Bistey András

2020/2 - Malaccal teljes? (Spiró György: Malaccal teljes éveink)2017/3 - Jász adomák2016/3 - Csoportból falka (Závada Pál: Egy piaci nap) 2016/2 - A gyökértelenség és az önkeresés regénye – Márton Evelin: Szalamandrák éjszakái 2016/1 - A hely, ahol élünk2015/1 - Egy megíratlan regény „regénye” (Kertész Imre: A végső kocsma) 2014/4 - Erdélyről – másképp (Kőrössi P. József: A magyar kártya. Beszélgetés Markó Bélával) 2014/1 - Szabadulás az ördöggolyóból (Szepes Erika: Az ördöggolyó ajándéka)2013/4 - A kápolna2013/2 - A Maldív-szigetek2013/1 - Egy életen át írott könyv – Rubin Szilárd: Aprószentek 2012/4 - Mûfajteremtõ könyv (Lator László: A megmaradt világ)2012/2 - Őszinte napló különös esztendőkről (Kertész Imre: Mentés másként)2012/1 - Végállomás, A Tisza, Hideg van2011/3 - Amikor még háziúr voltam...2011/3 - Mi újság?2010/4 - A vállalkozó2010/1 - Vállalati vacsora2008/2 - A szabadító2007/3 - A Kisasszonyok tanyája2005/2 - Az első Barbaricum-könyv2005/1 - A 20. század, ahogy Tabák Lajos megörökítette2003/2 - Azok a bolond ősök2002/3 - Szicíliai esküvő2000/1 - Természetes deviancia

Jász adomák

Fejezetek a Jász dekameron készülő bővített kiadásából
 
A választási zászló
 
Gróf Apponyi Albert több mint ötven évig volt Jászberény országgyűlési képviselője. Egyszer választási gyűlést tartott, amelyet a helyi kortesek alaposan előkészítettek. Volt nagy hírverés, zászlólobogtatás, össze is jött egy csomó ember a főtéren, hogy meghallgassa a gróf beszédét. Ám éppen csak elkezdte, amikor nagy porfelhőt kavarva óriási szélvihar támadt, amit jász esőnek neveztek a helyiek. Az emberek szeme-szája tele lett porral, ezért szétfutottak, a falak és kerítések mellett, szélárnyékban kerestek menedéket.
Apponyi nem akart afféle anyámasszony katonájának látszani, aki egy kis széltől is megijed, hiszen az bizonyosan ártott volna a népszerűségének, ezért köhögve, krákogva, portól könnyező szemekkel is kitartott a szónoki emelvényen, és folytatta a beszédét, pedig már az igazi eső is kezdett cseperegni.
Hanem ahogy két szélroham között egy kicsit megritkult a porfelhő, látta, hogy egyetlen asszony tartott ki a hallgatóságból, egy termetes, de amúgy jó kiállású, faros, melles menyecske, aki úgy védekezett a szél, a por meg a kezdődő eső ellen, hogy a felső szoknyáját a fejére borította. Ez még nem lett volna baj, hanem az alsószoknyáján nagy betűkkel ez a felirat állt: „Éljen Apponyi Albert, kedves jelöltünk!”
Nyilvánvaló volt, hogy az ingyen osztogatott választási zászlókból a takarékos jász menyecske alsószoknyát varrt magának, és éppen azt viselte a gyűlésen.
A gróf kíséretében lévő városi urak, akik szintén kitartottak a szélviharban, röstelkedtek, és mérgükben már a törvényt kezdték emlegetni, de Apponyi leintette őket:
– Hagyják csak az urak – mondta. – Ha ez az asszony így marad még egy darabig, többen megnézik a zászlómat, mintha lobogtatná.
 
 
Csík János panorámája
 
Az 1920-as évek elején Jászapátin nyaranta művésztelep működött, ahol fiatal, kezdő művészek dolgoztak a nagy tekintélynek örvendő Vágó Pál irányításával. A sok jóképű, bohém fiatalembert szívesen látták a lányos házaknál, csak éppen a szomszédban lakó szíjgyártómester, Csík János szépséges unokájának nem tudtak a közelébe férkőzni a fiatal művészek. Ahogy ez lenni szokott, a tiltott gyümölcs mindig édesebb, végül már másról sem beszéltek a fiatalemberek, mint Szabari Rózsika szépségéről, és arról, hogyan lehetne megismerkedni vele.
Erre azonban remény sem volt. A lányt a nagyszülei nevelték, akik elzárták a külvilágtól, vasárnapi korzóra, bálba nem vitték, csak a templomba járhatott, oda is a nagyanyja kíséretében.
A művészek végül kitalálták, hogy szerenádot adnak Rózsikának. Az ötletet tett követte, és egy meleg nyári éjszakán, amikor a hold hol elbújt a felhők mögött, hol újra előbukkant, megszólalt a szívhez szóló muzsika a főutcán álló ház ablaka alatt. Egymás után hangzottak fel a cigány vonója alól az érzelmes vallomások, de az ifjú titánok hiába várták a boldogító pillanatot, amikor kigyúl a gyertyaláng a függöny mögött.
Aztán egyszerre mégis… mintha meglebbent volna a függöny. Gyertyaláng ugyan nem gyúlt, de még annál is ígéretesebb esemény következett: nyílt az ablakszárny, a hold éppen elbújt egy felhő mögött, az ablakban megjelent egy világosan derengő fehér folt.
Nem lehet más, csakis Rózsika hófehér arca – gondolták a művészek, és egyikük már ugrott is, a rácsba kapaszkodva felhúzódzkodott, benyúlt, hogy megsimogassa, talán csókot is leheljen rá, hanem akkor meghallották az öreg Csík hangját:
– No, a seggemnek még húzathatjátok!
A festők hökkenten hátráltak, és egyikük némi higgadt bölcsességgel megállapította:
– Bravó! Ecsetrevaló panoráma!
 
 
Emlékműavatás
 
A háború után Jászapátin is hamar felavatták a szovjet hősi emlékművet a templom előtti parkban. Akkor még szovjet katonai parancsnokság működött a járási székhelyen, ezért a rendezők természetesen meghívták a magasabb rangú tiszteket is az ünnepségre. Úgy gondolták, hogy oroszul is kellene beszédet tartani, de gondot okozott a szónok kiválasztása. Néhány ember akadt ugyan, aki az első világháborúban orosz fogságba esett, és az ott töltött néhány év alatt megtanult valamennyire oroszul, de negyedszázad alatt az a kevés is megkopott, a rendezők nem bíztak benne, hogy le tudják fordítani és el tudják mondani a megírt beszédet, még ha az rövid és egyszerű lenne is.
Azután valakinek eszébe jutott, hogy Szikszai Kálmán 1914 őszétől 1921 őszéig volt Oroszországban, először hadifogolyként, azután mint a Vörös Hadsereg katonája, hét év alatt volt ideje és lehetősége, hogy jól megtanulja az orosz nyelvet. Ő el is vállalta a megbízást, lefordította a rövid szöveget, a rendezők megnyugodtak, hogy minden rendben lesz.
Az avatás napján ment is minden, ahogy tervezték. Szikszai Kálmán elmondta a beszédét, ám a végén úgy gondolta, kimaradt belőle valami, amit neki kell hozzátennie, ezért így fejezte be:
– Köszönjük, hogy felszabadítottatok bennünket, de most már menjetek haza, titeket is vár otthon a család!
Az a néhány ember, aki, mint említettem, tudott valamennyit oroszul, húzta a nyakát, hogy mi lesz most, sőt húzták a szervezők is, de gyorsan megnyugodtak, látva, hogy az oroszok is lelkesen tapsolnak. Mentek volna ők haza, nem az ott jelen lévőkön múlt, hogy arra csak negyvenöt év múlva került sor.
 
 
Hogyan tört el Lehel kürtje?
 
Jászfényszarun vagy Jászfelsőszentgyörgyön történt, mesélik így is, úgy is, hogy az iskolába fiatal tanítót helyeztek, aki „gyüttment” volt, vagyis nem a Jászságból származott, sőt azelőtt a hírét sem nagyon hallotta ennek a vidéknek. Egyébként ügyes embernek bizonyult, szépen fejlődtek a gyerekek a keze alatt, mindenki meg volt vele elégedve, a közvetlen, de szelíd, tisztelettudó modora miatt is szerették.
Egyszer tanfelügyelő látogatott az iskolába, aki igen gyorsan meggyőződött róla, hogy milyen okosak a gyerekek, és egyre nagyobb elismeréssel figyelte az ifjú tanítót, aki az óra végén odafordult hozzá:
– Tanfelügyelő úr, kérem, tessék talán kérdezni!
A tanfelügyelő, aki lelkes jász volt, maga is megszállott kutatója a Jászság múltjának, rámutatott az egyik gyerekre:
– Fiacskám! Meg tudnád-e nekem mondani, hogyan tört el Lehel kürtje?
A gyerek zavartan állt egy darabig, azután azt mondta:
– Nem tudom.
A tanfelügyelő azonban nem hagyta annyiban.
– Dehogynem! Te biztosan tudod, gondolkozz csak!
A gyerek elvörösödött, már-már eltört nála a mécses, azután mégis dacosan kihúzta magát.
– Nem én törtem el!
A tanfelügyelő döbbenten nézett a tanítóra, aki Lehel kürtjéről semmit sem tudott, viszont úgy érezte, kötelessége megvédeni a tanulóját az igaztalan vád ellen, ezért nyomatékosan így szólt:
– Tanfelügyelő úr, kérem! Ha ez a gyerek azt mondja, hogy nem ő törte el, akkor hihetünk neki. Én jól ismerem, nem szokott hazudni!
 
 
Az húzatja, aki fizet
 
Valamikor az ötvenes évek végén, vagy a hatvanasok elején élt Jászszentandráson egy parasztember, akit a faluban mindenki csak Feri bácsinak hívott. Egyszer, szüret után a karcosból többet talált inni az elégnél, a kocsmában nótázott egy sort, azután hazaindult, de még a biciklin is folytatta a dalolást. Nem csoda hát, hogy az egyik kanyarban úgy zuhant az árokba, hogy nem bírt talpra állni utána. A járókelők kiemelték az árokból, föltették egy arra járó kocsira, és elvitték Bornemissza Józsefhez, a falu orvosához.
Az orvos a segítőkkel föltetette a vizsgálóasztalra, megtapogatta a fájós lábat, és megállapította, hogy eltörött, és Feri bácsit kórházba kell szállítani. Előbb azonban rögzíteni akarta a törött lábat, ehhez viszont jó sok kötszerre lett volna szükség.
– Van-e kendnek pénze? – kérdezte a beteget, aki a vizsgálat közben szaporán sziszegett és káromkodott, de most csendesen feküdt a vizsgálóasztalon.
– Mire kellene? – kérdezte Feri bácsi óvatosan, felelet helyett.
– Kötszert kell venni tíz forintért – felelte az orvos. – Ami itt van, az a rögzítéshez nem elég.
Feri bácsi a zsebébe nyúlt, kimarkolt onnan egy csomó gyűrött tízes és húszas bankót, éppen csak egy pillantást vetett rájuk, de vissza is dugta gyorsan az egészet.
– Arra nincs! – mondta végül határozottan.
Az orvosnak a szeme se rebbent, kivett a tárcájából tíz forintot, és odafordult az egyik emberhez, aki segített behozni Feri bácsit.
– Megkérném, János, hogy menjen át a patikába, hozzon ezért kötszert!
Feri bácsi újra a zsebébe nyúlt, elővett egy húszast, és magához intette a másik ismerősét, aki behozta a kocsiján.
– Nesze, itt a pénz, te meg hozzál bort!
A patika közelebb volt, mint a kocsma, vagy János jobban sietett, mindenesetre ő ért vissza hamarabb, hozta a kötszert. Az orvos a körben álló bámészkodókhoz fordult.
– Egy ember a vállát fogja, egy meg a lábát!
Úgy is történt, és az orvos hozzálátott a kötözéshez. Néha odaszólt az embereknek:
– Húzzák meg egy kicsit!
A kemény markú két segítő meghúzta, Feri bácsi meg felordított:
– Hé, doktor úr! Ne húzassa már olyan pogányul!
Az orvos folytatta a munkát, csak a válla fölött szólt vissza:
– Én fizettem, én húzatom!
 
 
A szomszédasszony üzenete
 
Kedvelt hely volt Jászapátin a Gazdakör, különösen vasárnap délután. Ott volt olyankor a gazdatársadalom színe-java, iszogattak, kártyáztak, tréfálkoztak, sokszor egymás rovására is.
Egy este népes társaságban együtt üldögélt két gazda, Urbán Béla meg a barátja. A rossz nyelvek azt suttogták, hogy Urbán el-eljárogatott a barátja feleségéhez, de a barát nem tudott erről, vagy ha tudott, úgy tett, mintha nem tudna, gondolván, hogy jobb a békesség.
Már jócskán beesteledett, amikor egyszer a barát kiment az udvar végébe a dolgát elvégezni, Urbán pedig átszólt a közelében ülőknek:
– Tartóztassátok már a Lajost egy kicsit, ha visszajön, jövök én is nemsokára!
– Jól van – mondta az egyik asztalszomszéd –, menj csak nyugodtan.
Urbán elment, az asztalnál ülők meg összekacsintottak, mert sejtették, hová indult.
Amikor néhány perc múlva a barát visszajött, az egyikük odaszólt neki:
– Ejnye, téged meg keresett a szomszédasszonyod. A feleséged, Rózsika azt üzente vele, hogy siess haza, mert valami baj történt a háznál.
A barátnak több se kellett, majdnem futva igyekezett hazafelé. A felesége nem tudta, mire vélje a dolgot.
– Hogyhogy ilyen korán hazajött? – kérdezte csodálkozva.
– De hát te üzentél a szomszédasszonnyal, hogy valami baj van.
– Üzent a kórság, én ugyan nem.
A barát éppen kezdte szidni a gazdakörbelieket, hogy nem átallották ilyen buta tréfával megviccelni őt, amikor beóvakodott Urbán. A barátja meg se kérdezte, hogy mi szél hozta, mérgében azonnal elmesélte neki a dolgot. Urbán rögtön megértette, miről van szó, és feltalálta magát.
– Megbánták már, hogy így tréfáltak veled, és engem küldtek utánad, de úgy siettél, hogy nem értelek utol.
Így azután együtt szidták tovább a sok bolondot, akik meglett ember létükre csak ilyen gyerekes vicceket tudnak kieszelni.

Vissza a tetejére