlót emlegetni. Ezek a kitűnő munkák az irodalom változásával nagyobbat mozdultak, mint maga a vers. A vers viszont elfordult a tengelye körül. Ennek a forgásnak a lassú szédületéből beszélek, az úgynevezett szakszerű versolvasás munkahipotéziséből kibújni igyekezve. Ami nyilván lehetetlen, de ideiglenes eredményeket esetleg elérhetek. A levegőbe akarok beszélni, amin szilárdan / támaszkodik madár s madártan, azaz versolvasó és mindenféle legitim és nem legitim verstan, az érvek foszló szélein a szárny, az önkényes gondolat, melynek azonban szintén törvényeknek kell engedelmeskednie, ha nem rögtön azokat kitalálnia, egy percnyi ég horizontját. Ez a vizsgálódás ugyanúgy tömöríteni akar, ahogy a költő, és látszólag össze nem tartozó dolgokat egymás mellé sajtolni. Ha a külső és a belső valóság birsalma, akkor a vers a birsalmasajt. A sajtot pedig az egyik olvasó rágatlanul nyeli, míg más rágja, rágja, amíg az ízek egyre érezhetőbbek lesznek. De ez már a rágás érdeme is. Íme az élő pára fái, felkanyarodva / akár a vágy, a fenti lombba! Íme a megértés és félreértés bonyolult egyensúlyrendszere. A költészet elavulásának első lépése, hogy a korábban érthetetlennek minősülő szövegek váratlanul világosak, elhelyezhetőek lesznek. Akkor a versről való beszéd feladata egész más lesz. Már nem a vers elmagyarázása. A jelenkori verseknek viszont ilyesmire nagyon is szükségük volna.
Jó esetben így fest egy vers története: 1) először botrány vagy szenzáció, 2) aztán klasszikus, 3) majd tananyag, 4) azután unalmas szavalások áldozata, 5) aztán lassan kiesik az olvasott versek közül. Jó, de nagyon ritka esetben a vers néhány ezer évet is elélhet, mint a görög váza, melyhez ódát írt Keats, az egyik legnagyobb romantikus költő, egy tárgyverset. Melyről a végén szintén kiderül, hogy ars poetica, hiszen erre a szentenciára fut rá a szöveg: „A Szép: igaz, s az Igaz: szép” – ami banalitásnak is hangozhat kiemelve, de van valami ódai beletörődés is abban, hogy ennél nem tud jobbat mondani. A szépséggel mérné még az igazságot is. Bár alighanem Nemes Nagy is így tesz, amennyiben egyiket se kimondva valahol a kettő között helyezkedik el. És abban a pillanatban a versének sötét tónusa mögött (végre egyszer nem között!) meghallunk valami ódai hangütést is.
Nem vagyok híve a mindentudást és mindent értést állító vagy csak mímelő tudományos hozzáállásnak. Einstein a fizikával foglalkozva is bevallotta, hogy van egy pont, ahol a megértés nem boldogul, ahová nem talál utat. Azt, ami ezen a ponton túl van, Istennek nevezte. Valljuk be, hogy se az olvasó, se az író nem ért mindent. Az írónak, ha nem blöfföl, persze az, amit ír, szükségszerű, de hogy a megértésével is bíbelődjön, az fölösleges luxus volna. Jönnek majd az elemzés segédvonalai, amelyek befogadhatóvá teszik a mégoly szokatlan művet is, és ezzel elindítják az irodalomtörténeti megsemmisülés, az elfelejtés felé. (Sajnos a megírt szövegek nagyobbik fele e nélkül a kerülő nélkül érkezik meg a felejtésbe.) Szóval, ha már értjük a verset, akkor érdemes másféle elemzési módszerekhez folyamodni. Az álmoskönyvvel való elemzéstől ez elvezethet egészen a szándékos félreértelmezésig. Itt most ilyen messze nem kívánunk menni, de szívesen levetném a mindent értés maszkját. Persze úgy tűnhet, hogy épp ilyen olvasói maszkot vár el ez a vers, hogy az észnek született. Inkább azt mondanám, egy végtelenül tiszta intellektus szabályozza egy nagy tehetségű költő parttalan fantáziáját benne. Hiszen olyan verseket is megengedett magának ez a parttalan tehetség, mint a Reggeli egy dán kocsmában vagy az Éjszakai tölgyfa, és olyat nem engedett meg magának, mint a Kísértés, amely szerencsére a hagyatékból előkerült. Az ösztönösség és a tudatosság ádáz harcban áll egymással felnőtteknek írt verseiben. Mert amit gyerekeknek írt, sokkal aggálytalanabb, és nem is kell olyan eminensen beilleszkednie a megtalált hangba.
Ebben az életmű fontos találkozási pontját jelentő remekműben viszont ezek a viták és ezek az erőviszonyok kiegyenlítődtek. De csak ha az objektív költészet meglehetősen naiv elszemélytelenítési trükkjét kétségek nélkül elfogadjuk, akkor hihetjük, hogy a vers nem takar valamiféle belső harcot. A szerző önmagáért folytatott harcát. És egy másik, szintén titkolt vagy szemérmesen nem tudomásul vett harcot, költészete eredetiségéért és szabadságáért. Ha sokat mondták neki, hogy a magyar költészet nem intellektuális, márpedig mondták, nem feltétlen a szakemberek, hanem akárkik, akkor ő alighanem szabadulni akarva a versben túltengő fogalmaktól, ezek egy részét tárgyakra cserélte. Nesztek valami más! Még dalszerű formákkal is megpróbálkozott, aztán következett az éj a sivatagban,
az éj, amint kioltja s kőmivolta
magváig ér, fagypont alatti éj,
s amint hasadnak és szakadnak
a porcok, forgók, kőlapok,
amint feszítik véghetetlen,
széthasgató önkívületben
a fehér s a fekete mindennapos
néma villámcsapásai –
magváig ér, fagypont alatti éj,
s amint hasadnak és szakadnak
a porcok, forgók, kőlapok,
amint feszítik véghetetlen,
széthasgató önkívületben
a fehér s a fekete mindennapos
néma villámcsapásai –
A versről nem egy érvényes és fontos elemzést olvastam, Lengyel Balázsét, Radnóti Sándorét, Schein Gáborét és Tellér Gyuláét. Tellérét gimnazistaként a Miért szép? sorozat kortárs magyar versekkel foglalkozó kötetében. Az egész antológia épp a legjobbkor jött, Vas, Kálnoky, Weöres, Pilinszky, Nagy László, Kormos és sok más fontos költő olvasásához adott útmutatót.
Mára ezek a költők is sokkal bevettebbek, érthetőbbek lettek. Lengyel Balázs a maga Között-elemzését egy hosszú és árnyalt objektívlíra-bemutatással kezdi. Ma már senki nem rökönyödik meg, ha egy vers csupa tárgyat ábrázol, vagy ha valaki más nevében beszél a költő. Sőt, már semmilyen egyes szám első személyű beszédet nem vonatkoztatunk egyenesen a költőre. Ebben a versben a költő grammatikai formát öltve nem is mutatkozik meg. A pillantásába enged belépnünk. Azt látjuk egyenes adásban, amit ő. És azt gondoltatja velünk a mondatai révén, amit ő. Az objektív tárgyköltészet lényegében az olvasó látó- és hallóidegére kapcsolódik, a vers segítségével a költő hozzánk drótozza magát, érzékeny idegrezdüléseinek hatására mi rándulunk össze. Még hogy objektív költészet, meszes csonttól körvonalig / kővé gyűrődött azonosság!
A tárgyköltészet ezek szerint nem kevesebbet vár el olvasójától, mint hogy teljesen azonosuljon a szerzővel, akiről persze semmit nem tudunk, de hagyjuk, hogy azt lássuk, amit ő. Átváltozva a szerzővé, persze, nem láthatjuk kívülről. Hasonlít ez az azonosulás arra, ahogy egy izgalmas regény olvasásakor a hőssel azonosulunk? Igen, bár itt sokkal idegtépőbb és idegcserélőbb ez a folyamat. Mindenesetre a vers egyik szolgáltatása, letehetjük a saját énünket, hogy valami objektívabb világban járjunk, és még a pillantásunk is élesebb legyen a rejtőzködő lírai én szemét elkölcsönözve.
Vissza a tetejére