Stilizálatlan csend
(A háttérben Orbán Ottó: Vojtina recepcióesztétikája)
Manapság valamirevaló költő
nem ír verset
és azt sem írja meg
hogy nem ír verset
Így szeplőtelen lesz
a fogadtatása
Mindenről, amit látott
hallgat
messzire űzi a szem árnyait
az utat mind elzárja
és körmeit régi szavakba vájva
hallgat, makacsul így üzen
Akkor jár jól, ha minél távolabb marad –
sűrű a rengeteg, áttörhetetlen
hangorkán, föld alatti zajok
felesleges gőzölgés, folyamatos vég
Ne most kapják rajt’ az elmúlt vétkeken
hagyják csak saját levében főni
hagyják csak romokban őt:
akkor törik meg, ha jónak látja
Tétlen kezét nem emeli az égnek
a hálában úgysem lesz köszönet
hisz a költő mindennél koldusabb
hiába könyörög figyelemért
meleg könnyeket sír a papírra
és a gyengédséget soronként porciózza
fejére olvassák legjobb verseit
szemére hányják, hogy közel merészkedik
mint csillag a fenyőfák hegyéhez
s ha elérte a kritikus magasságot
jobb, ha zuhanórepülésbe kezd
Kérdőjelként mind lejjebb hanyatló
karja suhogását elnyeli az est
Ismétlődnek a napszakok
A stilizálatlan csendben
az öreg olvasólámpa alatt
egy összeégett lepke maradványai
Nézi, addig nézi, amíg szép nem lesz megint
Vissza a tetejére