Mit látott a fehér farkas? (Száraz Miklós György: Tibeti szél)
Száraz Miklós György: Tibeti szél. Scolar Kiadó, Bp., 2025
Tibet a misztikumok országa, ahol az emberek a legközelebb élnek az éghez. Azon kevés ország közé tartozik, ahol az államforma a teokrácia. A dalai láma, a lámák között az első, mindig egy alászállás eredménye, az eltávozott vezetőt mindig újjászületése, inkarnációja követi a trónon. Ennek megfelelően minden dalai láma ugyanaz, mivel mindig ugyanaz a szentség születik újra. A távozásra készülő dalai láma útbaigazítást ad leendő megjelenésével kapcsolatban, így a tibetiek hite és tudása szerint a láma személyével kapcsolatban nem lehet tévedni, hiszen végső soron az ég jelöli ki. Tibet a misztériumaival már az 1960-as évek óta hódít a nyugati kultúrában. A keresztény Európa világnézeti és kulturális válsága a kor értelmiségét új horizontok keresésére ösztönözte. A baloldali anarchizmus, neomarxizmus, maoizmus mellett tájékozódási pontként feltűnt az indiai brahmanizmus, buddhizmus vagy éppenséggel a tibeti buddhizmus, a lámaizmus. A beatirodalom sajátosan ötvözte az útkeresés irányzatait, és egyfajta populáris buddhizmus, tibetizmus árasztotta el a nyugati világot. (A baloldali eszmék és a keleti filozófiák ötvözetére jó példa az amerikai Ginsberg költészete, s valószínű, ő azon kevesek egyike, akik mindebből valóságos esztétikai értékeket teremtettek.)
Nos, megnyugtatásul, Száraz Miklós György regénye nem ehhez a múlékony divat-tibetizmushoz kapcsolódik. Sőt, a Tibeti szél számára Tibet csak ürügy (persze fontos támpont) ahhoz, hogy az emberi lét mélyen fekvő rétegeiről valljon. A rövid, mintegy száznegyven oldalas kisregény terjedelménél jóval súlyosabb üzenetek közvetítője. Énkeresés, létértelmezés a buddhizmus, pontosabban a tibeti buddhizmus, a lámaizmus világszemléletén át. A regény főhőse Manszur bég, akinek története Kőrösi Csoma Sándorét idézi. Bár a szerző határozottan eltávolítja a főhős alakját Kőrösiétől, ne higgyünk neki. Ha nem is azonos vele, Manszur bég személye mégiscsak megidézi őt: erdélyiek, háromszéki születésűek, Göttingenben tanultak, a magyarok őshazáját keresték, nyelvzsenik voltak, Tibetben is éltek, közel kerültek a buddhizmushoz, voltak angol kapcsolataik (Manszur bégnek sir Robert Moor, Kőrösinek Moorcroft), Kőrösi felvett neve is bég (Szkander bég), aszkéta életet éltek. Talán mindez kellőképpen közel helyezi a regény főhősét Kőrösi Csomához, a dalai lámához kötődő szoros kapcsolat, a Dönkarhoz fűződő testi kapcsolat azonban távolságot is teremt. Manszur bég mellett a 8. dalai láma, Dzsampal Gyaco, az angol orvos, tudós (s talán kém) sir Robert Moor, valamint a jómódú kereskedőnő, Dönkar, tartozik a főszereplők közé. Négyük összefonódó élettörténetéből bomlik ki a regény cselekménye.
A Tibeti szél az utazás és a keresés regénye. Mindkét motívum az epika legősibb műszervező elvei közé tartozik. A jelenleg ismert legrégibb epikus alkotás, a Gilgames eposz is e két motívum köré épül. Gilgames az örök életet keresi, s ezért vállalja az utazást egy másik világba. De természetesen mindez igaz a homéroszi eposzokra, Dante komédiájára vagy a magyar irodalomban a Csongor és Tündére, a János vitézre. A fenti motívumok mindig együtt jelennek meg, hiszen az utazásnak, mint folyamatnak, a keresés ad tartalmat. A keresés célja mindig valami nem e világi, valami nem mulandó. Végső soron a halál megértése, legyőzése, „túlélése”. Egyszóval, valami többlet a hétköznapokon túl. Manszur bég és a dalai láma Shambalát keresik, a földi paradicsomot, amelynek léte az agnosztikus Moor számára illúzió, tudománytalan ábrándozás. Manszur bég Shambalában a magyar őshazát is keresi, s akárcsak Kőrösi Csoma, konkrét földrajzi helyként azonosítja. Dzsampal Gyaco számára látomásokban tárul fel ez a világ, illetve az 5. dalai láma szavai szolgálnak útmutatásul: „Vágyom abba a titokzatos világba, amiről nem tudom biztosan, hogy létezik, de biztosan tudom, hogy mindaddig megközelíthetetlen, míg én én vagyok.” A kijelentés a nyugati, felvilágosodáson túli szellemiség számára paradoxon, egy buddhista számára viszont axióma. Az üdvösség feltétele az én feladása. Az énfeladás csak első pillantásra veszteség, mivel valójában az én elvesztése valami többnek a megszerzését jelenti. Egyébként a gondolat a kereszténységtől sem idegen, hiszen amikor Szent Pál azt mondja, hogy „Élek, de már nem én, hanem Krisztus él bennem”, lényegében nagyon közel áll az 5. dalai láma gondolatához. S ha már buddhizmus. Száraz Miklós György a magyar irodalomban már régóta meglévő hagyományhoz kapcsolódik. Tudjuk, hogy Szabó Lőrinc két világháború közötti költészetében komoly súllyal van jelen, de Weöres Sándor műveiben szintén fellelhető direkt és indirekt módon is. (Ebből a szempontból nem lenne érdektelen például József Attila kötészetét is megvizsgálni.)
Visszatérve a cselekményhez, meg kell említeni néhány gyengébb megoldást. A történet vezetése nem eléggé összefogott, a cselekményszálak egymás mellettisége sokszor nem magyarázható a regény logikájából. Érződik a szerkezeten, hogy „folytatásos” regényként készült, s a végső összeállítás nem tette szerves egésszé a művet. Ez leginkább talán Moor történetében egyértelmű: eltűnik, majd a végén újra előkerül, az olvasó azonban nem tudja az okokat, nem ismeri a motivációkat, esetlegesnek hat a férfi újbóli megjelenése.
A cselekményszálak közül vitathatatlanul Manszur bég története a legfontosabb, Dzsampal Gyacóval együtt ő fogalmazza meg a mindennapin túli, a létezés legmélyebb struktúráit érintő üzeneteket. A belső meditációk, valamint a dialógusok során két világ, két kultúra tárul fel, a Manszur által képviselt nyugat és a 8. láma keleti világa. Ez két értelmezési mód, leírás, ismeretelméleti módszer. E megközelítésből a 18. fejezet kulcsfontosságú. Először találkozik Dzsampal Gyaco és Manszur. A bég vall jövetele céljáról: „Tulku, a népem krónikáiban az áll, hogy törzseink a messzi keletről vándoroltak Európa közepébe. Ősi írások szerint a Kelet szívében létezik egy titokzatos ország. Járhatatlan hegyek és sivatagok között rejtőzik. Lakói nem ismerik a háborút, az irigységet, a bosszút. A betegségeket… Örök fiatalság, örökké zenélő patakok, örökkön ragyogó csillagok. Ezt keresem, Tulku. A földet, ami lehet, hogy nem is létezik, és lehet, hogy az őseim földje. Zanszkár egyik kolostorában találtam egy írást – néz a láma szemébe. – Shambalának nevezi a tökéletesség földjét. Azt mondja, hogy három úton juthatunk el oda.
– Újjászületéssel – szól közbe Nala. (Dönkar fia – Sz. S.)
– Álomutazásban – mondja Dzsampal Gyaco.
– És élő testben – lelkesedik Manszur bég.
Kétféle megismerési út, a valóság két típusú értelmezése. Az európai elme az empirikus tapasztalatot, az alany-tárgy dichotómiáját helyezi előtérbe, míg a tibeti (vagy keleti) nézőpont a megismerés másik dimenzióját (álom, újjászületés, meditációban történő utazás), a racionalitáson, érzékszerveken túli megismerést: „Nehéz beszélni róla – mondja végül (Nala –Sz. S.). – Nincsenek jó szavak… Érzékszervek elől elzárt hely az. Nincs mit látni. Nincs mit hallani… Nem jártam ott… Vagy nem tudom. Néha megmutat magából valamit. Egyszer csak ott van. A valóságosnál valóságosabb valóság. Nem megérkezik. Nem szétterjed. Ott van. Bennem. Én meg benne.” A nyugatias, tárgyiasító gnoszeológiával szemben ez egy másik út. A megismerő én maga is része a megismerendő valóságnak, ezért a világ megismerése egyúttal önismeret is.
Manszur – aki bár nyugatról jött, de hiszi, hogy gyökerei keleten vannak, s akinek Shambala a hazatérés, a megérkezés – egyszerre képviseli az európai akadémikus tudást és annak tagadását is. „– Tulku, az én világom nem hisz a csodákban. A tudományban hisz. Az ész erejében. Az én világomban mindennek oka és magyarázata van. De azt tapasztalom, hogy olyan világ nem létezik, ahol nincsenek csodák. (…) Az érzékekkel megszerezhető tudás eltávolít attól, amit keresek.”
Európai hőseink számára az utazás a beteljesedéssel, a belátással ér célba. Annak belátásával, hogy a valóság, a világ a maga ezerarcúságával több, mint amit látni, tapintani lehet. Végső soron egy beavatástörténettel állunk szemben. Manszur bég és Moor számára a megtett út belső utazássá válik, amelynek eredménye az én és a világ mélyebb rétegeinek feltárulása, illetve annak felismerése, hogy a tökéletes tudás, a külső és belső végtelen megértése csak ábránd. A legnehezebb feladat ennek s evvel együtt a tökéletlenségnek az elfogadása. Mindenki számára.
Végezetül még egy gondolat. Az 1. fejezet előtt lévő, kurzív betűkkel szedett bevezetés a fentieknél tágabb összefüggésrendszerbe helyezi a regényt. Ez már a mi történetünk is, a rettegés és remény története. Shambalát nem lehet megtalálni, Shambala el fog jönni, amikor a legnagyobb szükség lesz rá. Akkor, amikor az ember átadja magát a sötétség erőinek, amikor a világ a teljes megsemmisülés szélére kerül: „akkor, de csakis a végső pillanatban, Shambala urai elküldik seregeiket, hogy legyőzzék a gonoszt, és elhozzák a földre a béke és bölcsesség új korszakát.” Egyelőre azonban nincsenek seregek. Csak fehér farkas van, aki „feláll, elbaktat, a tekintetében inkább szemrehányás, mint ijedtség, amikor visszanéz”.
Vissza a tetejére