Csalás
Féltékeny voltam rá. De ezt akkor még nem láttam ennyire tisztán. Egyébként szerettem. Okos volt, és jó humorú. Há állandóan puskázott a legtöbb tárgyból, meg súgtak neki felelésnél. Ez idegesített. Ez a törekvés. Senkit nem bántott ezzel, nem akart másnak rosszat. De mindent megtett, hogy mindig mindenből jó jegye legyen. Nem csak jó, kitűnő. És kitűnő is lett. Biológiafaktra járt, aztán orvosira. Én már akkoriban is lusta voltam, szétszórt, hanyag. Magyarfaktra mentem, a Szép versek költőinek arcképén röhögtem a haverommal.
A karanténok elején az egyik gitártanítványom újságolta, hogy van egy közös ismerősünk a Fbookon. „Egy zseni” – mondta ellentmondást nem tűrően. Mármint hogy szerinte Há egy zseni. Ez meglepett. Azt tudtam, hogy orvos lett belőle, ahhoz tényleg sok ész, kitartás meg ilyesmi kell, de arról fogalmam sem volt, hogy Há olyan jó agysebész, hogy Amerikába megy kutatni. Ugyanez a gitártanítványom egy másik alkalommal – mikor vigasztalni próbált, mert épp megbuktam a kreszvizsgán – azt osztotta meg velem, hogyan vette a jogsiját egy egri diszkóban. Évtizedekkel később kapták el, újra kellett tanulnia vezetni. Valamiért úgy járta végig a tanfolyamot, és úgy vizsgázott le, hogy az oktatónak nem mondta el, hogy ő tulajdonképpen már rutinos vezetőnek számít. Néha elfelejtkezett magáról, aminek az lett a következménye, hogy egy-egy tökéletes parkolás, lendületes előzés után az oktató meg-megkérdezte, biztosan most csinálja először?
Aznap, amikor megtudtam, hogy a volt osztálytársam egy zseni, vele álmodtam. A régi iskolánkban voltunk, ahol ő volt az igazgató – én pedig végzős diák. Pattanásos arcok, izzadt fehér ingek... Érettségiztem, csak ennyire emlékszem. Tudod, mi volt az első gondolatom az álmomban? Hogy biztosan csalt, úgy lett igazgató. Másképp nem is lehet. Mindig ezt gondoltam róla, hogy csal, hogy végigcsalja az életét.
De húsz éve érettségiztünk. Az egy fél élet. Ennyi ideig senki nem tettetheti, hogy ért valamihez! Ráadásul ennyire.
Egyszer még a gimiben azzal jött oda hozzám, hogy ő családfakutatásba fogott. Előttem van a napfényben csillogó tejfelszőke haja, mosolya, amit a kicsit csorba fogai miatt szégyell. Mindig a szája elé tette a kezét, ha nevetett. Micsoda hülyeség, gondoltam. Minekünk ezt egy szakember csinálta még a kilencvenes évek első pár évében. Kikutatta, hogy erdélyi nemesek vagyunk, II. Rákóczi Ferenc adta nekünk a nemességet, legalábbis apának ezt mondta a magánnyomozó százezerért (akkor ez elképesztően sok pénz volt). Ezeket a kinyomozott iratokat aztán feltettük a szekrény tetejére, s nem tudom, most hol lehetnek. Lusta vagyok kiszámolni, hogy ezelőtt harminc vagy negyven évvel volt-e, amikor 14-15 évesen ott álltunk a gimnázium udvarán, mikor Há arról is beszámolt, hogy ő levéltárba járt. Szolnokra, annyi idősen, egyedül!
Engem Szolnokra mindig csak vittek, mint egy gyereket szokás. Színházba, nyelvvizsgázni, kórusban énekelni, agykontrolltanfolyamra. Komolyabb cipővásárlás, rokonlátogatás miatt. Volt, hogy utolsó pillanatban ott választhattunk karácsonyi ajándékot magunknak. Emlékszem, én a Metallica Load című albumát kértem a didergő piaci árustól. Anya nem lelkesedett, mikor arról tartottam kiselőadást a gőzölgő vasárnapi húsleves felett, hogy az album borítója emberi sperma és szarvasvér felhasználásával készült. A balhé ellenére sem gondoltam, hogy hiba volt megosztani vele ezt az engem felvillanyozó információt. De utána már nem meséltem neki el mindent.
Ma, itt Budapesten, ahol élek, a lakásból fél órába telik eljutni a légvonalban húsz méterrel arrébb lévő vásárcsarnokig. Fél óra, mint Kisújról elmenni Szolnokra. De akkor el nem tudtam volna képzelni, hogy felülök a vonatra, és fél órával később belépek a levéltárba... Kutatok, aztán haza. Azt sem tudtam addig, hogy létezik olyan, hogy levéltár. Vagy ha tudtam is, fogalmam sem volt, mit is csinálnak ott pontosan, milyen leveleket tárolnak? Egyszer az én leveleim is odakerülnek? Mondjuk azok, amiket a nekem tetsző lányoknak írtam, A/4-es lapokat firkáltam tele kamaszos versekkel, rajzokkal és őszinte vallomásokkal, hogy elkápráztassam őket a gondolataimmal, érzéseimmel, vágyaimmal. A telefonkönyvből kinyomoztam a címüket, aztán részegen postaládákba dobtam a reménykedve teleírt lapoktól duzzadó borítékokat, majd vártam a hatást. Legtöbbször hiába.
Akkoriban kezdtem el zenekaroknak a dalait játszani, nem csak a klasszikusokat, meg menő filmeket néztem, szerepjátékoztam, koncertekre jártam. Szóval éltem a kilencvenes évekbeli lázadók átlagos életét.
Közben ez a srác meg, mint egy szuperhősfilm zseniális főgonosza, nem tudta elviselni, hogy átlagos neve van. És azt mondta nekem, a nem átlagos nevűnek, egy szép napon az egyik tornaórán, sorakozó előtt, jó idő volt, május, álltunk a focipályán, ez biztos, átöltözve már, és vártuk a tanárt, szóval azt mondta, hogy talált egy csomó feljegyzést a nagyapámról, aki – mindig úgy tudtam – köztiszteletben álló tanár volt Kisújszálláson, emléktáblát is kapott, ő is, meg az ő apja is harcoltak az első és második világháborúban, ilyenek. Időről időre még most is emlegetik. És Há, az átlagos nevű, azt mondja nekem, talált valamit. Hogy tanári értékelőket talált.
Tanári értékelőket talált a levéltári kutatásai közben, amelyekben az én nagyapámat hármasra értékelték. Lefagyott az arcomról a mosoly. Szóval, hogy ilyen közepes, rossz tanár volt, ezt olvasta ki a levéltári iratokból.
Mit kell erre válaszolni, kérdeztem magamtól, miközben világok omoltak össze bennem, mint amikor a szuperhősök szörnyekkel háborúznak, és gigászi küzdelmük közben lerombolják Metropoliszt. Vitatkozzak vele?
Talán vitatkozni kellett volna, mint ahogy arról vitatkoztunk egyszer, hogy az orgona vagy a gitár a nehezebben tanulható hangszer? Ő orgonált, sokszor a templomban is, kísérte a gyülekezetet, vagyis minket, mert engem egy darabig vallásosra is próbáltak nevelni, szóval minket, akik félhívőként próbáltuk énekelni a furcsa zsoltárokat.
Az érvei szerint az orgona sokkal nehezebb. És azért nehezebb, mert a tíz ujj külön mozog, és még a lábaknak is van szerepük. A gitárnál meg csak négy ujj fog le hangokat. Gyerekjáték. Ebben a vitában is legyőzött, valószínűleg igaza volt, habár fájt, hogy bántják a gitárt, amit nagyon szerettem. Tulajdonképpen engem bántott vele. De a gitár versus orgona vitánkban még voltak érveim. Mennyivel könnyebb, ha látod magad előtt kiterítve a hangokat. Mindegyik csak egy helyen. A gitárnál meg ugyanazt a dallamot százféle variációban játszhatod. Mennyivel könnyebb feketén-fehéren látni az egészet, mint...
Viszont amikor a nagyapámat kellene megvédenem, hogy vitatkozzak?
Hogy vitatkozzak olyasmiről, amiről fogalmam sincs, nem is lehet. Nem voltam ott. Bőven lehet, hogy az, akit én szerettem és nagyra tartottam, valójában...
Nagyapám már rég halott volt akkor. Kitől kérdezzem meg, hogy igaz-e az állítás. Menjek én is levéltárba? Ezt elvetettem. Túlságosan bonyolultnak tűnt. Mint orgonálni.
Később összejöttem életem első szerelmével, az egyetlen volt, aki egyik levelemre pozitívan válaszolt. A szerelmem jóban lett ezzel a sráccal. Talán nem is féltékeny voltam, illetve féltékeny voltam, de nem arra, hogy miközben velem kellene smárolnia a lánynak, ő inkább Hával, ezzel a Varnus Xavér-hasonmással, ezzel a zsenivel beszél telefonon. Valami egész másra voltam féltékeny, a lehengerlő erőre, amit éreztem áradni belőle. Hogy mindenből a legnehezebbet akarja. Elhivatott, fókuszált, éhes. Mint egy cápa. De közben könnyed, jó humorú és kedves is, mint egy szívesbocs. Azért rá is féltékeny voltam.
El tudtam volna képzelni sokáig, hogy ők ketten összejönnek, járnak, gyerekeik lesznek. Talán még a szívem mélyén szerettem volna is, ha boldogok lesznek, és én meg elmerülhetek az önsajnálat mocsarába. Szerettem volna, ha létrejön az a valóság, aminek létrejöttétől indokolatlanul féltem, hogy ne kelljen szembesülnöm a valósággal: azzal, hogy a rettegésre tulajdonképpen nincs okom.
Húsz évvel később találtam egy aktát nagyapám szekrényében, mikor a felesége, vagyis a nagymamám meghalt, és azokat a dolgait kellett kiselejtezni, amik nem képeztek értéket, mert egyik sem volt antik bútor vagy arany ékszer, szóval fényképek, iratok, emlékek... Ezek nem kellettek a többi rokonainknak, akik elhordtak addigra minden ilyet. Ebben az összes róla írt jelentés egybe volt gyűjtve.
És hát valóban nem különösebben szerették őt az ellenőrök, minden jelentésben az állt, hogy politikailag nem elég aktív, sőt gyanús, mert a felesége családja vallásos, és ő is az, sajnos, amúgy pedig kifogástalan tanár lenne, a gyerekek rajonganak érte. Vajon ő is úgy örült ezeknek a jelentéseknek, mint én?
Biztos vagyok benne, hogy szobrot fog kapni ez az egykori osztálytársam, ha egyszer hazajön. Haza se kell jönnie. Mindenképpen szobrot fog kapni. Felfedezi mondjuk a rák ellenszerét, és kész. És abban is biztos vagyok, hogy bőven meg fogja érdemelni. Tényleg fel fogja fedezni, ezzel nem lehet kamuzni. Világhírű tudós lesz, ünnepelt sztár. Nobel-díjas! Szeretném, hogy így legyen, gondolom, miközben nézem a tanítványomat, aki éppen a blues-skálát játssza.
Miközben hallgatom a pötyögést, az előttem lévő laptopot úgy igazítom, ne lehessen látni, hogy rákeresek Hára a Fbookon. Azóta felvett egy nem átlagos nevet, kikutatta, hogy ő valójában nemesi család sarja. Ezt a nevet fogják ráírni a szoborra.
Vissza a tetejére