Bistey András

2020/2 - Malaccal teljes? (Spiró György: Malaccal teljes éveink)2017/3 - Jász adomák2016/3 - Csoportból falka (Závada Pál: Egy piaci nap) 2016/2 - A gyökértelenség és az önkeresés regénye – Márton Evelin: Szalamandrák éjszakái 2016/1 - A hely, ahol élünk2015/1 - Egy megíratlan regény „regénye” (Kertész Imre: A végső kocsma) 2014/4 - Erdélyről – másképp (Kőrössi P. József: A magyar kártya. Beszélgetés Markó Bélával) 2014/1 - Szabadulás az ördöggolyóból (Szepes Erika: Az ördöggolyó ajándéka)2013/4 - A kápolna2013/2 - A Maldív-szigetek2013/1 - Egy életen át írott könyv – Rubin Szilárd: Aprószentek 2012/4 - Mûfajteremtõ könyv (Lator László: A megmaradt világ)2012/2 - Őszinte napló különös esztendőkről (Kertész Imre: Mentés másként)2012/1 - Végállomás, A Tisza, Hideg van2011/3 - Amikor még háziúr voltam...2011/3 - Mi újság?2010/4 - A vállalkozó2010/1 - Vállalati vacsora2008/2 - A szabadító2007/3 - A Kisasszonyok tanyája2005/2 - Az első Barbaricum-könyv2005/1 - A 20. század, ahogy Tabák Lajos megörökítette2003/2 - Azok a bolond ősök2002/3 - Szicíliai esküvő2000/1 - Természetes deviancia

A vállalkozó

Amikor új munkahelyre kerültem, alaposan megváltozott a napirendem. Többet kellett dolgozni, igaz, többet is fizettek, de a kertemet kénytelen voltam hanyagolni. Nemcsak azért, mert kevesebb lett a szabad időm, azért is, mert a fárasztóbb és hosszabb ideig tartó munka után már a hétvégeken sem volt nagy kedvem a kertészkedéshez. Pedig korábban szerettem ezt a munkát, különösen ősszel, amikor a korai alkonyatban elnéptelenedtek a környékbeli kertek, egyedül maradtam az elszáradt gazból rakott, lobogó tűz mellett. A simogató, hűvös szél kavarta körülöttem a kesernyés füstöt, és miközben újabb fűcsomókat dobtam a gyorsan hamvadó tűzre, teljesen átadhattam magam a gondolataimnak. Ezek az őszi alkonyatok adták a kertészkedés igazi örömét, amikor közvetlenül láthattam munkám eredményét, például a feketéllő, friss ásást, és tudtam, hogy valami olyasmit csináltam, aminek kétségbevonhatatlan a haszna.

A megváltozott munkarend azonban lehetetlenné tette az ilyen nyugodt alkonyati szemlélődést. Mindent sietősen kellett csinálnom, és egyéb napi teendőim mellett a kertészkedés lassanként kapkodva teljesített kötelességgé vált.

A gaz lassanként ellepte a kertet. Csak a fákat gondoztam még, metszettem, permeteztem, szőlőt kötöztem, mert szőlőm is volt, igaz, nem sok, vagy huszonöt tőke, de már azokat sem tudtam úgy rendben tartani, mint korábban. A szomszéd, aki olyan lelkiismeretesen művelte a kertjét, hogy egy szál gaz nem sok, annyi sem tudta huzamosabb időre kidugni a fejét a sűrűn kapált ágyásokban, egyre elégedetlenebbül nézte, hogyan hanyagolom el a kertet, és szóvá is tette a maga sajátságos módján. Udvariasan kért, hogy adjak neki néhány vesszőt a tőkéimről, mert ő még nem látott szőlőt, amely ilyen kevés gondozás mellett ekkora termést adott volna.

Az ilyen ironizálás meg a lelkiismeret-furdalás végül megérlelte bennem az elhatározást, hogy lekaszáltatom a füvet, és csak a fákra meg a szőlőre fordítom a megmaradt kevés szabad időmet. Ez azonban nem volt olyan egyszerű. Az első akadály az volt, hogy nincs kaszám. De ha sikerülne is szerezni valahonnan, bár ez nem nagyon valószínű, mert kertészkedő, földet művelő ember nem szívesen adja kölcsön a szerszámait, akkor sem biztos, hogy le tudnám kaszálni a kertet. A kaszálás kemény munka, de nemcsak az, valóságos művészet. Aki nem szokta, az először csak szerencsétlenkedik, a földbe vág a kaszával, kicsorbítja az élét, még jó, ha csak a szerszámban, és nem saját magában tesz kárt.

Tehát keresnem kell valakit, aki elfogadható áron lekaszálja a kertet. Ez sem volt könnyű, az ilyen városszéli, hobbikertes részen már nemigen tart kaszát senki. De nemcsak ez a baj, errefelé olyan emberek laknak, akiknek a kerti munka pihenés, kikapcsolódás vagy nyugdíjas kori időtöltés, meg is sértődnének, ha „napszámos munkára” hívnám őket.

Egyszer azonban váratlanul rám mosolygott a szerencse. Nem messze a kertemtől van egy almafaültetvény, szintén eléggé elhanyagolt állapotban. A fák még csak-csak kinéznek valahogy, de alattuk jócskán megnőtt a gaz. Ahogy az ösvényen igyekeztem a kertbe, láttam, hogy egy idősebb férfi kaszálja a füvet. – Ez lesz az én emberem! – gondoltam elégedetten, és megálltam mellette. A tulajdonos valamikor fölszántatta a földet a fák alatt, a nagyobb hantok azóta sem omlottak szét egészen, de az ember olyan ügyesen forgatta a kaszát, hogy a hegye sohasem vágódott a földbe.

Amikor megállt egy pillanatra, hogy megtörölje a homlokát, észrevett, és kérdő tekintettel rám pillantott. Sovány, napbarnított arcát háromnapos, őszes borosta borította, a haja ősz volt, és lenőtt egészen a gallérjára. Köszöntem, amit egy biccentéssel fogadott, azután elmondtam, hogy itt a közelben van a kertem, nem érek rá, hogy műveljem, ahogyan kellene, fölverte a gaz, mint ezt itt, szóval le kellene kaszálni.

Gondolkodott egy darabig, mintha mérlegelné a választ, azután azt mondta:

– A Józsival kell beszélni.

– De hát maga kaszál itt, és egyáltalán, ki az a Józsi?

– Hát a Józsi – mondta bizonytalanul. – Vele kell megbeszélni.

– És hol lehet megtalálni?

– Majd jön.

– Mikor?

– Hát majd.

– Hol van most?

– A boltban. Hozza a bort.

Nem értettem a dolgot, de láttam, hogy fölösleges kérdezősködni. Leültem az egyik almafa tövébe, a fűbe, és vártam, az öreg meg nekilátott a munkának. Tempósan dolgozott, a vastag szárú, félig elfásodott tövű gazok is hersegve omlottak le a suhintásaitól.

Jó tíz perc telt el, amikor az ösvény kanyarulatánál megjelent egy férfi. Rögtön tudtam, hogy csak Józsi lehet, mert sötétzöld borosüveg volt a kezében. Az öreg is észrevette, mert azonnal abbahagyta a kaszálást, és ugráló ádámcsutkával figyelte, ahogyan közeledett.

– Jó napot! – mondta, amikor odaért hozzánk. Jobb kezét a sapkájához emelte, mintha tisztelegne.

Az öreg szó nélkül kivette a kezéből a söröskupakkal lezárt üveget. Valamelyik zsebéből sörbontót vett elő, kinyitotta a palackot, és mohón beleivott.

Józsi várakozóan és kissé bizalmatlanul nézett rám, nem sürgetett, de látszott, hogy szeretné már tudni, mit akarok.

– Nálam is volna egy kis munka – kezdtem –, egy kis kaszálás. Hallom, hogy magával kell megbeszélni.

Bólogatott, de mielőtt válaszolt volna, kikapta az üveget az öreg kezéből.

– Elég lesz már! A kaszanyelet szorongasd ennyire, ne az üveget!

Az morogva fölvette a kaszát, Józsi pedig fölemelte az üveget, megnézte, mennyi hiányzik belőle, elégedetlenül csóválta a fejét, majd intett, hogy menjünk egy pár lépéssel arrébb.

– Lehet róla szó – kezdte lehalkított hangon, és a kaszáló öreg felé sandított. – Merre van az a kert?

– Itt a közelben. Akár meg is nézhetjük.

Elindultunk az ösvényen.

– Az öreg szólt, hogy magával kell megbeszélni a munkát – mondtam menet közben.

– Nem olyan öreg az, csak annak látszik – felelte Józsi. – Vagy ötvenéves lehet. Csak hát nagyon szereti a piát. Meg egy kicsit… – a halántékához emelte a mutatóujját. – Nem is tudom, mi lenne vele, ha én nem viselném gondját. Megfagyott volna éhen-szomjan valamelyik télen, az árokparton. Szállást, ételt adok neki. Meg italt, mert azt megköveteli… láthatta.

Amikor a kerthez értünk, elégedetlenül megcsóválta a fejét.

– Fák vannak benne – mondta csalódottan és szemrehányóan, mintha becsaptam volna – meg szőlőtőkék.

Látta, hogy értetlenül nézek rá, hát magyarázni kezdte.

– Nehezebb így a munka, meg lassabb is. Vigyázni kell, el ne törjön a kasza a fában, meg a szőlő se pusztuljon.

– Mennyiért vállalják?

Tekergette a nyakát, a tarkóját vakarta, végül kibökte:

– Mennyit érne meg magának?

Ezt utálom a legjobban, a mesterek is gyakran így kezdik, amikor megalkuszunk valamilyen munkára. Nem nagyon ismerem a szokásos munkadíjakat, ha kis összeget mondok, akkor megsértődnek, ha meg túl nagyot, akkor ráfizetek.

– Nézze – mondtam határozottan –, én nem tudom, mostanában mennyit szoktak kérni egy ilyen munkáért. Mondjon valamit, azután majd meglátjuk…

Nagyon elégedetlen képet vágott, aztán mondott egy jó nagy összeget, egészen biztos voltam benne, hogy alaposan megvágna, ha elfogadnám.

Alkudoztunk egy kicsit, végül Józsi türelmetlenül azt mondta:

– Nekem itt van ám az az ember is – arrafelé mutatott, ahol az öreg kaszált. Ha nem is volt olyan nagyon öreg, magamban már így hívtam. – Én tartom, mert megsajnáltam. Már nem is élne, ha nem… én szerzem neki a munkát…

Vagyis dolgoztatja. Ezt nem mondtam ki hangosan, csak arra gondoltam, hogy lám, még ezen a kis kereseten is megjelent egy élősködő. Hirtelen rossz kedvem támadt, legszívesebben elküldtem volna Józsit, de a kert nem maradhatott kaszálatlan. Alkudoztunk még egy darabig, azután megegyeztünk egy összegben, csak remélhettem, hogy nem csapott be túlságosan.

Elindultunk visszafelé.

– Aztán nem kell ám nagyon mondogatni, hogy mennyiben egyeztünk meg – figyelmeztetett Józsi. – Ez úgyis mindig inna, ha megtudja, hogy maga mennyit fizetett, a világból kiszekál, hogy még-még vegyek neki bort. Jót teszek vele, ha nem adok pénzt a kezébe.

Amikor visszaértünk az öreghez, Józsi a kezét nyújtotta.

– No, minden jót! Holnap itt végzünk, aztán nekiállunk a maga kertjének. Ja, mondja meg, hol lakik, mert ha végzünk, majd szólok.

Harmadnap délelőtt tíz óra tájban megszólalt nálam a csengő. Józsi állt a küszöbön.

– Ki kéne menni megnézni, amit elvégeztünk.

– Ha mind a ketten vágták, akkor sem fejezhették be mostanáig.

– Én nem kaszálok – mondta önérzetesen. – Csak szerzem a munkát. De egy jó nagy darab megvan.

Nincs messze a kert a lakásunktól, kimentem vele. Egy nagyobb szobányi területen volt levágva a fű, Józsi láthatta rajtam, hogy nem vagyok elégedett. Egy kissé arrébb vont, és halkan a fülembe súgta:

– Nem bírok már ezzel az emberrel, egyre csak inna. Adja ide a felét annak, amiben megegyeztünk.

Lehet, hogy nem kellett volna, de odaadtam neki. Elindultunk az ösvényen kifelé, az öreg azonnal egy fához támasztotta a kaszáját, és olyan fürgén indult előttünk, hogy alig bírtunk a nyomában maradni.

– Nem fél, hogy ellopják a kaszát?

Józsi nevetett.

– Lopnak mindent, ami nincs lebetonozva, sőt néha még azt is, ami le van, de szerszámot, amivel dolgozni lehet, nemigen. Arra ritkán akad vevő.

A kert és a lakásunk közötti néhány száz méteren két kocsma is van, az öreg azonnal befordult az elsőbe, Józsi meg ment utána.

Józsi másnap estefelé újra megjelent. Nem volt nagyon részeg, csak egy kicsit imbolygott.

– El van a végzés – mondta elégedetten. – Meg lehet nézni.

Kimentünk, tényleg le volt vágva a gaz, sőt össze is volt hordva a kert egyik sarkába.

– No, ezt megnézheti!

Büszkén kihúzta magát, mintha ő kaszálta volna le a kertet. Elszámoltunk, Józsi eltette a pénzt, de még nem búcsúzott.

– Adjon már még egy kis borravalót ennek az embernek – mondta, és rábeszélően az öreg felé bökött, aki éppen a kaszáját szerelte össze. – Igazán megérdemli.

Adtam még ötszáz forintot. Láttam rajta, hogy kevesli, de nem szólt. Elbúcsúztak, és olyan gyorsan mentek ki az ösvényen, hogy szaladnom kellett volna, ha a nyomukban akarok maradni.

Másnap reggel hét óra felé ismét megszólalt a csengő az előszobában. Későn fekvő ember vagyok, ezért nem is kelek túl korán, éppen csak ébredeztem. Ismét Józsi csengetett.

– Mit akar?

Morcos voltam az ébresztés miatt, meg azért is, mert rossz előérzetem volt, és nem is tévedtem.

– Sok fa volt a kertben – mondta Józsi. – Meg szőlőtőkék… Mondtam, hogy nehéz közöttük a kaszálás. Adhatna még egy kis pénzt. No, nem nekem, hanem annak az embernek.

Valami bizonytalan irányba mutatott, lehet, hogy az öreg is ott volt a közelben, csak nem mutatkozott.

– Megfizettem rendesen, amiben megegyeztünk, sőt még többet is adtam – mérges voltam, egy kissé föl is emeltem a hangomat. – Nem tartozom semmivel.

Szótlanul állt az ajtó előtt, és szemrehányóan nézett rám. Még akkor is ott állt, amikor becsuktam az ajtót, és kinéztem a kémlelőlyukon.

Vissza a tetejére